Kalózok, méltó köntösben: Running Wild, In Flames, Judas Priest, Sabaton, Rock Meets Classic, Armored Saint, Death Angel, Falconer, Ensiferum - Wacken Open Air 2-3. nap, 2015.07.31-08.01.

írta savafan | 2015.09.14.

Már reggel több napfényt láttunk, mint az előző két nap során összesen, és ez adott egy kis reményt az elviselhetőbb fesztiválozásra. Kora reggel már annyi ember tolongott a városka főutcáján, mint nálunk a Váci utcában egy napfényes nyári napon. Szinte az összes söröző, kajálda és kegytárgyakat árusító hely tele volt. Ez, és a falu főutcájára kitelepített merchpultnál megvásárolt ereklyék jó alaphangot adtak az előttünk álló buliknak. Ám ez a hurráoptimizmus csupán a bejáratig tartott.

Az éjszakai száraz időnek és az erős szélnek köszönhetően picit elviselhetőbb volt a bejutás, ennek ellenére hatalmas volt a tömeg. Elméletileg a program 11-kor kezdődött, de ekkor még emberek ezrei vártak a beengedésre. Nem láttam, hogy mi történt elöl, de kis idő múlva nagy éljenzések közepette elkezdett fogyni a sor, de így is csak a nyitóbandák utolsó számaira értünk a színpad elé. Az Epica – akik még erre a napfényes délelőtti show-ra is hozták magukkal a pirotechnikai arzenált (egy Wacken méretű fesztiválon ezt így is illik) – programjából csak a zárótétel egy részét láttam. Így az első buli a finn Ensiferum koncertje volt, ami hasonlóan pörgős volt, mint legutóbbi pesti fellépésük. A show-t megint Sami Hinkka hozta, szinte egy pillanatra sem állt meg a színpadon.

Setlist:

Axe of Judgement / Heathen Horde / Twilight Tavern / Traechorus Gods / Warrior Without a War / Ahti / Lai Lai Hei / From Afar / Burning Leaves / Two of Spades

Az utolsó tételeket már csak hallottam, mert időben el kellett indulni a Party Stage-re, ahol az egyik utolsó koncertjét adta a Falconer, és ezt semmi esetre sem szerettem volna kihagyni. Így időben találtam magamnak egy fordított oázist (azon pár négyzetméter, ahol nem állt a víz és a sár), és a kezdés már a színpad előtt ért. Sajnos ahol én álltam, a hangzás nem volt tökéletes, de ezen gyorsan túltettem magam, mert olyan számok sorjáztak egymás után, amiket élőben még sosem hallottam (mivel a kiadásuk óta nem jártak felénk), vagy csak iszonyat rég.

A programból teljesen kihagyták a Kristoffer Göbel énekes által feldalolt lemezeket, mindjárt a tavaly megjelent ’ Black Moon Rising’ egy pörgős tételével indítottak, viszont egyből megértettem, miért nem vitték sokra a svédek. Lemezeik iszonyat jók, de élőben semmi a produkció. A 4 tag lecövekelve állt a színpad elején, és csak néha vetemedtek egy kis sétára, Mathias Blad pedig szinte el sem engedte a mikrofonállványát. (Erről nekem az jutott eszembe, hogy ugyanez a helyzet az Astral Doorsszal is.) És sajnos még a technika ördöge is kiszúrt a bandával: volt, hogy a gitár nem szólt, vagy percekig állt a banda, miközben a basszgitárt szerették volna megszólalásra bírni. Közben Mathiasnak kellett volna bennünk tartani a lelket, de ez abszolút nem ment neki; annyira elhagyatottnak nézett ki, mint amikor Hansi Kürsch, a Blind Guardian énekese letette a basszgitárt, és nem tudta, hogy mit csináljon, amikor nem énekelt. Pedig a számokkal semmi baj nem volt, egymás után jöttek a jobbnál jobb tételek, sajnálom is nagyon, hogy abbahagyja a zenekar a működést.

