"Vérbeli rave partyt szoktunk tartani a buszon": Interjú Elize Ryddel és Olof Mörckkel (Amaranthe)

írta TAZ | 2015.05.01.

Akárhogy is nézzük, az Amaranthe egyre nagyobb népszerűségének nemcsak az az oka, hogy többféle elemet gyúrnak össze fiatalosan lendületes zenéjükben, hanem nagy szerepe van benne a gyönyörű, barna hajú üdvöskének, Elize Rydnek is. A metalszíveket megdobogtató énekesnő azonban szinte sosem ad egyedül interjút, így ki mást kérhettünk volna fel mellé, mint a banda kreatív szakiját, a lezser eleganciájú Olof Mörck gitárost, aki szintén csatlakozott a zenekar budapesti koncertje előtti beszélgetéshez.

Kissé már türelmetlenül toporgok a banda turnébusza előtt arra várva, hogy beengedjenek, amikor is kinyílik az ajtó és megjelenik a napszemüveges Elize, aki bájos mosollyal kér elnézést a várakoztatásért. Természetesen varázsütésre elfelejtem az elmúlt percek tétlenségét, ahogy rögtön lekenyerez egy mondattal, majd kedvesen beinvitál a buszba. Olof szinte főnökként ül a bőrülések között, de amint meglát, máris felpattan és üdvözöl, váltunk néhány mondatot a tegnap esti bécsi buliról, ami szerinte fenomenális volt, én viszont azonnal biztosítom arról, hogy a budapesti koncert egyszerűen felejthetetlen lesz (a csapat szerint valóban az volt, a koncert után egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy a turné három legjobb bulija között volt a Club 202-es fellépés). Mivel másfél éve már volt szerencsénk beszélgetni a csapat basszerosával, Johan Andreassennel, ezért úgy gondoltuk, hogy egy kicsit lazábbra, hétköznapiasabbra vesszük a figurát. Egy személyesen készített, úgymond face to face interjú egyébként sokkal interaktívabb és emberközelibb, mint egy Skype-os vagy telefonos beszélgetés, így egy percig sem kellett aggódnom amiatt, hogy esetleg nem lesz felhőtlen ez a rövid idő a néha kicsit csacsogós Elize és a szőke gitáros társaságában.

Hard Rock Magazin: Először is köszi, hogy időt szántok az interjúra, gondolom így koncert előtt két órával nem pont ez az, amire szívből vágyik egy előadó, hiszen inkább készülnétek már a koncertre.

Olof Mörck: A soundchecken már túl vagyunk, úgyhogy semmi gond, valamilyen szinten már ez is része a felkészülésnek.

HRM: Ha már szóba jött a készülődés: hogyan hangolódtok egy bulira? Olof, keményen szoktál gyakorolni a fellépésekre?

OM: Igen, abszolút. Legtöbbet a turné elején gyakorlok, amikor még van rá energiám. Ez általában 2-3 órát jelent egy nap. Mondjuk a többieknek ez szívás, mert végig kell hallgatniuk ezt a 2 órát. (nevet) Azért arra mindenképpen ügyelek, hogy legalább 15 perccel a buli előtt melegítsek egy kicsit.

HRM: És mi a helyzet veled, Elize? Te hogyan készülsz fel egy koncertre?

Elize Ryd: (köhögés és hosszas orrfújás után egy kicsit kétségbeesetten néz rám)

HRM: Természetesen nem a mai bulira gondolok.

ER: (nevet) Estére már minden rendben lesz. Őszintén szólva elég sokat beszélek – már ha van rá lehetőségem (morcos nézés Olofra) –, ráadásul a nap folyamán rengeteget énekelek csak úgy véletlenszerűen, úgyhogy ezeknek köszönhetően a hangom mindig rendben van.

HRM: Bár ez a busz nagyon kényelmesnek tűnik, azért ezt lehet, hogy ti nem feltétlenül látjátok így mindig. Hogyan birkóztok meg a turné okozta kellemetlenségekkel?

