Mit is mondott? „Here’s a suck for you”?: Whitesnake – Barba Negra Track, 2019. 06. 25.

A valaha szebb napokat látott David Coverdale és csapata, a Whitesnake látogatott hosszú idő után újra hazánkba. A nemrégiben megjelent ’Flesh & Blood’ lemez első hallásra csalódás volt, kicsit laposnak tűnt, nem éreztem benne azt az átütő energiát és lelkesedést, mint a ’Forevermore’-ban. Az a korong számomra újra régi fényében és ereje teljében lévő fehér kígyót mutatott, míg a „hús és vér”-t kicsit vérszegényebbnek érzem. Az elmúlt hetekben sikerült elég sokat utaznom, és az autóban azért jóra tudtam hallgatni annyira, hogy felcsigázva várjam ezt a bulit.

Sajnálatos módon a forgalom és a balesetek miatti forgalomkorlátozások feltartottak annyira, hogy az előzenekari pozíciót betöltő Ivan & The Parazolból egyetlenegy másodpercet sem sikerült elcsípnem. Bocs fiúk, majd legközelebb!

Természetesen a parkolás feladata is megviccelt, mert mire odaértem a klubhoz, már egy gyufaszálat nem lehetett leejteni, nemhogy egy egyterűvel leparkolni, így maradt a hosszú séta. A helyszínre érve ritkán látott tömeg fogadott, már a bejutás is nehéz volt. Sajnos itt újra elő kell hoznom a témát, hogy hiányzik a PeCsa. Tudom, hogy már lerágott csont, meg hogy túl kellene ezen lépni, de az a helyszín olyan adottságokkal rendelkezett, amit nagyon nehezen lehet pótolni (jelenleg még nem is sikerült), nem beszélve legendás mivoltáról. Szóval a Barba Negra Tracknek esélye sincs átvenni ezt a szerepet, már csak a színpadtól távolodva egyre süllyedő nézőtere miatt sem. Tulajdonképpen, aki a keverőpult mögé szorul, az cseszheti. Nekem is közelharcot kellett folytatnom azért, hogy fel tudjak venni egy olyan pozíciót, ahonnan látok is, meg még levegőt is lehet kapni.

A meghirdetett időponthoz képest negyed órával később a színpadon termett a zenekar, amiért ennyien egybegyűltünk. Mivel manapság már mindenki non-stop online van, én is tudtam, hogy mire számítsak. Éppen ezért már korábban eldöntöttem, hogy nem minőségellenőrnek megyek a bulira, hanem csak egyszerűen jól érezni magam. David Coverdale a hatvannyolcadik életévét tapossa, még ha az orvosainak köszönhetően ez nem is nagyon látszik rajta. A hangján persze hallatszik a kor. Valaha ő volt a színtér egyik legnagyobbja (nekem a leg-leg-leg), de be kell látni, hogy mára a sármja és a múltja miatt vonz tömegeket, és persze ott van a „talán utoljára láthatom” faktor is jócskán, még ha ő nem is dobálózik sűrűn a visszavonulok marketinggel.

Valószínűleg ő is belátta ezt és ezért vette magát körül olyan muzsikusokkal, akik nemcsak a hangszereik mesterei, hanem az éneklés terén is jócskán be tudnak neki segíteni, néha még a szerepét is át tudják vállalni. Michael Devin basszusgitáros és Michelle Luppi billentyűs úriemberek ugyanis szinte frontemberi szerepet betöltő hangi adottságokkal rendelkeznek. 

Kellett is a segítség Davidnek, főleg a magas tartományokban, melyeket szépen lecsalt. A mélyebb tónusai még a mai napig bizsergetőek, ott nem vesztette el az erejét és bujaságát a hangja.

Mindezeket csak az objektivitás miatt tartottam fontosnak leírni, mert ezen kívül nem nagyon tudok belekötni a látottakba. Mint korábban leírtam, én Whitesnake-koncertre indultam, azzal a szándékkal, hogy élvezzem azt és felelevenítsem gondolatban a kellemes pillanatokat, amelyeket okozott nekem azokkal a világot megváltó slágerekkel, mint a nyitó Bad Boys, az Ain’t No Love In The Heart Of The City, a Here I Go Again vagy a műfaj egyik legszebb és legsikeresebb szerelmes dala, az Is This Love.

A zenekar nagyon egyben van, és lentről úgy tűnt, hogy jól is érzik magukat. Reb Beach és Joel Hoekstra mesterei hangszerüknek, és ha kell, uralják a színpadot. Joel több színházat vitt a játékába, szépen eltanulta a mozdulatokat a nyolcvanas évek hőseitől. Reb ezzel szemben – ciki kalapjában – sokkal visszafogottabb volt, de ha úgy kívánta a dal, ő is kimerészkedett a színpad elejére brillírozni. A gitárszóló duó egyértelműen koncepció nélküli időhúzás volt, még én – aki szeretem a gitárhősöket – is untam az első perc után. A saját dolgaik alapján Joel és persze Reb is sokkal többre képes.

Nyugodtan hozzávehetjük Tommy Aldridge dobszólóját is, mert abban sem volt semmi extra, csak lazán kitöltötte az időt, amit kapott. Az ezután következő slágerparádé viszont teljesen kárpótolt.

A közönség is nagyon hálás volt érte, mindenki örömmel vette Coverdale bíztatását, magasba tartott kézzel énekelt vagy éppen lassúzott a párjával, attól függően, hogy melyik dal hangulata mit kívánt meg.

