Egypercesek #13: David Bowie, Black Sabbath, Rudán Joe, Rage, John McLaughlin

írta Hard Rock Magazin | 2016.04.06.

"Csillagok hullnak, születnek újak..." Sajnos mostanában egyre inkább bizonyul igaznak, hiszen rengeteg kiváló és szeretett zenész hagyott itt minket az utóbbi években. Az Egypercesek legújabb részét is áthatja némi elégia: egyrészt búcsúzunk a nemrégiben elhunyt David Bowie-tól, és a Black Sabbath sem marad ki, hiszen Ozzyék vélhetően az utolsó stúdióanyagukkal rukkoltak elő. De ezúttal sem maradunk vintage muzsika nélkül, köszönhetően John McLaughlin új lemezének. Majd kielemezzük azt is, hogy a Rage hogyan muzsikál Victor Smolski nélkül, és Rudán Joe szülinapi koncertlemeze mellett sem megyünk el szó nélkül. Íme újabb öt hallgatnivaló, amit nem érdemes kihagyni!

Nemcsak azért nehéz erről az albumról írni, mert Bowie már nincs többé, hanem úgy általában nehéz bármit is megfogalmazni az ő tevékenységéről, annyira szerteágazó. Bár rockzenészként tartjuk számon, más művészeti ágakban is tudott maradandót alkotni, legyen az film, festészet vagy színjátszás. És már a rockzenész kategóriával is bajban vagyok, mert az elképesztően sikeres ’Let’s Dance’ korszak a diszkó világába való, de tudott ő a Tin Machine-nel blues rockot is játszani.

Valahogy így vagyok ezzel az új albummal is: nem tudom hova tenni, nem illik bele egy zenei kasztba sem. Az biztos, hogy a technika alaposan meghatározza az egész zenét, a fúvósok egyfajta pszichedlikus jazz hangzást kölcsönöznek itt-ott, az énektémák pedig amúgy is savas hatásokkal bírnak. Rendszeresen kopog a dobgép, mégis ember alkotta az egész. Bowie ilyen volt, sosem tudtuk, melyik az igazi arca, mindegyiket annyira meggyőzően viselte. Itt is egymás hegyén-hátán keverednek a stílusok, mégis halljuk a zenei irányt: Bowie-tól jön, ennél pontosabb meghatározást nem lehet adni. És még ott van az a bizonyos videoklip is a Black Starhoz, ami gyönyörű, ugyanakkor hátborzongató. Nem tudtuk, hogy valós a vég közeledte, vagy csak képileg jelenítette meg nekünk Bowie a halált, mely addigra már befordult a sarkon. Egyébként neki nagy része van abban, hogy a klip műfajt is sikerült beemelni a filmművészet szentélyébe, gondoljunk csak a China Girl nagyszerű videójára évtizedekkel korábban.

David Bowie 2016. január 10-én újra összetalálkozott Frank Zappával, Nicóval, Lou Reeddel, és Syd Barrett-tel. Most már öten akasztják ki a Túlvilág lakóit. 


Sajnos úgy fest, nem lesz több stúdióalbum, bármennyire is szerette volna Tony Iommi. Azért, hogy ne csalódjanak a rajongók, négy eddig ismeretlen felvételt hoztak nyilvánosságra, melyek még akkor születtek, amikor a ’13’ albumot írták. Továbbá négy koncertfelvétel is előkerült, ezeket a legutóbbi koncertturnén rögzítették, és csak egy régi klasszikus nóta, a ’Vol 4’-ról az Under The Sun került be a válogatásba.

Ez az album hűen tükrözi a banda újbóli összeállását Ozzyval: felemás, szedett-vedett. Hiába a nagy siker, hiába jó a ’13’, akkor sem teljes a kép, mert Bill Ward nélkül mindig ott motoszkál egy kis hiányérzet az ember fejében, de a másik három tag közt sincs egyetértés, ez nyilvánvaló. Homok van a gépezetben, akadozik a búcsúturné is. Zabáljuk, amit csinálnak, de ez a végjáték - ha az egyáltalán – groteszk, nem is kicsit. Vártuk az új nótákat, biztos vagyok benne, hogy lehetett volna még egy album, de valamiért elvetették. Azonban nincs ezekkel az eddig ismeretlen nótákkal semmi baj: Iommi mester benyúl riff-tarsolyába, előhúz pár briliáns témát, és már mehet is a dalépítés! Emlékezzünk: a Sabbath megszerezte a világ legnagyobb torkait, mégis ezzel az Ozzy névre hallgató zombival érnek el egetverő sikereket, még így, hetven felé is. Hogy néha brutálisan hamisan énekel a bulikon? Ez szemmel láthatólag senkit nem zavar. 