Wacken-szűzként még egy dolog zavart, de nagyon: a nagyszínpad zenéje simán bekavart a kisebb Party Stage hangzásába, ráadásul oldalt, a kivetítőn is a nagyszínpad programja ment. A Falconer zenéje attól (is) zseniális, hogy a melankólikusabb, balladázósabb részek (amikor csak a népies hangszerek szólnak, illetve amikor Mathias nem torkaszakadtából énekel, hanem finoman, ízlésesen dalol) gyönyörűek;  na most itt brazilos-latinos gyomrosokat kaptunk hozzájuk, a Sepultura előadásában. A lassú részek helyett eszement zúzás jött át a szomszédból, ami azért eléggé levett az élvezeti értékből. És még a kivetítőn is egy tagbaszakadt néger srác üvöltözését láttuk – érdekes volt mindenesetre.

Számomra a buli csúcspontjait az Enter the Glade és a zárásként előadott The Clarion Call jelentette, igaz a Royal Galley refrénjénél az „óóóó-zós” részt is teli torokból üvöltöttem. Minden negatív külső tényező ellenére nagyon fincsi kis buli volt, annyira, hogy azóta szépen sorban újra előkaptam a Falconer-lemezeket, és bekerültek a lejátszási listámba.

Setlist:

Halls and Chambers / A Quest for the Crown / Locust Swarm / Enter the Glade / Catch the Shadows / Upon the Grave of Guilt / Vargaskall / Royal Galley / Northwind / Age of Runes / Mindtraveller / The Clarion Call

A svédek bulija után gyorsan túlestem az ebéden, mert a sajtósátorban két izgalmas sajtótájékoztató is várt rám. Elsőként az Avantasia volt meghirdetve, kíváncsi voltam, hogy ki képviseli a projektet, és milyen újdonságokat tudunk meg a készülő lemezről és a távolabbi tervekről. A zenekar tájékoztatóját összevonták a jövő márciusban, első alkalommal megrendezésre kerülő Full Metal Mountain rendezvény sajtótájékoztatójával, ahol a szervezők elmondták, mi és hogyan lesz az osztrák síparadicsomban, majd Tobias Sammet belépésével bejelentették a fesztivál headlinerét. Tobi elmondta, hogy ezerrel készül az új Avantasia-album, de semmi egyebet nem árul el, maradjon minden titokban. A helyi riporter sem tudott semmi konkrétumot kihúzni belőle, csak annyit tudtunk meg, hogy az énekesek közt lesz olyan, aki az utolsó lemezen énekelt, lesz olyan, aki az előtte lévőn szerepelt, és lesz vadiúj torok is a vendégénekesek között.

Elfoglaltuk helyünket a várt sajtótájékoztatóra, ami előtt a Metal Battle verseny győzteseit hirdették ki Jeff Waters közreműködésével, és erre az összes országból fellépő zenekar meghívást kapott – ki is rúgták a sátor oldalát a zenészek, annyian voltak.

Majd jött az előző napi csodáért felelős társaság. A teljes Savatage-legénység tiszteletét tette a sajtótájékoztatón, mellettük a főnök, Paul O’Neill, Kayla Reeves és Robin Borneman ült a padon, és indításként Al Pitrelli egy laptopból a Trans-Siberian Orchestra-turné számait sorolta fel: megtett kilométerek, szállodai éjszakák, nézők, miegymás. Majd Paul vette át a szót, és ecsetelte a kétszínpados ötletet.

Tisztán látszik, hogy a TSO Amerikában sokkal nagyobb népszerűségnek örvend, mert míg otthon sportcsarnokokban, naponta két teltházas előadással játszik a zenekar, addig Európában 2–3000 férőhelyes termekben. A TSO novemberben kezdi téli turnéját, és december végéig körbe is járják az Államokat, mivel két csapatra osztódik a társaság, így egyszerre tudják leigázni a keleti és a nyugati partot. Az év maradék 8–9 hónapjában pedig nem csinálnak semmit, illetve a saját dolgaikkal vannak elfoglalva a tagok. A tájékoztatón elhangzottak alapján ezt szeretné a management kitolni Európára, és sokkal nagyobb rajongói bázist kiépíteni a TSO-ra vonatkozóan. Kemény fába vágták a fejszéjüket, mivel a manager által levezényelt sajtótájékoztatón az újságírók szinte kivétel nélkül a Savatage dolgaira voltak kíváncsiak; a végén már úgy kellett kérnie, hogy kérdezzünk valamit a TSO-val kapcsolatban is.

