Vidámvasárnapos operett: Therion, Luciferian Light Orchestra – Barba Negra Music Club, 2016.01.22.

írta Mike | 2016.02.01.

Be kell, hogy valljam, nem tudom túl komolyan venni a Theriont. És e mostani hangversenyük fényében bizton állíthatom: ők sem veszik komolyan magukat. Nem mintha ez baj volna, és hát nem is volt ez mindig így… Legalábbis az emlékeimben úgy élnek, hogy sok-sok évvel ezelőtt az okkult rituálékat feszes arcizmokkal, patikamérlegen kiporciózott koreográfiával és grandiózus színpadképpel vezényelték le, ezen az estén azonban egy habkönnyű, mi több, szinte paródiajellegű előadást kanyarítottak minékünk. Később vissza is térek az origóra…

A Luciferian Light Orchestra kezdése előtt nem sokkal estem be (meló, hát persze), és bizony kár, hogy nem cseréltek helyet az Ego-Fall-lal, mert róluk csupa jót hallottam az idejében érkezőktől, a Therion-főnök Christofer Johnsson eme modoros nevű mellékprojektjéről viszont ezt már nem tudom elmondani. Lehet, hogy csak a bődületesen rossz (azaz dinamikátlan és halk) hangosítás vette el a kedvem az egész hacacárétól, de a talpalávalóban sem sok érdemleges mozzanatot véltem felfedezni: ezerszer megcsócsált riffekkel, egyívású, lapos középtempókkal, jellegtelen énekdallamokkal házalt a svéd brigád, ráadásul a színpadi jelenlétük is esetlen volt.

A felesleges maskarák is inkább olcsó, művi hatást keltettek, mintsem nyomatékosították volna valamiféle tiltott szeánsz rejtélyesen baljós atmoszféráját. Volt egy számuk, amelyre simán rá lehetett dudorászni az egyik korai Pokolgép-himnuszt is, na, akkor már csak mosolyogtam az egészen – a büfé pultját támasztva.

A Therion azért más kávéház, még akkor is, ha rég nem olyan a státuszuk, mint a 2000-es évek közepéig volt. Ráadásul az utolsó saját dalokat tartalmazó stúdiólemezük, a ’Sitra Ahra’ immár 6 évvel ezelőtt jelent meg, azóta csupán a ’60-as és a ’70-es esztendők francia sanzonjainak feldolgozáscsokra (’Les Fleurs du Mal’) jutott a rajongóknak. És míg korábban a PeCsát is megtöltötték, most már a jóval kisebb Barba Negrát sem sikerült nekik, de ezt tudjuk be a fenti okoknak – egy esetlegesen bivalyerős jövőbeli anyag talán visszaállíthatja a renoméjukat.

A megszólalás sokat javult a Therion műsorkezdésére, noha én magam azért egy fokozattal még följebb tekertem volna a hangerőt. Nekem személy szerint hiányzott az excentrikus Snowy Shaw, az aranytorkú Mats Levén pedig főleg, de például Linnéa Vikström vokalista egyáltalán nem: a végtelenül vásári, ribancos megjelenésű (rózsaszín haj, melltartó, jaj) kislány maga volt a megtestesült bohózat, a Szeszélyes évszakokból is hamar kiebrudalnák ezzel a produkcióval, tényleg rossz volt nézni, ahogy ott ugrabugrált és pózolt mesterkélten, mint valami Hatalmas Metal Istennő. Alissa White-Gluztól gyorsan leckéket kell venni, ha már. Ide ez nagyon nem illett. Nyilván apuka, az időközben abszolút frontemberré vált Thomas Vikström tolta be a kis csemetét, ám a tényleg kiváló duettjükön kívül Linnéa jelenléte inkább idegesített, mint hogy bármit is hozzáadott volna a produkcióhoz. Társnője, a kevésbé attraktív (nem mintha a pink lányka az lett volna), kedves arcú Chiara Malvestiti a korábbi csalogányt, Lori Lewist váltotta tavaly; ő viszont végig nagyszerű volt, mind igényes, kulturált megjelenésében, mind az énekteljesítményét tekintve, hamisítatlan operadívaként tündökölt, úgy, ahogy az írva vagyon.

