The Great Gig At BS: Brit Floyd - Papp László Budapest Sportaréna, 2015.11.08.

írta Dzsó | 2015.11.13.

A Pink Floyd életműve nélkül a zene világa ma kevesebb lenne, rengeteg művészre gyakoroltak hatást nemcsak a rockzenében, hanem a komoly műfajban, de mondjuk a reggae vagy a dubstep scénában is. Sokakat inspiráltak arra, hogy a saját felfogásukban játsszanak tőlük akár egész albumokat, míg mások úgy kívánnak tisztelegni előttük, hogy ragaszkodnak zenéjük eredeti formában történő előadásához. Ilyen Pink Floyd tribute zenekar nagyjából kismillió van a világon, nálunk is többet jegyeznek, akik aktív szereplői a hazai klubéletnek.

Nemzetközi szinten csak néhányan vannak, akik kitörtek a klubkategóriából, világhírre tettek szert, és arénákban lépnek fel Kanadától Japánig. A nagyok közül a The Spirit Of Pink Floyd Show már járt nálunk 2009-ben, róluk azóta semmit nem lehet hallani. Szemben a frappánsan csak Brit Floydra keresztelt együttesről, mivel ők igencsak aktívak, és budapesti fellépésük már tavasztól komoly sajtónyilvánosságot kapott. A zenekart az a Damian Darlington alapította 2011-ben, aki előtte 17 évig zenélt a nálunk szintén ismert harmadik nagy Floyd tribute csapatban, a The Australian Pink Floyd Show-ban. A Brit Floyd szimplán annyit állít magáról, hogy ők adják a világ legnagyobb Pink Floyd show-ját, vasárnap este láthattuk is néhány ezren, hogy ez alighanem így is van.

A beengedés nagyon jól meg volt szervezve, nem szívatták a nagyérdeműt, mint pl. Slash előtt 3 éve abban a rohadt hidegben, amikor a Kerepesi úton volt a bejutásra váró sor vége. A BS ovális nézőterének (a sky páhollyal szembeni) hosszabbik oldalán rendezték be a színpadot, és az így megmaradt küzdőtérre székek kerültek, tehát teljes egészében ültetett koncert volt. Nem kell ezen a hardcore rockereknek se kiakadni, a Pink Floyd 50 éve alakult, ennek egyenes következménye, hogy az ősrajongók jelentős részének már kihulltak a tejfogai. A színpadkép félig megvilágítva is sokat sejtetett, az alapkoncepció a bevált ’Pulse’-turnés, a színpad mögötti óriási kivetítőn pedig a kezdésig szolid animáció, hozzá halk zene (talán a ’Final Cut’-ról).

A jegyvásárlókat minden lehetséges csatornán próbálták értesíteni, hogy színházi produkcióra kell készülni, és pontos kezdés lesz, amit sokan nem vettek komolyan. Hát így jártak, mert 8 óra előtt a kivetítőn elindult az intro-videó, a visszaszámlálás 1973-ig, és a 2015-ös turné szlogenjéhez hűen (’Space And Time’) egy űrhajó kilövésével elkezdődött a Speak To Me, amibe később szépen beleúszott a ’Dark Side Of The Moon’ teljes „A” oldala. Így kell biztosra menni!

Az első perctől nagyon szépen szólt a cájg, amihez komoly köze lehetett a Brit Foyd honlapján zenekari tagként feltüntetett Gareth Darlington hangmérnöknek. Helyesbítek: sound designernek! Akárcsak a Fractal cég kütyüinek, amiket olyan kutyaütő kisiparosok is használnak, mint Steve Vai, Devin Townsend, vagy Neal Schon. A Time-nál vetették be először a lézerarzenált, és itt lépett színpadra a háromtagú kórus is – nekik komoly szerep jutott az este során, annak ellenére, hogy a másik hat tagból négy előtt is volt énekmikrofon. A The Great Gig In The Skyban Ola Bienkowska énekelt egy óriásit, és ezzel véget ért az első nagyobb blokk. A kivetítőn az idővonal átugrott 1975-re, majd megjelent Syd Barrett képe, hát ezekből csak az nem sejthette, hogy a Shine On You Crazy Diamond jön, aki kizárólag a Sláger Rádióban hallott Another Brick In The Wall miatt jött el.

A Brit Floyd rendkívüli alázattal és precizitással játszotta ezt a zenét. Még a fellépőruhák is visszafogottságot sugalltak, ami arra utalt, hogy itt a zene és a show a főszereplő. Csaknem egy az egyben játszották a számokat, csupán a szólókban és a vokálokban lehetett felfedezni némi szabad felfogást. Akár klinikai tisztaságúnak is nevezhetnénk az előadást, ha a zene iránti rajongás nem töltötte volna meg lélekkel.

Egy merész ugrás következett az időben 1967-re: jött a Syd Barrett-korszak egyik sikere, a See Emily Play, amely európai stúdiólemezen nem is jelent meg, és nem is egy biztosra menő választás, mert ez még a kezdeti borult korszakból való. Egyértelműen Syd emlékének szólt, még a kivetített video is azt a történetet (vagy inkább tripet) idézte, amiről a kislemez megjelenésekor beszélt a sajtónak. Ha már a kivetítőnél tartunk, akkor meg kell említeni Bryan Kolupski nevét, aki a produkció videókért és animációkért felelős médiaigazgatója, őt is zenekari tagként említi a Brit Floyd honlapja. Nos, a látott animációk jó része igazán ötletes és színvonalas munka volt, de helyenként valami korai Windows Media Player skinre vagy a videobudget szűkösségére emlékeztetett.