Amúgy mindenki nagyon élvezte a koncertet, őket is meglepte az a hatalmas érdeklődés, ami ezt a dupla koncertet övezte; még ekkor is olyannyira a buli hatása alatt voltak, hogy nem akartak se konkrét nemet, se konkrét igent mondani a Savatage folytatására – bár az előző esti több mint 70.000 ember igen nagy meggyőző erővel bírt.

Míg Paul a koncerttel kapcsolatos érzéseit és a TSO új lemezével kapcsolatos dolgokat mesélte, Chris Caffery a nála lévő gitárpengetőkből egy szép kis tornyot állított fel, amit Zak Stevens egy véletlen mozdulattal felborított, amit Chris viccesen meg is jegyzett neki, ha már olyan sokat bíbelődött vele. Majd Chris is elmondta, miként készültek a koncertre és mekkora hatással volt rá az előző este. Ezek után Jon Oliva vette át a szót, aki elmondta, hogy az esti viharos szélben az egyik lángcsóva megégette a kezét. Meg is mutatta, hogy megégett mindkét kezén a bőr, de szerencsére nem annyira súlyosan, hogy ne tudott volna játszani. A sajtótájékoztató végén közelről is láttuk, hogy azért mindkét kézfeje más színben pompázik, mint a többi testrésze.

Közben levetítettek egy TSO-promóvideót, hogy bemutassák, mennyire látványosak a koncertek, amikből szinte mindegyiket rögzítik is (ezért nem tudom, miért nincs rendes, hivatalos koncert DVD), mennyi TSO-lemezt vesznek, és azok meddig jutottak el a Billboard-listán, és mennyien nézik meg a turnékat – tehát minden arról szólt, hogy fényezzék a TSO-t Európában, mert az amerikai piacot már szépen lekaszálta a management. Én nem vagyok ellene, hogy a TSO leigázza Európát is! De mellette azért egy Savatage-turnét is leszervezhetnének, amire – látván az emberek és a közönség reakcióit – igen nagy igény lenne. A sajtótájékoztató végén mindenki nagyon kedves és közvetlen volt, állták az újságírók rohamát egy-egy aláírásért, pengetőért vagy egy közös fotóért. Az előző esti buli után ez a majd' egy óra csak hab volt a tortán.

Jól jellemzi a fesztivál nagyságát, hogy néha összekevertem a színpadokat, így történt, hogy az Annihilator koncertje helyett véletlenül teljesen máshol, egy tök ismeretlen banda buliján kötöttem ki. De hamar túltettem magam rajta, és bevetettem magam a Wackinger Village-be, ahol egész nap érdekes programokkal várták a rockerhadat. A kisebb színpadokon koncertek voltak, és itt vertek tanyát a Wasteland Warriorök is, mellettük pedig egy nagyobb füves placcon a lovagkori kardforgatás csínját-bínját lehetett elsajátítani. A területen sok kézműves sátor is volt, ahol különböző fémkütyüket árultak, illetve meg lehetett próbálkozni az elkészítésükkel is. És itt kapott helyet a „Wacken Fal”, ahol a nevesebb előadók tiszteletére felállított, névre szóló dísztáblák sorakoztak.

Eljött az ideje az újabb zenekar megtekintésének: az amerikai Death Angelt a Rockmaratonon nem volt alkalmam megnézni, pedig a filippínó társaság mára eljutott arra a szintre, hogy ha olyan helyen vagyok, ahol fellépnek, akkor nem szívesen hagyom ki a koncertjüket. Most megleptek, mert a raszta Mark Osegueda már kibontva lóbálta sörényét, de jellegzetes, energikus mozgása nem változott.

Fesztiválos best of programot nyomtak, nem kihagyva az utolsó lemez tételeit sem, és nekem a dallamos részek most nagyon tetszettek (ezek eddig ennyire nem ütötték meg a fülemet). Addigra már az egész napos napsütés is megtette hatását, így a sátor egy fülledt katlanhoz hasonlított, még szerencse, hogy itt-ott nyitva volt egy része, és ki tudtunk menekülni szellőzni egy kicsit.

