A Királynő meztelen: Brian May & Kerry Ellis – Budapest Kongresszusi Központ, 2016.03.11.

írta CsiGabiGa | 2016.03.15.

Brian May és Kerry Ellis. Két fehér haj a színpadon. Az egyik ősz, a másik szőke. Persze illendőbb lett volna a hölgyet előre írni, de nem a – bármennyire is sikeres – egylemezes Broadway-énekesnőre jön be a közönség, hanem a több százmillió lemezt eladott Queen-gitárosra. Ez azon is látszott, hogy a program hangulatától teljesen stílusidegen, közel 10 perces gitárszóló váltotta ki az első vastapsot.

 

 

De kezdjük az elején! A fél nyolcas kezdést menet közben 8 órára módosították, így volt időm sétálgatni, beszélgetni, a merchstandot meggusztálni. Brian May-anyagok persze sehol, csupán a Kerry Ellis-szólólemez, meg két single, illetve a ’Candlelight Concerts’ DVD + CD és BR + CD kiadásai. Meg turnépólók, kapucnis dzsekik, programfüzet. Ennyi. Szigorúan csak az eseményhez kapcsolódó holmik, pedig a Brian May neve miatt eljött rajongók talán örültek volna némi Queen-relikviának. Fél nyolckor beengedés, rengeteg gitár, billentyű, dobszerkó a színpadon. Mi van? Mi van? Ja, rájöttem! Hiszen előzenekar is van: a The Bandys.

Az angolul éneklő magyar zenészek kellemes benyomást tettek rám, bár műsoruk rövidebb volt, mint az átszerelés utánuk. Elmesélték, hogy a UK Songwriting Contesten az elődöntőig jutottak. 4 dal fért a műsorukba, ha jól figyeltem, a There Could Be Heavennel kezdtek, a Fortune Tellert és a One Dayt követő utolsót, a Hello Londont – melynek ezen a napon volt az ősbemutatója – Brian Maynek és Kerry Ellisnek ajánlották. A négy gitárral, billentyűvel, dobbal, és két vokalistával érkező csapat mainstream british soundba belesimuló melódiái néhol a Pink Floyd populárisabb korszakát juttatták eszembe.

20:40-kor kezdődött az „igazi” koncert. A két bárszék és a két mikrofonállvány már valóban akusztikus műsort sejtetett, de az unplugged hangulatot a háttérben kifeszített – csillagos égbolt hatását keltő – ledhálón felül még 14 óriás padlógyertya fénye is fokozta. Fekete pólóban és nadrágban a hölgy, fekete ingben a gitáros, az egyszerűség mintapéldánya volt a két zenész. A műsor eleje inkább a Broadway-hangulat jegyében telt: Brian May nemes gesztussal untermankodott a nála 32 évvel fiatalabb énekesnőnek, a zene és a hangszer iránti alázata példamutató volt. De az I (Who Have Nothing) utolsó sorát („I Love You”) magyarra cserélő hölgy is megvette kedvességével a közönséget már az első dal végére. A „Jó estét mindenkinek!” és a következő szerzemény felkonferálása újra magyar  nyelven („Pillangó”) szintén aranyos gesztus volt. És bár Ellis hangja csodálatosan csengett az első két nótában is, az igazi beindulás a Kansas-klasszikus, a Dust In The Wind dallamaira kezdődött a közönség soraiban. Erre egyébként már csatlakozott hozzájuk állandó kísérőjük, Jeff Leach is, aki billentyűs hangszeren (persze a műsorhoz illően legtöbbször zongorahangszínen) működött közre. Cicabarátként nagyon élveztem az oroszlánok megmentéséért küzdő alapítványnak készített videójukat a háttérkivetítőn a Born Free alatt. (Macska az is, csak kicsit nagyobbacska!) De ez még mindig nem az volt, amire vártunk.