Zeneileg azonban méltó a befejezés, azt kapjuk, amit várunk. Bár keserű az ember szájíze, ez nem a muzsika, hanem a körítés, a médiacirkusz miatt van, ami sajnos elnyomja a tényleges zenei teljesítményt. Ez az anyag hozza az elvártakat, megbizserget belülről, valahogy úgy, mint amikor egészen kissrác fejjel - lassan négy évtizede -, először hallottam a Paranoidot (a Szabad Európáról), az Iron Mant és a Never Say Die-t. Utóbbit rongyosra játszották a Petőfi Rádióban. 


Rudán Joe-val az utóbbi években hatalmasat fordult a világ. Az életművét leginkább fémjelző P.Mobil-, Pokolgép- és Mobilmánia-korszak után saját kezébe vette a sorsát. A Rudán Joe Bandet pedig a szabadság és a kötetlenség mellett a háromórás setlistek is jellemzik, de az igazán maratoninak nevezhető produkcióra tavaly márciusban került sor, az 5 órás koncertről 29 dal pedig felkerült az új koncertkiadványra is. 

Bár a koncert életműösszegzésként került megrendezésre, a hard rockké és bluesé volt a főszerep, a metalt egy kicsit háttérbe szorítva. Joe sohasem ijedt meg sem a Deep Purple, sem a Led Zeppelin klasszikusaitól, azonban a nagy elődök hatása az 'Én ez vagyok' dalain is felfedezhető. A szólólemez új nótái közül a címadó és A nagy vonatrablás is elhangzott, szó sincs róla tehát, hogy leragadnánk a múltban.   

Ami pedig a jelent illeti: Joe saját akusztikus produkciója mellett színpadra vitte a Codát, a Kalapács és az Akusztikát és a Dinamitot is. De ami a legnehezebb: polihisztorként jól is adja elő a nótákat, a Dust in The Windtől kezdve a Záróversen, a Black Nighton, a Mindhalálig Rock and Rollon, a dinamitokon és a Good Times Bad Timeson keresztül, egészen a Stairway To Heavenig. Színes és változatos anyag jött össze, úgy, hogy a rockoperás és színházas darabok nincsenek is benne. Aki pedig a magyar metal klasszikusokat hiányolja, a Rudán Joe Band turnékoncertjein megkapja a kárpótlást


Victor Smolski és Peavy Wagner annyira összecsiszolódott az évek alatt, hogy talán még a gyengébbre sikerült ’21’ után sem gondolta volna senki, hogy ennek a munkakapcsolatnak vége szakad valaha, így én is alaposan meghökkentem, amikor 2015 elején bejelentették a Rage szétválását. Mint utólag kiderült, erről a csapat dobosa, André Hilgers sajnos csak nyaralása közben kapott hírt, szóval volt némi rossz íz is a búcsúban, ráadásul Smolski az LMO nyomvonalán alapított Almanac soraiba sem a germán ritmusfelelőst hívta meg, úgyhogy bátran kijelenthető, hogy szegény Andréval nagyon elbántak. Peavy azonban nem röstellte tettét és nem állt le, hanem nyáron nosztalgiázott egyet Refuge nevű zenekarával, mellyel a Rage 1988 és 1993 közötti korszakát idézték meg Manni Schmidt és Christos Efthimiadis társaságában, de természetesen a jelent sem feledte, és két nem túl ismert zenésszel ismét megújította – mint a történelem során már jó párszor – az anyabandát. A dobok mögé a 30 éves jubileumi turnén feltűnő Vassilios "Lucky" Maniatopoulos, a Tri State Corner énekese ült, míg a gitáros Marcos Rodriguez, egy venezuelai fiatalember lett, aki akkora Rage fanatikus, hogy tribute zenekara is van Soundchaser névvel. Nem lebecsülve a két zenészt, de ennél többre számítottam, szóval nem sokat jósoltam kedvenceimnek.

