HIM: Tears On Tape

írta Hard Rock Magazin | 2013.05.17.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Razor & Tie

Weblap: http://www.heartagram.com

Stílus: Love metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

A kissé haloványra sikeredett 2010-es ’Screamworks: Love And Theory Practice’ album turnéja után a HIM gárdája kényszerpihenőre vonult, ugyanis a csapat dobosának mindkét kezében idegi károsodást állapítottak meg az orvosok. A helyzet nem volt túl rózsás, ugyanis sokáig még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán újra dobok mögé ülhet-e Gas. Mindeközben a banda szerződése lejárt az amerikai Sire Records-szal, továbbá a hivatalos weboldaluk is elérhetetlenné vált. Ilyen események után nem csoda, hogy néhány pesszimistább rajongó a HIM esetleges feloszlását vízionálta. 2012 elején azonban Ville több külföldi metal portálnak, magazinnak is interjút adott és említést tett egy lehetséges új albumról, amely ezúttal mindenképpen európai kiadónál jelenne meg.

Ősszel a csapat fennállásának 20. évfordulójára napvilágot látott egy válogatáslemez, amelyen helyet kapott egy új dal is, Strange World címmel. Az új tétel stúdiós klipje bizakodásra adott okot, ugyanis újból ott ült Gas a dobok mögött, ráadásul a friss, energikus hangzás is arra engedett következtetni, hogy a ’Screamworks’ album szirupos popperkedése után kicsit bekeményítenek a finn srácok.

A ’Tears On Tape’ a HIM nyolcadik sorlemeze, melyet Ville ezúttal úgy harangozott be, hogy: "Próbáljátok meg elképzelni, milyen lenne Rambo és az Angol beteg találkozása, akkor nagyjából tudjátok, miről beszélek.” Nem szokatlan ez a hasonlatgyártás a frontember részéről, emlékezzünk csak vissza például a ’Dark Light’ album előtti időszakra, amikor a lemezt egyfajta „begótosított Bon Jovi”-ként próbálta meg felvázolni. A csapattal ezúttal is az a Hiili Hiilesmaa és Tim Palmer dolgozott együtt a stúdióban, akik közreműködésével olyan mérföldkőnek számító lemezeket jelentetett meg a finn gárda, mint a ’Love Metal’ vagy a ’Venus Doom’.

Az album az eddigiektől eltérően egy hangulatos kis intróval kezdődik, amely után belecsapnak a húrok közé Villéék. Már az első dal felvázolja a lemez arculatát: vaskos riffek, erőteljes hangzás, vegyítve a HIM védjegyének számító szentimentalizmussal.

Nagyon jó húzás volt az akusztikus gitár újbóli előtérbe helyezése, ami már a korábbi lemezeken is tetten érhető volt néhány alkalommal. Sokkal színesebbé teszi a dalokat az, ahogy a verzékben és alkalomadtán a refrénekben is végigkíséri az elektromos hangszerek szólamait, ráadásul ezt a soundot élőben is tudják produkálni a finnek, erről bárki megbizonyosodhat egy-két friss koncertfelvétel meghallgatása után.

Vannak itt szerethető dalok, mint például az All Lips Go Blue, Love Without Tears, I WIll Be The End Of You vagy a Hearts At War, ennek ellenére hiába hallgattam meg temérdek alkalommal a lemezt, valahogy mégsem tudtam rájönni, hogy miért kelt bennem kettős érzéseket a ’Tears On Tape’. Végül rájöttem, hogy a hiba nem az én készülékemben van. Olyan, mintha mindenki takaréklángon égne a bandában, például a billentyűs Burton szerintem kivett néhány szabadnapot stúdiózás közben, ugyanis alig hallható játéka a lemezen. Legmarkánsabban a Drawn & Quartered és a címadó tételben domborít, mely sajnos a ’Screamworks’ poposságát idézi, ezzel megtörve az album kezdeti lendületét.

A gitáros Linde is kapott tőlem egy feketepontot, mert amennyire jól muzsikált a 2007-es ’Venus Doom’ korongon, itt legalább annyira halovány a produkciója. Hiába a riffek komorsága, vaskossága, ennek ellenére azok elég egyszerűek, mondhatnám kicsit primitívek, ráadásul néhány helyen mintha önálló életet élnének, és nem kapcsolódnának szorosan a dalokhoz. Sőt mi több, gitárszólónak nevezhető részekből is kevés van az albumon, nevezetesen kettő, amelyből az egyik abszolút felejthető.

Ville sem erőlködik túl sokat, lehozza a lemezt egy erős közepes osztályzattal. Hol van az a hév és lendület, ami mondjuk a ’Love Metal’ idején jellemezte az éneklését? Hol vannak a szélsőségek, a sikolyok és az egészen mély basszusok? Ezeket a kérdéseket tettem fel magamban, de sajnos választ nem kaptam, bár a W.L.S.T.D. című nóta végére sikerült beerőszakolnia egy kiabálást, de ez sajnos édeskevés. Arról ne is beszéljünk, hogy aki maximális figyelemmel és lelkesedéssel eljut a lemez ezen pontjára az megérdemel egy szóbeli dicséretet. Az album vége egyszerűen értetlenségbe és unalomba fullad, köszönhetően az egymás hegyén-hátán érkező (és oda nem illő) hangulatfestő átvezetőknek és pop ízű daloknak.

Pontszám: 6