fbpx

A világ harmadik legjobb riffje, és más húsvéti dalok: Dirkschneider, Anvil, Palace – Barba Negra Music Club, 2016.03.29.

írta CsiGabiGa | 2016.03.31.

Udo Dirkschneidert kétszer láttam már megfiatalított zenekarával, az Acceptet is kétszer néztem meg Mark Tornillóval, és mind a négyszer azt mondtam: „Ez igen!” De egyik sem taglózott le annyira, mint ez a márciusi este. Talán csak a 2005-ös nyári reunion-turnéhoz tudnám hasonlítani, amikor a Szigeten utoljára láttam együtt a zenekart az eredeti énekesével, egy hasonló „best of ’80-as évek” programmal.

Pedig ez a húsvét-másnapi program is úgy kezdődött, mint a többi. Egyórás autózás a város másik végéből a Barba Negráig. (Én akartam nyugodt környéken élni, hát most megkaptam: a világ vége után, a sarkon balra lakom.) Odaértemkor a mellékhelyiség már életmentő státuszt kapott a szememben. Persze aztán gondoskodni kellett a folyadék-utánpótlásról is, de mivel hosszú estének néztünk elébe, nyugodtan bedobhattam egy sört. Mire távozom, addigra bőven van ideje távozni az alkoholnak is.

7 óra után pár perccel kezdett a Palace nevű német metalbanda. Jártak már itt vagy kétszer-háromszor, legutóbb a 2012-es Primal Fear/Brainstorm-bulit melegítették be. Vagy hűtötték le a hangulatot. Kinek-kinek vérmérséklete szerint. Engem különösebben nem zavartak, a sör mellé kísérőnek elment a produkciójuk. Az énekes hangja, de még az énekdallamai is erősen emlékeztettek Udoéra, úgyhogy azt a tanulságot vontam le az előadásukból, hogy ilyen lehetett volna az Accept, ha nincs Wolf Hoffmann zsenije, hogy magasan az átlag fölé emelje őket. A Palace viszont megmaradt a középszerűség talaján. Az ilyenekre mondják, hogy „igazi kemény metalcsókák”. Csak éppen nem veszi őket komolyan senki. (Vagy csak nagyon kevesen.) Hét lemezük közül az utolsó háromról játszottak dalokat, majd a ’Machine Evolution’ címadójával zárták a műsort.

Setlist:

Rot In Hell / Iron Horde / Between Heaven & Hell / Dark Prophecies / The Healer / Machine Evolution

Az Anvil elvileg lemezbemutató koncertkörúton van, de ők maguk sem tarthatják sokra az új anyagukat, mert csupán a nyitó, kalózos kocsmadalt és a Die For A Lie-t játszották el róla. Ha a Palace-nál a kapcsolódási pont az énekes hangja volt, akkor itt meg az új lemez producere, Martin ’Mattes’ Pfeiffer lehet az. Ő tette sínre a ’Decadent’ albumot és az ’Anvil Is Anvil’-t egyaránt, ez hozhatta össze őket Udoékkal. Az első csapat „úgy-ahogy” minőségben szólt, ellenben az Anvil olyan tömény, kásás hangerővel támadott le minket, ahol minden hallatszott, csak az ének nem.

Az első dalban ez fel sem tűnt, lévén a March Of The Crabs instrumentális szerzemény, de a 666 alatt már kínos volt a halként némán tátogó, majd később is csak haloványan hallható Lips ajkain az erőlködést nézni. Aztán visszavettek mindenből – a dobból annyira, hogy most már az nem hallatszott a gitárok mellett –, de legalább megtaláltuk végre Lips hangját, amikor a Free As The Wind dalt Lemmy emlékének ajánlotta.