Aztán ötödik dalként megszólalt végre az első Queen-sláger, a Somebody To Love. Hatalmas ováció! És teli tüdőből együtténeklés! A dal akusztikus gitárra átírva is ütött. De még mekkorát! Végre leszakadt az ég, áttörtek a gátak, a Kongresszusi Központ visszafogott „úri” közönsége magából kivetkőzve tombolt a Queen-nótára. Na, erről beszéltem! Jöhetnek szebbnél szebb Broadway-melódiák, Kansas- és Beatles-feldolgozások, Brian Maytől mindenki ezt várta.

Pihenésképpen egy Elvis-feldolgozást dobtak be. Brian egy miniatűr gitáron játszott, melyet – Austin Powers után szabadon – a Red Special „Mini Me”-jének nevezett el. Majd egy Barbara Streisand-dal után a legfiatalabb Beatle, George Harrison szerzeményével folytatták. Közben mosolyogtak, vicceltek, láthatóan ők is jól érezték magukat. A Blackmore’s Night jutott eszembe, ahol először láttam Ritchie Blackmore-t mosolyogni a rockkorszak feszült évei után. A turné címadójából, a One Voice-ból viszont csak annyi maradt meg bennem, hogy a végére elcsúszott a videó. A Bye Bye Love egy Everly Brothers-nóta volt, de én egy generációval később, a Simon & Garfunkel feldolgozásában ismertem meg. Ez egy érdekes, zenéjében vidám hangulatú dal a szakítás gyötrelmeiről. Szintén alkalmas arra, hogy a közönség együtt énekeljen az előadóval. A Life Is Real ismét egy Queen-feldolgozás, ha nem is a legismertebb nóták egyike. Freddie Mercury annak idején John Lennon halálára írta, és a soron következő, 1982-es ’Hot Space’ albumukon volt rajta. Most a szerző emlékére énekelték el, miközben a kivetítőn egy róla készült diaporáma show ment. A magam részéről nagyon hiányoltam a műsorból a Brian May által 10 évvel később Freddie emlékére írt Too Much Love Will Kill Yout, én becseréltem volna erre a dalra.

A Broadway-hangulat visszatért, amikor Brian kiment, és Kerry zongorakísérettel adta elő a ’Wicked’ című musical slágerét. Ez a darab röpítette annak idején a Broadway-sztárok közé. Csendes dal ez az I'm Not That Girl. Jó volt vihar előtti csendnek. Mert ami utána jött, az igazán viharos folytatás volt: Brian átöltözve, egy ezüstszálas fekete ingben, elektromos gitárjával, a híres Red Speciallel a nyakában, igazi rocksztárként tért vissza, és ezúttal nem ült le a bárszékre, hanem állva kezdett bele első szólólemezének, a ’Back To The Light’-nak instrumentális slágerébe, a Last Horizonba. De az alaptémától hamarosan elrugaszkodva egy – a Now I'm Here nyitóriffjét is magába foglaló, és a közönséget ezzel újra felhergelő – majd 10 perces gitárszólóvá nőtte ki magát a dal. És ahogy már a bevezetőben is írtam, a megannyi nagy sláger feldolgozása eltörpült Brian May rockgitárosként való tündöklése mellett; az este első igazi össznépi vastapsát ez a produkció kapta.