A jobbára a Candlemass méltatlanul alulértékelt ’Chapter VI’ albumán csillogó Vikström papa vérbeli metalénekesként uralta a színpadot (a kékesszürke bőrkabátot azonnal leirigyeltem róla), s bár a teátrális gesztusokat olykor ő is túladagolta, ez még bőven belefért, a hangja pedig mit sem kopott az évek során. (Igaz az is, hogy ő sosem tartozott a Levén/Jorn Lande-féle oroszlánsüvöltő torokakrobaták közé.) S az is helytálló, hogy Christofer Johnsson a Therion motorja, teremtője, mindenese, mégis valahogy ő tűnt a legszürkébbnek az eklektikus társaságban: inkább hajazott egy joviális, elegáns, ámde enyhén másnapos ifjú irodalomprofesszorra, mintsem egy metalbrigád vezérére, és nem feltétlenül azért, mert már jó ideje bácsisan oldalra fésült hajjal tengeti mindennapjait. A tejfelszőke Nalle Påhlsson basszeros pedig pont úgy nézett ki, mint Rudi Schenker és Brian ’Stone Cold’ Bosworth szerelemgyereke…

A lényeg azonban maga a koncert volt, abba pedig nemigen lehetett belekötni. Ugyan a dalok témájához és hangulatához cseppet sem passzolt ez a folyton vigyorgós, ugrabugrálós, kokettálós és hatásvadász magatartás, ám a közönséget éppen ezzel lehetett kilóra megvenni, és nem a vérkomoly okkultista, mitológiai tematikába ágyazott sötétromantikus színházasdival. No meg az olyan kincsekkel, mint például a Strauss-féle Imigyen szóla Zarathustrából kibontakozó ’Secret Of The Runes’-egyveleggel, élén a Ginnungagap / Schwarzalbenheim / Nifelheim / Vanaheim négyessel. Igaz az is, hogy szinte mindegyik ugyanarra a középtempóra épül, így aztán jólestek az azt követő Melek Taus némileg élénkebb ütemei. (Az itt és számos szerzemény esetében fellelhető, pofonegyszerű riffekkel és ritmusszekcióval azonban sosem tudtam mit kezdeni, ma is tartom, hogy a Therion-dalokat főként az izgalmas, kimunkált énektémák viszik a hátukon, minekután a zenei megoldások több ízben nélkülözik a karakterességet. Halld többek közt: The Beauty In Black.)

Persze a legnagyobb ovációt a (minden idők egyik legrandább borítójával büszkélkedhető) ’Theli’ tételei váltották ki: az Invocation Of Naamah / Cults Of The Shadow / The Siren Of The Woods triásza tényleg az est egyik csúcspontját jelentette. Nem beszélve egyik személyes kedvencemről, a Rise Of Sodom And Gomorrah-ról, no és a banda Highway To Helljéről, a valóban minden ízében zseniális To Mega Therionról: általában ez utóbbival zárják a koncerteket, most azonban még visszajöttek, hogy önfeledten bazseváljanak egyet a France Gall-féle Les Sucettes átiratára. Itt aztán már tényleg elszabadult a mignon-rózsaszín giccsben lubickoló Vidám Vasárnap-érzés. Ám egy alapvetően „szórakoztatóipari” metal bandának pofátlanság lenne nekirontanom azzal, hogy „több komolyságot, ha kérhetem”, hisz akárhogy is nézzük, a Therion is a rock & rollról szól, de azért egy cseppet mégis keserű a szám íze. Azt is tudom, hogy ezzel a kisebbséget képviselem, úgyhogy be is fogtam a pofám, rendben volt ez egyébként, legközelebb megint odaesz a fene.

Számlista:

Intro: Also sprach Zarathustra (Richard Strauss) / Ginnungagap / Schwarzalbenheim / Nifelheim / Vanaheim / Melek Taus / The Beauty In Black / Invocation Of Naamah / Cults Of The Shadow / The Siren Of The Woods / Wine Of Aluqah / Draconian Trilogy (Part 2: Morning Star; Part 3: Black Diamonds) / Black Fairy / Mon amour, mon ami (Marie Laforêt) / Kings Of Edom / The Dreams Of Swedenborg / Lemuria / The Invincible / Son Of The Staves Of Time /// The Rise Of Sodom And Gomorrah / To Mega Therion / Les Sucettes (France Gall)

Szerző: Mike
Fotók: TT
Köszönet a Concertónak!
További képek ITT