Sose legyen rosszabb FEZEN-ünk!: HIM, Lord, Road, Haelo: FEZEN 3-4. nap, 2015.07.31-08.01.

írta Hard Rock Magazin | 2015.08.10.

Az első kétigen erősre sikeredett – nap után a péntek már kicsit lazább volt, ugyanis a nagyszínpadon nem a rockzene uralkodott, azonban a mögötte elhelyezkedő Tele Élettel színpad felhozatalával így sem maradtak jó zene nélkül a stílus szerelmesei. A zárónapon viszont megint lehetett csemegézni, a mostanában idehaza nagyon menő Road, a régi motoros Lord, és az újból hazánkba látogató finn HIM búcsúztatta a FEZEN 2015-ös kiadását.

Igazából már előre tudtam, hogy a négynapos fesztivál idején arra is marad majd időm, hogy kicsit szétnézzek Székesfehérváron, hiszen a harmadik nap nem sok izgalmat tartogatott számomra. Bár a Tele Élettel színpadon fellépett a búcsúzó Subscribe, az ünneplő Sex Action, és a Depresszió is, én csak a Kalapács koncertjébe hallgattam bele egy kicsit. Teljes egészében viszont kizárólag a Haelo buliján vettem részt, akik a FEZEN Csarnokban szórakoztatták az érdeklődőket. Aki az előző napon kiütötte magát, az valószínűleg a korai, 17 órás kezdésre még nem teljesen rakta össze a dolgait, bár a srácok 15 perces csúszással indítottak, így megadták a lehetőséget a későn ébredőknek is. Azért így sem volt semmi gond, az egyelőre egy albummal rendelkező csapat hatalmas bulit csinált, maroknyi közönség és bő 40 perces műsor ide vagy oda. Menet közben is sokan szállingóztak be a teraszról a szaggatott riffek hallatán, így slágerüket, az Our Satellite-ot már sokkal több nézőnek játszották. A legnagyobb sikert ennek ellenére mégis a funkys, bulizós hangulatú Erazer gyűjtötte be, köszönhetően az igen vegyes hallgatóságnak. Sokkal többet nem tudok elmondani a srácok koncertjéről, mert nem volt túlságosan hosszú, és hasonló műsorral léptek fel, mint a legutóbbi találkozásunkkor, de a harmadik napra beköszöntő kánikula és a korai kezdés ellenére ugyanolyan profizmussal játszottak, mint a májusi Prog Heaven fesztiválon. Nagyon kellene már az a második nagylemez, remélhetőleg hamarosan megjelenik.

Szombaton éreztem igazán, hogy jól jött a pihenősebbre vett harmadik nap, így a gyönyörű város felfedezése után újult erővel vágtam neki a hosszúnak ígérkező finálénak. Kedvemet azonban kissé elvette, hogy idén sem sikerült elcsípni egy interjúra Ville Valo nagymestert, úgyhogy bánatomat stílusosan sörbe fojtottam, és egészen korán elhelyezkedtem az első sorban. A hosszú várakozás és a nap vakító fényének enyhülése után viszont azonnal megszűnt az unalom és a tétlenség, amikor színpadra lépett a Road.

Igazából csak pár dalt ismerek a srácoktól, és nem is vagyok megveszekedett rajongójuk, de jó választásnak bizonyult, hogy őket igazolták le kezdésként erre a napra. A Nem kell másra azonnal beindult a tömeg, megkezdődött a lökdösődés és az ugrálás – aminek mondjuk nem annyira örültem, főleg nem a hátamon landoló söröspoharaknak –, de ez sajnos benne van egy keményebb rockbuliban. Molnár Máté énekes-basszeros nagy energiákat szabadított fel a színpadon az itt-ott szigszalaggal leragasztott farmerjában feszítve, két–három számonként pedig pálinkáztak egy kicsit a srácokkal, hogy az „ereszd el a hajam” hangulat kellőképp meglegyen. Természetesen a legismertebb dalokra ment a legnagyobb őrlés a dühöngővé fajult nézőtéren: a Visszaháromra, a Nem elégre és a Ne monddra mindenki kieresztette magából a gőzt. Mondjuk szükség is volt rá, hiszen a folytatásban kissé visszafogott zenékkel operáló bandák következtek. (TAZ)

’Big City Lights’ – ez volt az első élményem a Lorddal, valamikor a nyolcvanas évek közepén; az első album, amit Ausztriában vettek fel és adtak ki kis példányszámban. Történt mindez azért, mert a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szerint Magyarországon nem volt igény a zenéjükre, ezért nem kínáltak nekik szerződést. Csak azt nem értettem, hogy ha nincs rájuk igény, miért játszanak egy csomó ember előtt... Egy párszor láttam őket, még mielőtt megtört volna a jég, és lemezt adhattak ki hazánkban is.