És innentől kezdve eltűnt a Broadway-jelleg, nem volt több üresjárat, tömény Queen-program következett, amit egyedül Kerry Ellis szólókarrierjének készülő folytatása, az ’Anthems II’ lemez első kislemezdala, a Roll With You szakított meg. Az is Brian May-szerzemény, és a közönség örömmel fogadta. Én is jobban örültem neki, mintha a butácska Kissing Me Songot vették volna elő az előző kislemezről. Tehát a koncert utolsó harmadában Queen minden mennyiségben. A Love Of My Life előtt Brian mesélt a 30 évvel ezelőtti budapesti fellépésükről, és 12 húros gitárját úgy mutatta be, mint amelyik ott volt vele már a Népstadionban is. Közben Kerry átöltözve igazi dívaként tért vissza nagyestélyijében (érdekes, hogy a Queen-dalokhoz öltötte fel, nem a Broadway-slágerekhez), és csatlakozott Brianhez a dal második felében. A Highlander (Hegylakó) filmről is köztudott volt annak idején, hogy a Queen írta a filmzenét hozzá. A történet egy melankolikus pontján – amikor a halhatatlan rádöbben, hogy a szerelme halandó – hangzik fel a gyönyörű Who Wants To Live Forever? című dal. Ez volt a folytatás, majd pár percnyi parasztvakítás – még ha nem is illik ez a szó erre az elegáns és drága helyre – következett: Freddie Mercury annak idején a Népstadionban a tenyeréből olvasva énekelte el a Tavaszi szél kezdetű népdalt, Kerry Ellisnek ez fejből is ment, de csak az első versszak, azt viszont háromszor is eldalolta.

Jókedvemet a ’39 hozta vissza, mely fölött annak idején a Queen életművének hallgatása során elsiklottam, igazából a Pretty Maids 1993-as feldolgozásába szerettem bele a szintén akusztikus ’Stripped’ lemezen. Kerry Ellis is nagyon átélte a produkciót, gyakorlatilag ülve ropta a szám alatt! A dal végén Brian kézmozdulatával jelezte (mint király az alattvalóinak), hogy felállhat a közönség. Volt is nagy színpadhoz rohanás, lepacsizás Briannel, virágcsokrok Kerrynek, aztán állva tombolás az – egyébként nem rossz – új dalra, valamint a We Will Rock You - No-One But You - Crazy Little Thing Called Love hármasra. Ismét a vígadóbeli Blackmore’s Night-élményem jutott eszembe, amikor a koncert végén előkerült a Stratocaster, és megszólalt a Black Night - Since You Been Gone - Smoke On The Water trió. A két zenész mögött elhelyezett kamera képe a kivetítőre került, a hangulatot még tovább fokozta, hogy az ő szemszögükből láthattuk a saját tombolásunkat a We Will Rock You alatt.

A ráadás egy rövid zongoraszólóval kezdődött, majd Ikarusz történetének vetített képei kíséretében énekelték el az Only The Good Die Young című dalt, ezúttal Brian is gitár nélkül jelent meg (harmadszor is átöltözve, ezúttal egy lila ingben), csak az énekhangját hallatta. Aztán a Crazy Little Thing Called Love-ban már újra előkerült a gitár, az eredetileg Elvis előtti tisztelgésként írt rock and roll igazi együtt-táncolós karneváli hangulatot hozott a műsor végére.

Féltem, hogy unalomba fullad az előadás, de a két művész zene iránti alázata és a műsor összeállítása, valamint a hangszerelés ötletessége felülmúlta minden várakozásomat, így egy nagyon kellemes estét töltöttem a Kongresszusi Központban. A Királynő dalai még így, lemeztelenítve is csodálatosak voltak, és – úgy látszik, nem tudok elszakadni a Blackmore’s Night-párhuzamtól – ha Brian May úgy döntene, hogy ebben a formában folytatja pályafutását, ahogy Ritchie Blackmore tette a reneszánsz muzsikával, egy szavunk se lehetne ellene. A produkció önmagában sokkal értékesebb volt, mint a Freddie és John nélkül már csak hakni érzetű Queen-koncertek.

Setlist:

I Who Have Nothing / I Loved A Butterfly / Dust In The Wind / Born Free / Somebody To Love / I Can't Help Falling In Love / The Way We Were / Something / One Voice / Bye Bye Love / Life Is Real / I'm Not That Girl / Last Horizon / Guitar Solo / Love Of My Life / Who Wants To Live Forever? / Tavaszi szél / '39 / Roll With You / We Will Rock You /// No-One But You (Only The Good Die Young) / Crazy Little Thing Called Love

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a Danubius Musicnak!

Legutóbbi hozzászólások