Pár métert kellett csak sétálnom egy olyan fellépőért, amit még sosem láttam. Nem vagyok teljesen képben a zenekar munkásságát illetően, de idén egy jó kis lemezzel tért vissza az Armored Saint, így kíváncsi voltam, élőben mennyire erős produkciót nyújtanak. Azt kell mondjam, kellemes háromnegyed órát kaptam a „Bruce Willis hasonmásverseny" győztese által vezetett gárdától; nagyon jó volt hallani ilyen hosszú idő után John Bush hangját. Több mint 10 éve láthattam utoljára színpadon, nem is emlékeztem, hogy mennyire furcsa, rángatózós stílusban mozog – de kit érdekel a furcsa mozgás, ha tök jól énekel.

Nem fókuszáltak túlzottan az új lemez tételeire, szépen szemezgettek a régebbi érákból is, az pedig látszott rajtuk, hogy évek óta nem változott ez a felállás, még ha nem is voltak túlzottan aktívak. John Bush teljes egészében a hátára vette a produkciót, folyamatosan tartotta a kontaktot a közönséggel, gyakori vendég volt a színpad elé letett mélynyomók tetején, de lejött az első sor elé is, kellő hangulatot teremtve a sátorban.

Setlist:

Win Hands Down / March of the Saint / Raising Fear / An Exercise in Debauchery / Last Train Home / Left Hook From Right Field / Reign of Fire / Can U Deliver

A két amerikai banda koncertje remek alapot adott az est hátralévő bulijainak, így egy vacsi után betrappoltam a True Metal Stage elé egy kis svéd metalra. Az utolsó hazai In Flames-bulit sajnos ki kellett hagynom, de a számomra csalódást okozó ’Siren Charms’ ellenére élőben eddig mindig meggyőző volt a zenekar, ezért itt sem szerettem volna kihagyni látványosnak ígérkező produkciójukat.

Nem megszokott egy metalénekestől, hogy full fehérben tolja le a bulit, Anders úgy nézett ki, mintha egy szeletelős white partyra érkezett volna, de amint belekezdtek a koncertbe, már a megszokott formáját hozta. Egy ismerős és kedvelt nótával indítottak (Only For The Weak), a fényekkel pedig megint pazarul bántak, ezt már volt szerencsém többször megtapasztalni. Utána az Everything’s Gone következett az új lemezről, és sajnos engem élőben sem győztek meg ezek a dalok, de nagy örömömre nem is erőltették túl az anyagot.

Aztán szerencsére gyorsan visszarántottak a jóba egy ’Clayman’-es tétellel. Ez a hektikusság végig jellemző volt a bulira, számomra a régebbi tételek azok, amiket nagyon szeretek, az újaknál picit lazábban fókuszáltam a színpadra. A nagy kedvenc Cloud Connected/Drifter páros után elszaladtam, hogy semmi se zavarjon a fesztivál másik nagy durranásának a megtekintésében, de arra nem gondoltam, hogy a pénteki főbanda alatt a nagyszínpad egyik vizesblokkját (a kettőből) teljesen lezárják valamilyen okból, így a maradék konténer előtt kígyózó sorok álltak, ezért a svédek bulijának második felét csak hallottam, illetve a kivetítőkön láttam. De azért az nevetséges, hogy egy ekkora fesztiválon bulikat kell kihagyni egy sima ToiToi-ra várás miatt.

Setlist:

Only for the Weak / Everything’s Gone / Bullet Ride / Where the Dead Ships Dwell / Paralyzed / Alias / Deliver Us / Cloud Connected / Drifter / The Chosen Pessimist / The Quiet Place / Delight and Angers / Rusted Nail / The Mirror’s Truth / Take This Life / My Sweet Shadow

Hat évvel ezelőtt (te jó ég, de régen volt!) a német kalózcsapat akkor jelentette be búcsúfellépését a Wacken fesztiválon, amikor már minden jegy elkelt. Így az nekem kimaradt, amit utólag picit bánok is, meg nem is, hiszen a Running Wild akkor szerintem méltatlan időpontban, méltatlan körülmények között volt kénytelen búcsúzni a rajongóktól. A buliról készült DVD körül sem volt minden rendben: elveszett hangsávok, elhúzódó kiadási dátum, stb., így az az anyag számomra nem mutatta meg igazán a zenekar erejét. Az, hogy ez a felállás érte meg, hogy a Wacken fesztivál egyik headlinere legyen, az élet furcsa fintora, de ezen már kár mérgelődni, élvezni kell, amit adott a sors.