Azóta eltelt több mint három évtized, és számtalan bulin találkoztam velük. Mára csak Pohl Miska és Erős Attila maradt az akkori tagságból, igaz a dobok mögött Gyurik Lajos 'Loui' ’88 óta tolja velük a dallamos hard rockot, és Apró Károly 'Frenki' is lassan tíz éve pengeti a basszusgitárt az alapító, Vida Ferenc helyén, akitől nem túl szépen váltak meg. Gidófalvy pedig kínlódik a gerincével, Beke Márk helyettesíti őt tartósan (a buli felvezetőjében hallottuk csak a hangját). Nagyjából ez a helyzet a Lord háza táján.

Eltelt pár év, amióta utoljára láttam a fiúkat, de semmi nem változott: most is egy jókedvű, zenélni szerető csapatot láttam a színpadon. Miska és Attila már átlépték a hatvanat, a könnyedség, a játékosság azonban most is a sajátjuk volt, ugyanúgy, mint évtizedekkel ezelőtt. Még egy dolog: Miska hajviselete is állandósult az évtizedek során, bár egy kicsit megszürkült az idő előrehaladtával.  Erre mondta Nagy Bandi barátom: „ha elmegyek a fodrászhoz, akkor »pohlmisis« frizurát kérek tőle.” Miska hangja ugyan egy kicsit nehezen melegedett be, de pár szám után már ültek az énekdallamok, melyeket a közönség jól ismert és kiválóan vett. A frontembernek nem volt nehéz dolga, a zsűri mindent pontosan értett, első szóra csatlakoztak a bulihoz. „Itthon vagy otthon” – előkerült a nemzeti trikolor is, ahogy szokott, de nem estek túlzásba. Nekem ugyan kicsit giccses volt, amikor a Virágdal alatt Miska egy rózsát szorongatott, de sebaj, a lányoknak biztos tetszett (ezzel is melegíthettek egy kicsit az utánuk következő HIM bulijára).

Most sem maradt ki a magyar rock történetének egyik legcsodálatosabb balladája, a Vándor, mint ahogy az előtte elhangzott Érezzél engem sem: a Vándor bevezetőjénél mindenki letérdelt a zenekarral együtt – nem úgy, mint a Térden állva előadásakor a Ricénél; itt másról szól ez a mozdulat.

A végén még két számra kapott időt a banda – az egyik a Kifutok a világból, egy újabban fogant sláger, a másik pedig a Szállj szabadon; mindkettő jó kis rockis dal –, hogy aztán egy lendületes, remek hangulatú koncert után sétáljon le a deszkákról a szombathelyi ötösfogat, akik immár negyvenkét éve járják a saját útjukat, maradandó nyomot hagyva a magyar kultúrának abban a mostohán kezelt szegletében, amelyet rockzenének neveznek. A két öreg harcos teljesítményében most sem csalódtunk, a Loui és Frenki alkotta ritmusszekció stabil és színes volt, egyedül a billentyűs hangzással nem voltam kibékülve. Beke Márk kiválóan játszik, de Korgjai eszméletlenül vendéglátósan szóltak; csak akkor nyugodtam meg, amikor a Hammondon ügyködött. Ha valakik a hatodik ikszen túl is ennyire fiatalok, fittek maradtak, ráadásul ilyen frankón zenélnek, akkor nincs miért félni a jövőtől. Kár, hogy a Kisfiú kimaradt. (Bigfoot)

Setlist:

Miért jó, ami nem jó? / Tépett álmok / Megváltás nélkül / Neked soha nem elég / Az utca kövén / Más az élet / Próbáld meg újra / Képzeld el / Itthon vagy otthon / Nincs bocsánat / Örökké / Ördög és angyal (Gidófalvy Attila cover) / Engem ne várjatok / Virágdal (a XXI. századból) / Hazám / Dobszóló / Nekem elég / Érezzél engem / Vándor / Szállj szabadon / Kifutok a világból

Igazából csak álmomban gondoltam volna, hogy a nagy sikerű tavalyi HIM-koncert után idén is sikerül majd hazánkba hozni Ville Valo zenekarát. Persze tudom, akadnak olyanok szép számmal, akik nem kedvelik őket, és most lehet, hogy engem is savaznak, mert róluk írok, de nálam valamiért kitüntetett helyen van a finn csapat; zenéjükben mindig is találtam valami kapaszkodót. Persze ahogy már párszor említettem, az utóbbi lemezek hangvételével és minőségével nem vagyok maradéktalanul elégedett, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ismét megnézzem a love metal földi helytartóit. A tavalyi koncerttel ellentétben a nézőtéren nem ment olyan pofátlan és erőszakos dulakodás, így sokkal nyugodtabban lehetett készülni, hangolódni a Lord utolsó akkordjának lecsengése után.

Ahogy arra számítani lehetett, iszonyatos tömeg gyűlt össze ezúttal is, a kezdésre pedig már a nagy hőség is enyhült, úgyhogy volt indok, hogy miért rázzuk meg magunkat egy kicsit a Buried Alive By Love ütemeire. Sajnos a fesztiválon korábban már tapasztalt hangzással kapcsolatos problémák ismét felütötték a fejüket, úgyhogy Ville és Migé részéről az első két–három dalban vadul ment a mutogatás a technikusok felé. Az első kisebb dalcsokor után azonban helyrerázódott a dolog, és a színpadhoz közel állók is jó arányban élvezhették akár a basszusgitár, akár a billentyű hangját.