Összességében én feltöltődve és jó hangulatban hagytam el a helyszínt, vélhetően sok ezer társammal együtt, annak ellenére is, hogy a 75 perces – szólók nélkül tisztán egy óra – játékidő kicsit meglepett. Ráadás nélkül elköszönni még egy fesztiválon is ciki, nemhogy egy önálló bulin. Az esti szűkszavúsága ellenére David Coverdale még mindig jelenség a színpadon és lerí róla, hogy élvezi szerepét. Lételeme a zene és a színpad, a kettő nélkül nem tud létezni. Nagyon remélem, hogy még sok évig viszi tovább a kígyó örökségét és néhanapján újra elhozza hazánkba is művészetét.

(Losonczi Péter)

Tudom, az idő kegyetlen, főleg az énekesekkel. Sokaknak meglett korukra jócskán elszállnak hangjuk karakteres vonásai. De nem mindenkinek. Glenn Hughes például közel a hetvenhez most is minden nehézség nélkül hozza azokat a témákat, amikre a Deep Purple-ben is rácsodálkoztunk. A néhai Ronnie James Diónak is megmaradtak hangi adottságai egészen haláláig – hatvannyolc évesen lépett át a láthatatlan világba. Paul Rodgers, Eric Burdon, Chris Farlowe a mai napig nagyszerű teljesítményeket nyújtanak az élő fellépéseiken. Ian Gillan és Robert Plant hangszálait viszont megviselték az évek, ám ügyesen bánnak azzal, amivel főzni tudnak és hiteles előadók maradtak a mai napig.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert a napokban itt járt Whitesnake énekese is egy irányt mutató előadó – volt.

Álláspontom szerint egy frontember, aki egy olyan formációban játszik, mely száz százalékban köréje épül, nem árt, ha a legfontosabb adottsággal, az énektudással rendelkezik, még az sem baj, ha nem olyan mértékben, mint a csúcson a régi időkben. Az viszont sehogy sem járja, ha valaki teljes mértékben e képessége nélkül marad. Nos, David Coverdale ebben a cipőben tapos. Legalább egy évtizede nyilvánvaló, hogy a Whitesnake bulijain feladatának semmilyen szinten nem tud eleget tenni. Énekelnek helyette társai, sokszor ő csak kitartja a mikrofonját közönsége felé, vagy vezényli azokat. Kamuzik, hogy divatos szóval éljek. Sajnos ez történt a Barba Negra Trackben, ám nem csak csak nálunk, a turné más helyszínein sem járt jobban a nagyérdemű.

Amikor elmegyek egy koncertre, számomra a zene a legfontosabb. Ha ez a tényező sérül, valamely szegmense nem megfelelően működik, tőlem lehet bármilyen parasztvakítás a színpadon, lehet akármelyik tag kiváló kommunikátor, összeomlik a rendszer. Nekem sokkal nagyobb élmény egy klubban három dobogóból összerakott színpadon három hatvan wattos izzó fényében lenyűgöző zenei teljesítményt hallani, mint e nélkül külsőségekkel eladni a show-t. A rockzene nem bazári mulatság, hanem művészet, valós teljesítménnyel – zenei teljesítménnyel. Nos, ez a Whitesnake esetében elmaradt, mert bár jó muzsikusok tették dolgukat a színpadon, a produkció esszenciája totális csődöt mondott.

Sokan azzal védik Coverdale-t, hogy mekkora egyéniség, így is meghülyítette közönségét. Na, nekem itt a baj, mert így is tett rengeteg emberrel, csak a „meg-” igekötő nélkül. Bár sokan ezt észre sem vették. Egy énekes fókuszáljon a legfontosabb dolgára, aztán jöhet a lendületes színpadi megjelenés! Erőnlét nélkül nincs sportoló, játék nélkül nincs színház és ének nélkül nincs énekes.

A Coverdale nagysága előtt leborulóknak talán nem ártana elgondolkodni azon, minek kell a zenekarba egy billentyűsnek álcázott énekes. Michele Luppi korábban nem billentyűs tehetségéről volt közismert, hanem hogy a Vision Divine (prog metal), Los Angeles (AOR), Secret Sphere (power metal) zenekarok énekese volt. Vajon mit láthatott meg benne a Whitesnake alapítója, hogy billentyűsként alkalmazta?

Tudom, Coverdale problémája nem újkeletű, ám ezt először frontálisan megtapasztalni övön aluli ütés volt. Főleg egy olyan valakitől, aki a Deep Purple-ben Ian Gillant váltva is történelmet tudott írni akkori énektudásával. És akkor még a gyalázatosan rövid, hetvenöt percnyi műsoridőről nem is szóltam, bár lehet, két órán keresztül még rosszabb lett volna ez a bohóckodás.

A végére csak egy kérdésem maradt: muszáj ezt így csinálni?

(Bigfoot)

Intro (My Generation) / Bad Boys / Slide It In / Love Ain’t No Stranger / Hey You (You Make Me Rock) / Slow An’ Easy / Ain’t No Love In The Heart Of The City / Trouble Is Your Middle Name / Guitar Solos / Shut Up And Kiss Me / Drum Solo / Is This Love? / Give Me All Your Love / Here I Go Again / Still Of The Night / Outro (We Wish You Well; Always Look On The Bright Side Of Life)

Szerző: Losonczi Péter és Bigfoot
Képek: TT
További képek ITT
Köszönet a lehetőségért a Live Nationnek!