Fiatalkoromban még a zenekar hivatalos fan clubjának is a tagja voltam, rendes tagsági igazolvánnyal, ehhez képest – az előző napi headlinerhez hasonlóan – rengeteget kellett várnom, hogy újra élőben lássam „Mr. Ego”-t és hajóscimboráit. Idén megfelelő idősávban és megérdemelt körítéssel lépett színpadra a zenekar, a kezdő Under Jolly Rogernél már durrant is a pirotechnika, amiből bőven kaptunk a közel másfél órában. A sötétben nagyon jól érvényesültek a frankón megtervezett fények is – így illik megtámogatni Németország egyik kultikus bandájának koncertjét. Ruházatban is a jól megszokott igényes gúnyába bújt a zenekar, szemben a múltkori low budget hacukával. Rock ’n’ Rolf jó formában volt, védjegyének számító „egy húron pendülünk” játékát és jellegzetes hangját élőben is mennyei érzés volt hallgatni.

A második számnál éreztem azt, hogy miért bánom mégis, hogy nem a 6 évvel ezelőtti koncertet láttam élőben: az utolsó két lemezük azon koncert után került kiadásra, így akkor még tényleg a klasszikus anyagokból mazsoláztak. Most szerintem sok volt a két új anyag 4 száma, igaz azokat is meg kellett mutatni élőben a nagyérdeműnek, így többüknek most volt az élő premierje. Simán fel tudnék sorolni kb. 10 olyan számot, amit nyugodtan betehettek volna ezek és a dobszóló helyére. Mert Matthias „Metalmachine” Liebetruth annyira nem nagy dobos, hogy egy ilyen hosszú szólót kapjon, ami ráadásul még unalmas is volt.

Persze a bulin elsősorban a régi klasszikusok ütöttek nagyot: az olyan tételek, mint a Riding the Storm, aminek a kezdő gitárriffjeinél ki is rázott a hideg, hogy mindezt élőben láthatom, és nem valami tribute bandától, hanem maga Kasparek pengeti őket, jellegzetesen idióta ugrálása és fejrázása mellett. Nem tudni még, hogy mi várható a zenekartól – talán egy újabb lemez, talán több koncert, mint az elmúlt évtizedben (a 3 már több lenne) –, mindenesetre egy vadiúj számot is hoztak, Into the West címmel. Aminek refrénjénél hatalmas füstoszlopot nyomtak a színpad elején, talán túl sokáig is, mert újra a refrénnél tartottunk, mire eloszlott a nagy mennyiségű füst, így a verzék alatt nem sokat láttunk a zenekarból. A tétel maga egyébként tipikus RW-muzsika, semmi több.

A két Peter érzésem szerint nem sok vizet zavart a buli alatt, tökéletes sorkatonák Rolf seregében, de amióta a jellegzetes és kultikus zenészek elhagyták a hajót, azóta igazából mindegy is, hogy ki van Rolf mellett, a lényeg maga A Főnök. És a számok, amik ennyi évvel a megjelenésük után is bizsergető érzést keltenek vén és fáradt testemben.

A buli első részét egy igazi favorittal, a Bad to the Bone-nal zárták le, rendesen felpörgetve a közönséget. Ezután kicseszés volt egy bazi hosszú és nem túl acélos nótával visszajönni (érzésem szerint egy kellően pörgős szám sokkal jobb választás lett volna, mint a Bloody Island), a koncertet pedig a Little Big Hornnal zárták le véglegesen. Életre szóló élmény volt látni újra a zenekart, a klasszikus lemezek tételei mennyei mannaként olvadtak bele a fülembe, és ha az újabb dalok és a dobszóló helyett pár kihagyhatatlan klasszikust vesznek elő, akkor ez egy totálisan 10 pontos koncert lett volna. Így viszont csak egy erős kilences.