A négytagúként indult csapat alapítóinak 50%-a itt volt a koncerten, így a klasszikus ’Metal On Metal’ és ’Hard 'n' Heavy’ lemezekről felhangzó dalok nemcsak feldobták a műsort, de elmondhattuk, hogy igazi autentikus élményben volt részünk. Lips nem használ talk boxot a gitárjához, ellenben időnként egészen egyéni módon, a hangszedőbe ordítva torzítja el a hangját. Így kommunikált a közönséggel a Mothra alatti énekeltetés során is. Majd egy hamisítatlan múlt évezredbeli dobszólóval szórakoztatta a másik őstag, Robb Reiner az arra kíváncsiakat, míg végül a szűk egyórás előadást a Metal On Metallal zárták, bőven hagyva időt Udo stábjának az átszerelésre.

Setlist:

March Of The Crabs / 666 / Oooh Baby / Badass Rock 'n' Roll / Winged Assassins / Free As The Wind / Daggers And Rum / Mothra / Swing Thing / Die For A Lie / Metal On Metal

Fél tízkor kezdődött az igazi attrakció: Herr Dirkschneider és csapata igazán egyedi turnét talált ki, amikor úgy döntöttek, hogy az U.D.O. legénysége Dirkschneider logó alatt Accept-dalokat fog játszani. Az már a bejáratnál kiderült számomra, hogy túl nagy variálásra nem számíthatok a műsorban, mert a turnépólók egyikének a hátán ott szerepelt a teljes számlista. Szóval az lesz, amivel az első napon elindultak, és kész!

Kicsit bosszankodtam a Starlight favorizálásán. Korábban az Accept is állandóan nyomatta, pedig sokkal jobb nótáik is vannak ennél. Úgy látszik, minden zenekarnak vannak ilyen becsípődései: a Foreignernél a Starrider, az Iron Maidennél az Iron Maiden (tudom, hogy névadó, de nem áll jól Dickinsonnak). De amint elkezdődött a koncert, minden zsörtölődésemet elfeledtem. Udo már tavaly visszatért a terepszínű ruhához, idén a háttér is terepszínű volt, a Judas Priest ’Epitaph’ turnéjából átvett szalagfüggönyös öltözőkkel megspékelve. A csapat többi tagja is ismerős volt már, Fitty Wienhold a legöregebb róka (Udo után) biztosan hozta a mélyeket, a két új gitáros, az orosz Andrey Smirnov és a finn Kasperi Heikkinen pedig tökéletes párost alkotott a dalok eljátszásához. A szólókat felváltva kapták meg, mindkettő kicsit a saját fazonjához igazította azokat: Andrey a bluesos (és szerintem Hoffmannhoz közelebb álló), míg a fekete hajú finn a neoklasszikus futamokat építette bele (ez néhol engem kifejezetten zavart). A szinte bravúros ügyességet igénylő ikergitár-szólókat viszont olyan játszi könnyedséggel pengették ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. És mindhárom gitáros részt vett a germán metalhoz elengedhetetlen csordavokál prezentálásában.

A csapat legfiatalabb tagja – korban és csatlakozását tekintve egyaránt – Udo fia, Sven Dirkschneider volt, akiről tavaly azt írtam: „csak” tette a dolgát tisztességesen. A mostani koncert után kezdem tisztelni az energiáját és tudását, mert ettől az özönlő ritmusáradattól anno még Kaufmann gerince is beadta a derekát. Az ifjú Sven viszont lazán ütötte a pörgősebb és a súlyosabb témákat egyaránt, kicsit faarccal ugyan, de majd beletanul a show-ba is!

A dalokról pedig mit mondhatnék? Mintha egy 1986-os turnéba csöppentem volna. (Másik előzetes zsörtölődésem oka az volt, hogy miért nem játszanak semmit az újjáalakulás utáni évek 3 lemezéből.) TV War és Monsterman a ’Russian Roulette’-ről, 6 nóta a ’Metal Heart’-ról, 5-5 az előző 3 albumról, és a ráadásban még ott volt az 1980-as I’m A Rebel is. A Head Over Heels elején basszusszóló, ha rövid is, inkább csak amolyan közönséghergelő volt, majd Smirnov gitárszólója vezette be a Neon Nightsot, ahogy a Metal Heartban is ő tett ki magáért. És persze ott volt a Princess Of The Dawn, „a világ harmadik legjobb riffje” címmel kitüntetett nóta. (Én tüntettem ki! Szerintem a Smoke On The Water és a Highway To Hell után a harmadik legzseniálisabb kezdőriff, amitől 2 másodperc alatt hangulatba kerülsz.) Sokan ezt húznák ki a programból, én nem tudnék meglenni nélküle. Bezzeg Gianola idejében... Ott én is elhagytam volna, mert a svájci képes volt még ezt is elcseszni. Na de Smirnovtól bármikor jöhet!