12 év ugrás és két kihagyhatatlan tétel következett a ’The Wall’ lemezről: The Happiest Days Of Our Lives és Another Brick In The Wall Part 2, ezeknek az előadásába se lehetett belekötni. Majd még 15 év előre, és máris a Keep Talkingnál tartunk, amit a ’Division Bell’-nél megszokott módon Stephen Hawking beszédszintetizátoros hangja vezetett fel, és a talkbox is előkerült. Hibátlan! Aztán újabb biztosra menő választások: On The Turning Away akusztikus gitárral 1987-ből, majd a vocoderes Sheep az ’Animals’-ről, ez is telitalálat! Egy óra elteltével Damian Darlington úgy gondolta, hogy ideje lenne megszólalni, és egészen tűrhető magyarsággal köszöntötte a közönséget (ez mondjuk nem annyira meglepő, mert a felesége magyar), és 20 perc szünetet jelentett be.

A 20 perc az 20 perc is volt, néhány söröskorsóval botladozó-ordibáló-vakuval szelfiző true Floyd-fan le is maradt a folytatás elejéről, ami a One Of These Days volt a ’Meddle’ albumról. Először is hihetetlen, hogy 44 évvel ezelőtt mennyire a kora előtt járt a Pink Floyd (nálunk akkor leginkább Aradszky szólt a Sokol rádióból). Aztán meg a Brit Floyd hiteles előadásában nekem ez volt a koncert egyik csúcspontja. A színpad oldalánál gonoszul villogó szemű óriás felfújható disznót viszont nem igazán értettem, mert az időzítése nem stimmelt, meg nem is kapott igazán hangsúlyt; kicsit kilógott a precízen összerakott koncepcióból.

Az este legnagyobb ugrása következett az idővonalon 1971-ből 2014-be: a Louder Than Words a tavalyi ’Endless River’-ről. Sokan vitatják az album szükségességét, de szerintem felesleges, mert mára egyértelművé vált, hogy Rick Wright elvesztése adta a belső késztetést a 20 évig fiókban heverő demók leporolásához. És nem is törekedtek másra.

Vissza ’73-ba egy lenyűgöző Money-interpretációval, amiben ezúttal Jacquie Williams énekelt nagyot, már azt hittem, hogy nem kap reflektorfényt, és megdől a tétel, hogy minden kórusban kell lennie legalább egy fekete énekesnőnek, aki lelázza a többieket. Ezt követte a koncert másik csúcspontja, a Set The Controls For The Heart Of The Sun a ’68-as ’A Saucerful Of Secrets’ albumról – döbbenetes, hogy 47 év elteltével is mennyire megállja a helyét ez a dal (és Jay Davidson szoprán szaxofon szólója is nagyot ütött). Ezután ismét biztosra mentek: Have A Cigar, aminek a végén a sound átment mono néprádiósba, és ez úsztatta be a számot a Wish You Were Here-be. A kivetítőn magától értetődően Syd Barrett, majd a 2005-ös ’Live 8’ képsorai a nagy négyes összeborulásával; megkapó pillanatok voltak. A második részt az antimilitarista Final Cut zárta, Ian Cattell komoly énekteljesítményt nyújtott a dalban – mintha Roger Waters az ő hangjára írta volna ’83-ban.

Damian Darlington bemutatta a zenekart, majd a színpadról le se vonulva következett a kihagyhatatlan Comfortably Numb mint első ráadás. A háttérben részletek a ’The Wall’ filmből, Ian Cattellen Pink-jelmez, fényorgia a mennyezetről leereszkedő órás tükörgömbre vetítve, szépen kell befejezni! Mármint az első ráadást, mert a teátrális levonulást nem lehetett komolyan venni, és nem is kellett, mert egy újabb ’The Wall’ blokk jött tényleges zárásként: The Show Must Go On-In The Flesh?-Run Like Hell, nem lehetett volna jobban felépíteni ezt a részt, amit a film kísért végig, részben a színpadon, részben a kivetítőn. A Run Like Hellre Ian Cattell szépen feltüzelte a közönséget, standing ovation, mondaná a művelt litván. A szünet nékül 2,5 órás műsor végén a nagyérdemű az Always Look On The Bright Side Of Life (Brian élete) dallamára hagyhatta el a helyszínt, stílusos befejezés egy Brit nevű Floydtól.

Lehet fanyalogni, hogy egész lemezek maradtak ki, és hogy egy kicsit populista lett a műsor, mellőzve egy sor igazán progresszív tételt. Van is benne valami. Viszont figyelembe kell venni, hogy egyrészről ami belefért ebbe az időbe, az jórészt kihagyhatatlan, másrészről meg egy nagy költségvetésű produkcióról beszélünk, aminek a finanszírozásához a nézőtéren is meg kell lennie a kritikus tömegnek. Ezt pedig a népszerű dalokkal lehet elérni.

Damian Darlington egy korábbi interjúban megemlítette, hogy esze ágában sincs saját zenét játszani. Ne is legyen, mert ez a produkció zenészi kvalitásban, látványban, hangzásban, dramaturgiában egyaránt tízpontos. Az összesített pontszám azonban nem lehet több 9-nél, mert ezt a zenét mégsem ők írták – ehhez a Pink Floyd géniuszai kellettek.

Setlist:

(1. rész) Speak To Me / Breathe / On The Run / Time / Breathe Reprise / The Great Gig In The Sky / Shine On You Crazy Diamond Part 1 / See Emily Play / The Happiest Days Of Our Lives / Another Brick In The Wall Part 2 / Keep Talking / On The Turning Away / Sheep

(2. rész) One Of These Days / Louder Than Words / Money / Set The Controls For The Heart Of The Sun / Have A Cigar / Wish You Were Here / The Final Cut /// Comfortably Numb / The Show Must Go On / In The Flesh? / Run Like Hell 

Szerző: Dzsó
Képek: T T
Köszönet a Live Nationnek!