Remélem, hogy nem kell megint hat évet várni az újabb fellépésre, és Rock ’n’ Rolf valami kis életet lehel a kalózhajóba, ami akár Pestig is repíthetné a bandát. Vagy ha hozzánk nem is jönnek el, évi pár koncertet azért adhatnának; a felállás adott, most az összhang is megvan az évek óta együtt játszó zenekarban, friss lemezek is készültek, így nem látom okát, hogy ne így legyen. Bár Rolf agyában nem tudom mi jár, szerintem más sem tudja…

Setlist:

Under Jolly Roger / Jenning’s Revenge / Genghis Khan / Locomotive / Riding the Storm / Into the West / Raw Ride / Dobszóló / White Masque / Riding on the Tide / Diamonds of the Black Chest / Soldiers of Fortune / Bad to the Bone // Bloody Island /// Little Big Horn

Hosszú, tartalmas és élményekkel teli napot zártunk, és hátravolt még egy nap, amire az előzetes információk szerint már igazi nyári meleg volt várható.

Az előző éjszakai két óra alvás és a közel 20 órányi ébrenlét kicsit megviselte a szervezetemet, így az első koncert, amire beértünk, a Rock Meets Classic volt, ami lassan olyan méretű esemény lesz Európában, mint a Trans-Siberian Orchestra az Egyesült Államokban. A tavaszi időszakban közel teltházak előtt játszottak, persze nem ebben a felállásban.

Erre az alkalomra különleges vendégénekeseket is hoztak magukkal Dee „Fuckin” Snider, Michael Kiske, Joe Lynn Turner, Marc Storace és Jennifer Haben személyében, a hangszeres szekció viszont nem nagyon változott. Mat Sinner ötletét baráti társasága igényes produkcióba ültette át: az Avantasiában egyre nagyobb feladatot vállaló Oliver Hartmann és Alex Beyrodt feleltek a riffekért, a négyhúrost maga Mat használta, a szimfonikus zenekar pedig Prágából érkezett.

Fogalmazhatunk úgy, hogy keretbe foglalták a koncertet, mivel egy AC/DC-számmal nyitottak, és azzal is fejezték be. A színpadkép igen pofásra sikeredett, a nagyzenekart 3 részre osztották szét, lépcsősorokkal elválasztva, amin fel-le mászkáltak a zenészek és az éppen aktuálisan szereplő énekesek. A csajos szett után Joe Lynn Turner ragadta kézbe a mikrofont, és egy nagy kedvenccel nyitott, ami Olivernek ismerős lehetett, mivel az akkor még az At Vance-ban éneklő gitáros az egyik lemezre is felénekelte az I Surrendert. Nekem is nagyon kedves a dal, így kellően jó alaphangulatot adott a bulihoz.

A hangszeres szekcióban mindenkinek megvan a feladata: Mat biztos „dörmögéssel” alapoz, Oliver szinte láthatatlanul hozza a feszes témákat, Alex pedig a látványért felelős gitárbűvész. Michael Kiske számai alatt már a pirotechnikát is beizzították, bár a tűző napsütésben ez nem sokat adott hozzá a produkcióhoz. Kiske lábán még ott volt a kötés, de ez sem tántorította el attól, hogy besétálja a teret és leénekelje a csillagokat is az égről. A Kids of the Centuryt nem hallom túl gyakran, az anyabanda szerintem már nem is játssza, viszont ez a fajta feldolgozás szerintem baromi jóra sikeredett. Amikor belekezdtek a számba, egyből az jutott eszembe: „Basszus, ezt miért nem így vették fel anno?”

