In Flames: Siren Charms

Noha az In Flames nem kevesebb mint 12 éve jelentkezett utoljára olyan lemezzel, amelyre még ténylegesen is érvényes volt a dallamos death metal műfajmegjelölés (hiszen a 2006-os ’Come Clarity’ is csupán alkalmi visszakanyarodást jelentett a korai időszak agresszívebb, (iker)gitárközpontú zenei világához), sokan élnek továbbra is abban a tévhitben, hogy a zenekar életművének értékelése csakis a hőskorszakban nyújtott teljesítmény vonatkozásában lehetséges. Ebből ered az a merőben elhibázott – ám igen gyakori – ítélet, mely szerint jelenleg egy valaha zenei ízléstől és érdeklődéstől függetlenül elismert, a műfajteremtő zseniknek kijáró általános tiszteletnek örvendő csapat hanyatlástörténetének lehetünk tanúi. A ’Siren Charms’ azonban minden eddiginél erőteljesebben szembesít minket a ténnyel, hogy amennyiben objektív és releváns véleményt kívánunk alkotni mindarról, amit ma ez a zenekar képvisel, végérvényesen le kell számolnunk bizonyos prekoncepciókkal, és új alapokra kell helyeznünk az In Flamesről való gondolkodásunkat. Ezzel a lemezzel ugyanis a zenekar oly mértékben távolodott el egykori önmagától, hogy a múlttal (és nem csupán a zenekar kétezres évek előtti tevékenységét értve ezalatt) való összevetés nem csupán szakmailag lehetetlen – már ami a minőséget illeti –, de adott esetben a szubjektív ítélethozatalt is rossz irányba terelheti, amennyiben minőségbeli síkon kezelünk egy alapvetően a műfajiságot érintő kérdést, többnyire anélkül, hogy magát a produkciót ténylegesen is meghallgattuk volna. Ez eddig talán közhelynek tűnik, azonban a ’Siren Charms’ ennek egy talán nem eléggé hangsúlyozott aspektusára hívja fel a figyelmet: arra, hogy az In Flames lényegiségét nem bizonyos zenei eljárások listázásával írhatjuk körül (hiszen ezek korszakonként teljesen eltérőek lehetnek), hanem egyetlen, ám sokkal kifejezőbb, az életművet egységesen jellemezni képes szóval: ez pedig a változás.

De vajon képes az ember teljes mértékben elvonatkoztatni, ha ennek a változásnak egy bizonyos stádiumában olyan lemezek születtek, amelyek (nevezetesen a ’The Jester Race’, a ’Whoracle’, a ’Colony’ és a ’Clayman’) történetesen a (metal)zene abszolút csúcsát jelentik számára? Aligha. Ebben a kísérletben bizony behozhatatlan előnnyel indulnak azok, akiknek már nem a Moonshield, az Episode 666, az Embody the Invisible, vagy az Only for the Weak, hanem a The Quiet Place, a My Sweet Shadow, az Alias, vagy a Delight and Angers jelentette az első/meghatározó In Flames-élményt. Ebből kifolyólag – bármennyire is nehéz ezt beismerni – ott tartunk, hogy a csapat rajongóinak egy igen jelentős része ma már képtelen érdemi kritika megfogalmazására. De azért tegyünk vele egy próbát, ehhez pedig talán az a legcélravezetőbb, ha a szorosabban vett zenei, vagyis viszonylagos objektivitásra törekvő elemzést szubjektív meglátásokkal egészítjük ki. Aztán a végén úgyis a hallgató dönt, de egy dolgot azért érdemes mindig szem előtt tartani (hiszen a zenekar egész munkássága erre tanít minket): ne dobjuk el magunktól a lehetőséget, hogy adott esetben egy fantasztikus zenei élményben legyen részünk, pusztán annak szokatlansága vagy mássága miatt, álljunk megfelelő nyitottsággal a változás elé, vegyük észre az értékeit, vegyük észre a hibáit, és az alapján hozzuk meg döntésünket, amit hallunk. Nem pedig az alapján, amit hallani szeretnénk. És hogy ne maradjunk példa nélkül, a hasonlóképp új utakat kereső ’Soundtrack to Your Escape’ esetében ez tökéletesen működött, hiszen aki képes volt valamelyest elvonatkoztatni, a lemez szokatlansága mögött bizonyára felismerte az In Flames zsenialitását, még ha nem is abban a formában, ahogy arra esetleg számított.