És mennyi rég hallott dal szerepelt a két tucat között: a ’Balls To The Wall’ balladája, a Winterdreams, vagy a ’Breaker’ cenzúrázott szövegű polgárpukkasztója, a Son Of A Bitch. („Son of a bitch, kiss my ass... Son of a bitch, you asshole!”) Hiába, 1981-ben még sokkal lejjebb volt az ingerküszöb! Manapság a Steel Panther, de még Ganxsta Zolee is százszor keményebb szövegeket nyom. Szintén kellemes meglepi volt a Flash Rockin’ Man vagy a Midnight Highway, a ’Metal Heart’ teljes A oldala, plusz a Living For Tonite is – Bigfoottal azon somolyogtunk, hogy csak két bakelitgyűjtő öreg rocker beszélgethet így egymással, hogy „Ez volt a B oldal harmadik dala a ’Breaker’-en!” Vagy: „A Princess Of The Dawn az A vagy a B oldal záró nótája volt?”

A ráadásban 5 lemez 5 kimagasló slágere. Ez már tobzódás volt a jóban! Már csak egy Aiming High hiányzott volna a ’Russian Roulette’-ről, hogy teljes legyen a kép! A Metal Heart Für Elise-betétje Smirnov gitárján sírva Hoffmannt idézte. Sosem értettem, hogy lehet az I’m A Rebel AC/DC-dal, pedig állítólag Hoffmann egy próbatermi demón szúrta ki a ki nem adott felvételt. Most a közönségénekeltetés alatt Kasperi gitárjátékában felismertem a High Voltage ritmusjátékát. Ez lehetett az eredeti! Alaposan átgyúrták, az biztos! Egy kis megjátszott fáradtság (Fitty szívrohamot szimulált) után jött a Heidi-Heido-Heida és a Fast As A Shark elképesztő tempója, azt követően pedig Kasperi recsegő riffjeivel felvezetve a nyugisabb Balls To The Wall, hogy a végén a Burning Status Quo-szerű rock and rolljával zárják az estét.

Emlékeztem már idén a ’86-os Scorpions-koncertre, merengtem mélán a Népstadion-beli Queen-koncert emlékein, és most újra 30 évet röpültem vissza az időben. Bár 1986-ban nem adatott meg, hogy élőben láthassam az Acceptet (2005-ben jöttek először Magyarországra), de ez a buli most elhozta újra a bűvös 86-os szám varázsát. Megérdemelt teltház előtt zajlott a koncert, a főzenekarnál már bika jó hangzással, és alig várom a turnéról készült DVD megjelenését, hogy újra átélhessem ennek az estének a hangulatát. Mert ha a testem nem is, de a lelkem minden egyes ilyen élménnyel fiatalabb lesz!

Setlist:

Starlight / Living For Tonite / Flash Rockin’ Man / London Leatherboys / Midnight Mover / Breaker / Head Over Heels / Neon Nights / Princess Of The Dawn / Winterdreams / Restless And Wild / Son Of A Bitch / Up To The Limit / Wrong Is Right / Midnight Highway / Screaming For A Love-Bite / Monsterman / TV War / Losers And Winners /// Metal Heart / I’m A Rebel / Fast As A Shark / Balls To The Wall / Burning

Szerző: CsiGabiGa
Képek: TT
Köszönet a Livesoundnak!
További fotók ITT

Legutóbbi hozzászólások