Nem maradhatott ki a repertoárból az I Want Out sem, pedig én ezt most szívem szerint elhagytam volna. Vannak olyan Helloween-nóták, amiknek sokkal jobban állna a nagyzenekari kíséret, de úgy tűnik, ezt a dalt nem lehet kihagyni. Akárcsak a Karib-tenger kalózait: ez már az Epicánál is tök jól működött a Miskolci Operafesztiválon, és itt is tökéletes volt – úgy látszik, ezt a témát erre találták ki. Már Miskolcon is libabőrt okozott a nóta, ami most is menetrendszerűen érkezett. Úgy látszik öregszem…

Majd Mat bejelentette az Amerikából érkező sztárvendéget, Dee Snidert, aki érzésem szerint a bulin fellépő énekesek közül a leggyengébb hang volt, viszont abban köröket vert a mezőnyre, hogyan kell show-t csinálni: szinte egy pillanatra sem állt meg, rohangált, headbangelt, és próbálta bevonni a közönséget is a partyba. A második számra már földig érő kabátjától is megszabadult, és akkor látszódott, hogy egy „STOP TAKING SELFIES” pólóban nyomult, majd elmondta, hogy ez élete legrövidebb fellépése, amit valaha is elvállalt. Majd a dobos felé mutatva már jött is a We’re not Gonna Take It jól ismert kezdése, igazi partyhangulatot varázsolva a színpadra és a közönség közé. Mindenki tapsolt, a vokalisták is előre jöttek, és a Marshall ládákra állva kísérték Dee-t.

A The Price-t a nemrég elhunyt A.J. Perro emlékének ajánlotta, zárásként pedig nem is lehetett mást előszedni a sufniból, mint az I Wanna Rockot, ahol már a nagy meleg hatására a pólójától is megszabadult, és mindenki láthatta, hogy mennyire jó formában van. Tavasszal ünnepelte 60. születésnapját, de kondiját egy húszéves is megirigyelhetné. A koncertet lezáró Highway to Hellre az összes fellépő visszaszivárgott a színpadra, és egy nagy össznépi éneklést tartottak. Kellemes produkció volt, remélem, hogy a következő Rock Meets Classic-turnéból már mi sem maradunk ki!

Setlist:

Thunderstruck / In the Shadows / Rage Before a Storm / I Surrender / Stargazer / Spotlight Kid / A Little Time / Kids of the Century / I Want Out / The Pirates of the Caribbean / You Can’t Stop Rock’n’Roll / We’re Not Gonna Take It / The Price / I Wanna Rock / Highway to Hell

Két koncert volt már csak hátra a tervezett programunkból: a hozzánk szinte már hazajáró Sabaton és a Judas Priest. Pár nappal korábban mindkét banda fellépett a Fezenen, és takkra pontosan ugyanazt a programot nyomták mindkét helyen. A Sabatonon a szokásos „Noch ein Bier” folyamatosan műsoron volt, és állítólag a fellépést rögzítették egy majdan kiadandó DVD-hez miatt.

Wacken egyik hátulütője, hogy nagyon sokan férnek el a két nagyszínpadnál, és ha nem a keverő előtti részen álltál, akkor a hangzás igen kiszámíthatatlan volt. A négy nap alatt volt, amikor tök jól szólt, volt, hogy az aktuális színpadnál hátul szarul szólt a cucc, de a mellette lévő színpadnál sokkal jobban dőlt a muzsika a hangszórókból. A Sabatonnál csúcsosodott ki negatív irányba a dolog: talán elfáradt a motyó, mert míg a gépről szóló intró igen élvezhető volt, az első számok annyira halkan szóltak, mintha mobilról hallgattuk volna a koncertet. Kiabáltak is a körülöttem állók, igaz nem valószínű, hogy eljutott az infó az illetékesekhez, mert nem változott a helyzet. Míg az első sorok a „Sabaton! Sabaton! Sabaton!” kiabálással hergelték a bandát, addig a hátsó sorok azt skandálták: „Lauter! Lauter! Lauter!”. Aztán egy pillanatra megszaladt a keverős keze, és felhúzta az egyik gitár potiját, amitől hatalmas üdvrivalgásban tört ki a közönség, de ez nem tartott tovább pár másodpercnél. A buli második felére picit elviselhetőbbé vált a helyzet, de közel sem volt metalkoncert-feelingje a dolognak.