Peavy viszont rám cáfolt, és ismét új életet lehelt a csapatba: első próbálkozásuk a ’My Way’ EP, ami egyfajta előfutára a hamarosan megjelenő nagylemeznek. Persze ez a folytatás - ahogy valamilyen szinten azért várni lehetett -, nem olyan hangzatos, mint a legsikeresebb felállás mesterművei, de a frissesség mindenképpen érződik már abban az egy szál új dalban is, ami a spanyol nyelvű változat miatt kétszer kerül fel a korongra. Aki ismeri Smolski ízes és vibráló gitárjátékát, annak azonnal feltűnik, hogy jóval leegyszerűsödött a zene, néhol talán kicsit visszatér a korai érák pőresége, amikor még csak a puszta lendület és a fiatal hév hajtotta a csapat szekerét, azonban egyértelműen benne van az az íz, ami miatt ezt a zenekart a Rage-nek nevezik.

Nincsenek nagy szólók és fifikás megoldások, mindezek ellenére nem mondhatni, hogy Rodrigez ügyetlen, kifejezetten tetszik, hogy előkapta akusztikus gitárját, valamint az, hogy a vokálozásban is kiveszi a részét, amiben ugyebár Smolski nem domborított nagyokat a múltban. Maniatopoulos dobolása nekem kicsit kimért - talán csak a mozgása miatt tűnik annak -, viszont precíz és pontos, még a két régi klasszikust, a Black In Mindot és a Sent By The Devilt is becsületesen elkalapálja, azonban ha összehasonlítom ezeket a Smolski-érás előadásokkal, akkor azért summázhatjuk, hogy itt bújnak meg az egyszerűbb megoldások. Ez viszont egyáltalán nem baj, hiszen nem versenyre megy a zenélés, mindez csak puszta megállapítás, a lényeg, hogy van potenciál ebben a felállásban, a rutinos Peavy jól érezte ezt, amikor kiválasztotta leendő társait. Kíváncsian várom, hogy milyen anyagot raknak majd le elénk az asztalra a tavasz folyamán, addig azonban érjük be ezzel a falatnyi ízelítővel.


Felesleges John McLaughlinról bármilyen felsőfokú jelzőt leírni. Sziklaszilárd tény, hogy a brit muzsikus hosszú évtizedek óta a jazz-rock egyik legnagyobb tehetségű és legnagyobb hatású gitárosa. Ha csak a Mahavishnu Orchestrával elért eredményeit vennénk számításba, azzal is belépett volna az örökkévalóság csarnokába. Száz mérföldről fel lehet ismerni ezt a rendkívül vibráló, hatalmas technikai tudást magába ölelő zenét, amit csak ő tud. Az utóbbi időben a szólóalbumain az indiai miszticizmust mellőzi, ennek ellenére jelen van az az íz, ami annyira jellemző vonása volt a Mahavishnunak vagy a Shaktinak.  Letisztultabb, jobban bekategorizálható, mint korábban, inkább viseli a jazz-rock jelzőt, valahogy mégis egy áttekintést ad a művész pályafutásáról. 

Nem semmi, hogy hetvenhárom évesen ennyire friss, lendületes zenét játszik, technikai tudása pedig mit sem kopott az évtizedek alatt. A másik fontos dolog, hogy McLaughlin valóban belépett a huszonegyedik századba, hiszen élt a technikai lehetőségekkel, és nem csak megszólalásban, hanem elektronikus effektekkel, ritmusképletekkel is ellátta szerzeményeit, természetesen nem esve túlzásokba. John McLaughlin ezt az albumot is a 4th Dimenson formációval követte el, akárcsak az ezt megelőző két stúdióalbumot, (’To The One’, ’Now Here This’) illetve az egy koncertalbumot (’The Boston Record’), és a csapat most is ugyanaz, hiszen Mahavishnu mellett Gary Husband dobol és billentyűzik, Ranjit Barot dobol, valamint Etienne Mbappé basszusgitározik. Nem szabad a győztes csapaton változtatni: ez a garnitúra már hosszabb ideje létezik, mint a Mahavishnu Orchestra.