Mi indokolja tehát, hogy a ’Siren Charms’-t valamiféle fordulópontként, egy új korszak kezdeteként tartsuk számon? A legfontosabb az, hogy míg a korábbi lemezeket – a merészebbeket is – igyekeztük valahogy beilleszteni az In Flames-hagyományba, még akkor is, ha ezt maga a zene már réges-rég nem indokolta (mint például az ’A Sense of Purpose’ vagy a ’Sounds of a Playground Fading’ esetében), addig a ’Siren Charms’ kíméletlenül az ember szemébe mondja, hogy minden ez irányú próbálkozás teljességgel hiábavaló. Ugyanakkor hogy ennek mi is az oka, azt nehéz volna pontosan körülírni, és ehhez a zenei elemzés is csupán félig-meddig nyújt segítséget. Hiszen ami itt történik, az tulajdonképpen a legutóbbi lemezen képviselt irány továbbgondolása, sőt jelen vannak olyan tipikusnak mondható jegyek is, amelyek egyértelműen beazonosíthatóvá teszik a csapat zenei világát. Az életműből való „kiszakadás” egyfelől inkább annak köszönhető, hogy Björn Gelotte-ék a ’Sounds of a Playground Fading’ legkevésbé In Flames-es vonásaira erősítettek rá, és ezek között találjuk azokat a kitüntetett pillanatokat is, ahol a zenekar még képes megvillanni (mert igen, képes rá). A gyakorlat szintjén ez nem csupán újabb iránymódosítást jelent, hanem azt, hogy a csapat eddigi hangzásának meghatározó elemei cserélődtek le: a korábban csupán színezésként feltűnő elektronika, valamint a tiszta ének (ezzel együtt pedig Anders Fridén hangkaraktere) lépett a sound elsődleges formálói közé, véglegesen is felváltva ebben a funkcióban a gitárdallamokat (az ikergitárokat is beleértve), valamint a hörgést. Blaszfémiának tűnhet, de igaz: az In Flames ma már ezerszer jobban használja a samplereket, valamint Anders hangját, ami remekül illeszkedik ebbe a környezetbe, helyenként kifejezetten élvezetes témákat hoz, orgánuma abszolút szerethető, és limitált adottságai ellenére már énekelni is megtanult annyira, hogy komolyabb feladatokat is rá lehessen bízni (ennek köszönhetően jelentek meg például a klasszikus értelemben vett „éneklős” refrének). Mindeközben viszont gyakorlatilag elfelejtettek igazán fogós riffeket írni, a refrének pedig annyira görcsösen akarnak fülbemászók lenni, hogy a legtöbb egyszerűen pofára esik, és ami a legnagyobb probléma: az említett kitüntetett pillanatok valóban pillanatok csupán: egyfelől nagyon kevés van belőlük (legalábbis sokkal kevesebb annál, amennyi egy ilyen kvalitásokkal rendelkező zenekartól elvárható volna), másfelől pedig nem tudnak komplett dalokat építeni belőlük.

Egyetlen kivételt találunk, ez pedig a Through Oblivion, ami kezdeti szokatlansága ellenére egyértelműen az új In Flames csúcsteljesítménye. Ebben a rendkívül hangulatos, kiválóan megszerkesztett és hangszerelt dalban összpontosul mindaz, ami miatt ez a zenekar 2014-ben is nagyszerű, vagy legalábbis jelentős és kompetens tagja lehetne az európai metalszíntérnek.  Azonban az efféle kiemelkedő mozzanatok rendre középszerűségbe futnak, és sajnos a lemez alaphangja szempontjából ez utóbbi a meghatározóbb. Az In Plain View izmos nyitótémája, groove-jai és remek ikergitáros középrésze, a Paralyzed hatásosan nyomasztó verzéje és Björn kellemesen (ön)plagizáló szólója ellenére is befullad, előbbi a fogósnak szánt, ám valójában semmitmondó refrénnek, utóbbi pedig a meglepően fantáziátlan gitártémáknak köszönhetően. A fél-lírai With Eyes Wide Open és párja, a Dead Eyes két annyira jellegtelen dal, hogy szót sem érdemes fecsérelni rájuk, akárcsak a When the World Explodes, amelybe csupán a szóló és a női énekkel felturbózott refrén hoz némi izgalmat. Hasonló céltalansággal küzd a ’Come Clarity’ agresszívebb világát idéző Everything's Gone, ami túl azon, hogy kínosan nem passzol erre a lemezre, még pofátlan is, hiszen témái részint az Our Infinite Struggle-ből, részint a ’Trigger’ EP-s Watch Them Feedből lettek összelopkodva.

Néhány dal azonban – megfelelő mennyiségű hallgatás után – csak beeszi magát az ember fülébe, ilyen például a lemez végére száműzött Filtered Truth, mely pazar riffjeivel és rettenetesen eltalált refrénjével a lemez egyik húzónótája. Az elsőként nyilvánosságra hozott Rusted Nail korántsem üt ekkorát, de végeredményben mégiscsak egy ötletes gitár- és samplertémákat felsorakoztató, korrekt modernkori In Flames-standard, és még a refrénnel sem volna gond, ha nem egy az egyben a Sounds of a Playground Fadingből másolták volna ide. A címadó megint csak egy jobban sikerült darab, megint csak fogós refrénnel, az elektronika pedig itt is rengeteget tesz hozzá az összképhez, és ugyanezek mondhatók el a szinte tipikusnak is nevezhető Gelotte-riffeléssel kiegészült Monsters in the Ballroomról is.

Adott tehát néhány kiemelkedő dal, számtalan potens ötlet, amelyekkel viszont nem igazán tudtak mit kezdeni, és egy nagy adag középszerűség. Ez utóbbi viszont magyarázatra szorul: itt érünk el ugyanis arra a pontra, ahol az objektív szempontok használhatatlanná válnak, hiszen – mint arról korábban már szó volt – jelenleg annyira más zenei dimenzióban mozog a csapat korábbi (értsd: 2008 előtti) munkáihoz képest, hogy voltaképp nincs semmink, ami bármiféle összehasonlítás alapja lehetne.