Nem bánom, hogy ezen a koncerten volt ennyire gyatra a hangcucc, mert ezerszer láttam őket, és fogom is még, az biztos. És számomra az első kb. fél óra elég unalmasra is sikeredett: azt vettem észre, hogy szinte eltelt a műsoridő egyharmada, és még csak a harmadik számnál tartottak. A felkonfokban és a viccekben is kéne már egy kis frissítés, „a kevesebb néha több” elvet követve talán vissza kellene venni a poénkodásokból. Mert amúgy nagyon is ütős koncertbandáról beszélünk, akiket imádok, de lassan elérik Tobias Sammet szófosásának mennyiségét. Az pedig nem tenne jót a buliknak.

A Judas Priest koncertjére még többen lettünk; annyira tele lett a színpad előtti rész, hogy a fesztivál főutcáján is állt a közönség, szinte megbénítva a fesztivál mozgását. A kivetítők elég messze voltak ahhoz, hogy a hátsó sorokban állók maradéktalanul tudják élvezni a koncertet, egyébként pedig szinte szóról szóra leírhatnám azt, ami megjelent a fezenes beszámolóban: hibátlan műsor, nagyon jó formában lévő zenekar, igen látványosra sikeredett vetítés és fények. Hatalmas piros pont jár a Fezen szervezőinek, hogy a világ egyik legnagyobb metalrendezvényének 3 headlinerét is le tudták szervezni Székesfehérvárra! Jövőre jöhet egy Running Wild-, egy Savatage- vagy egy Trans-Siberian Orchestra-buli!

A kijáratnál lévő kerítésekre az elmúlt 25 év fotóiból és infóiból szerkesztett molinókat feszítettek ki, érdekes volt látni, honnan indult az egész, és milyen fejlődésen esett át. Az azért jelent valamit, hogy a 26 év alatt összesen csak egy alkalommal történt meg az, hogy az éppen aktuális fesztiválra kevesebb jegy kelt el, mint az előző évben.

És hogy milyen volt Wacken? Vegyes érzésekkel indultam el a fesztiválról. Amikért jöttem, azokban nem csalódtam: a TSO/Savatage-buli hatalmas volt, a Running Wild is jobb volt, mint vártam, és láttam még pár igen jó koncertet, igaz ezeket bandákat – a Falconert kivéve – el lehet csípni a környékünkön is. A TSO-sajtótájékoztató és az azutáni dedikálás is hatalmas élmény volt.

Szinte minden, ami kapcsolatba hozható egy metalfesztivállal, az itt megtalálható volt. Megértem azt a több tízezer embert, akik a fellépők teljes listája nélkül is évről évre megveszik a jegyet a fesztiválra (mi is így teszünk a cseh MOR-ral), mert tényleg hatalmas élmény. Sajnos az időjárásról nem tehettek a szervezők, de azért jár egy fekete pont, hogy csak az utolsó napon nyitották meg a kemping melletti aszfaltozott részt, amin ki lehetett jutni a főutcára anélkül, hogy a sárban tapicskoljunk; és ekkor került csak elő egy aggregátorról üzemeltetett lámpa is, így a negyedik nap már láttuk is, merre próbálunk meg kievickélni a városba. Az a mi pechünk volt, hogy az első két napi sárdagasztásban annyira kimerültünk, hogy az utolsó napon, amikor már rendesen lehetett mászkálni, már erőnk nem volt rengeteget gyalogolni.

A programot illetően nem tudom, mit tudnának még dobni, hogy olyan zenekarok lépjenek fel, akiket annyira imádok és máshol nem láthatók, hogy miattuk újra megtegyem ezt a kirándulást, most azt hiszem, ennél tökéletesebb műsort nem tudnak összehozni. De soha ne mondd, hogy soha…!

A fesztivál méretére vonatkozóan pár érdekes adatot is megosztottak velünk a szervezők, ezekből szemezgettem párat:

98 db aggregátor dolgozott, 100 db kajás sátor volt, 300 egyéb sátor, 65 kamionnyi színpad alapanyag, 8 kamionnyi hangcucc, 27 kamionnyi fénytechnika, 1000 biztonságis, 200 rendőr, 200 tűzoltó, 14 orvos, 500 egészségügyis, valamint közel 400 járművet használtak a 4 nap alatt.

Szerző: Savafan
Képek: Savafan és Wacken Official (további képek a CSLP galériájában)
Köszönet a Wacken Open Air szervezőinek!