A HIM általában elég kiszámítható programokkal turnézik, így aki ránézett az előző este Romániában letolt buli szettjére, az tökéletesen felkészülhetett a koncertre. A Budapest Park-os fellépésnél egy csöppet rövidebb volt a műsor, ezúttal azonban olyan dalokat is előkaptak a srácok a repertoárból, mint az egy ideje már mellőzött Pretending, a Heartache Every Moment, a The Sacrament vagy a Heartkiller. Természetesen nem hiányozhattak a legnagyobb klasszikusok sem, a Poison Girl, a Right Here In My Arms és a Join Me is felcsendült ezen a holdfényes éjszakán.

Az ezúttal stílusosan ismét sapkában éneklő Ville mintha kicsit fáradt lett volna, kevesebbet kommunikált a közönséggel, és nem szikrázott úgy, mint tavaly, de ez a hölgyeket mit sem zavarta, mindenki vele együtt énekelte a szövegeket, a kisebb szünetekben pedig őrületes sikoltozás szelte át a sötétséget.

A csapat többi tagja viszont hozta a kötelezőt: ahogy mindig, most is Migé volt a legaktívabb tag, grimaszolt társaival, nevetgélt Valo mesterrel vagy a gitárossal, Lindével. Személy szerint jobban örültem volna, ha az utóbbi időben mellőzött vokálozással vezette volna le fölös energiáit, hiszen úgy sokkal színesebbek lennének élőben a dalok. Pár évvel ezelőtt még a billentyűs, Burton is besegített az éneklésbe, mára ez sajnos kikopott így koncerten kicsit üresen szólnak a HIM-slágerek.

Amire viszont nagyon kíváncsi voltam, az a nyári turné előtt bemutatott új dobos játéka. Gas személyében egy nagyon precíz, megbízható és erős karakterrel rendelkező zenész távozott hónapokkal ezelőtt a bandából, így pótlása nem bizonyult egyszerű feladatnak. De Ville ezt is megoldotta: leigazolta a Herra Ylppö & Ihmiset nevű finn csapatból Jukka 'Kosmo' Krögert, aki remekül megállta a helyét, és új színt is vitt a zenekarba. Bár néha kicsit pontatlannak tűnt, és ilyenkor kevesen múlt, hogy ne veszítse el a fonalat, mindezt kompenzálni tudta azzal, hogy sokkal keményebben, mondhatni metalosabban dobolta végig a dalokat. Hosszú haját folyamatosan mozgásban tartja játék közben, és nem fél olykor saját ötleteit is belevinni még az örökzöldnek számító szerzeményekbe sem. Hogy ezzel a stílussal mit tud hozzáadni a jövőben az új dalokhoz, azt egyelőre nem tudni, de a csapat főnöke szerint 2016 végén jön majd a ’Tears On Tape’ utódja, úgyhogy legkésőbb akkor mindenképpen kiderül.

A koncert végén egy ráadás fért be, mégpedig az általában a fesztiválokon előkerülő Rebel Yell Billy Idoltól, amit a szokásos módon, vagyis iszonyatosan energikusan toltak el a fiúk. Ezután pedig már nem maradt más hátra, mint a búcsú: Ville lesétált az utolsó taktusok közepette, a többiek pedig szépen sorban követték. Végül Kosmo volt az, aki integetve, dobverőit a közönségnek ajándékozva távozott.

Setlist:

Buried Alive By Love / Poison Girl / The Kiss Of Dawn / Pretending / Into The Night / Killing Loneliness / Scared To Death / Your Sweet Six Six Six / Join Me In Death / Bleed Well / In Joy And Sorrow / All Lips Go Blue / The Sacrament / Rip Out The Wings Of A Butterfly / Gone With The Sin / Wicked Game / Heartkiller / Heartache Every Moment / Tears On Tape / Right Here In My Arms / The Funeral Of Hearts / When Love And Death Embrace /// Rebel Yell

Mivel ez volt az első fesztiválom, így igazából nem tudok mihez viszonyítani. Nagyon tetszett a környék és a szervezés is, bár voltak olyan problémák, amiket már a kezdetek óta érdemes lett volna kiküszöbölni, lásd az ominózus híd esete. Szerintem nagyon színvonalas produkciókat sikerült elcsábítani Székesfehérvárra, így nem meglepő, hogy a hivatalos adatok szerint összesen több mint 35 ezer látogatója volt a rendezvénynek. Nem kívánhatunk mást, mint hogy ennél sose legyen rosszabb FEZEN-ünk. (TAZ)

Szerző: TAZ, Bigfoot
Képek: Tar Károly (FEZEN)
További fotók ITT