ER: Nevetünk rajta. (hosszú, néma csend, majd hatalmasat nevetnek Oloffal) De jól látod a dolgot. Valójában úgy érzem magam, mint egy börtönben. Ha a buszon vagyok, akkor nem csinálhatok azt, amit akarok, de ha mégis, akkor rajongók vesznek körül. Ezen kívül viszont csak annyit látok, hogy sétálnak körülöttünk. (az ablak felé mutat, ahol az utcán már lézeng egy-egy Amaranthe fan) Szóval bárhol vagy, szinte sosem látsz semmit.

HRM: De ez már a negyedik alkalom, hogy itt vagytok Budapesten.

ER: Persze a városban voltunk már,  a probléma inkább az, hogy korlátok közé van szorítva az életed. Nem mehetsz bármikor a fürdőszobába, ha éhes vagy, akkor pedig nem feltétlenül találsz kaját a hűtőben.

HRM: A magányosabb pillanatokra viszont ott vannak az olyan közösségi oldalak, mint például a Facebook, amit egyébként nagyon aktívan használtok. Ez koncepció vagy puszta megszokás?

OM: Valamilyen szinten mindkettő, hiszen ha például adsz egy igazán jó koncertet – ezen a turnén voltak kiemelkedően jól sikerült bulijaink –, akkor szuper, ha van egy képed, amit meg tudsz osztani a rajongókkal, hogy megköszönd a lelkes reakciójukat. Sajnos néha jegyvásárlási linkeket is kell posztolni, meg hogy vedd meg a lemezt vagy ezt-azt, az ilyen  dolgokat kifejezetten nem bírom, azonban ez is része az üzletnek.  Egyébként nagyon mókás olyan dolgokat is megosztani, ami nem tartozik szorosan a zenéhez, persze figyelve arra, hogy ez ne legyen túl gyakori. A közösségi média nagyon fontos manapság, szerintem mindenképp gondot kell fordítani rá.

HRM: Vannak árnyoldalai is a közösségi oldalaknak, nemrég például valaki nem túl szép dolgokat írt a Facebook oldaladra, Elize. Elmesélnéd mi volt ez a sztori?

ER: Röviden összefoglalva az történt, hogy volt egy srác, aki azt írta a Facebook oldalamra, hogy „Az éneklés helyett inkább szopj [email protected] és maradj a konyhában.” Én egy kemény csaj vagyok, úgyhogy fel sem merült olyan gondolat a fejemben, hogy talán tényleg ez lenne a dolgom, mivel nem érek többet annál, hogy a konyhában álldogáljak ebédet főzve a férjemnek – mellesleg nincs is férjem. Ilyen szexista kijelentéseket nem szabadna senkinek tennie – olyan ez, mint a rasszista viccek. Ezért reagáltam rá akkor és most is ilyen hevesen. A nők természetesen mellém álltak, de a férfiak is, akik hozzátették, hogy régen talán valóban a konyhában ténykedtek a nők – sőt emlékezzünk, még szavazati jogunk sem volt –, de ez már a múlt, és olyan dolog, amivel nem szabad viccelni. Talán nem is volt semmi problémája ennek a srácnak, csak mivel nő vagyok, úgy érezte, hogy muszáj megsértenie a nememet, ez viszont már túl sok volt nekem. A közösségi médiában nem túl jó, hogy olyanokról is mondhatsz azonnal véleményt, akikkel nem találkozol és igazából nem is ismersz. Rám nézve viszont ez mégsem rossz, mivel nagyon erős támogatóim és rajongótáborom van, ez inkább azokra nézve szomorú, akik össze-vissza kommentelgetnek undorító dolgokat, hiszen ezzel másokat sértenek meg. Úgyhogy ezért volt fontos, hogy rámutassak, miért nincs ez így rendben. Valószínűleg ezt a hozzászólást senki nem olvasta, mivel azonnal eltüntettük, csak a különböző híroldalak hozták le a reakcióm. Még annyit szeretnék hozzátenni – bocsi, nem akarok ennyire belemerülni ebbe a témába –, hogy azzal nincs baj egyébként, ha teszel valami jót azzal, akit szeretsz.

HRM: Mindezek után beszélgessünk egy kicsit az új lemezről. Mindenhol azt nyilatkoztátok, hogy ez az album sokkal keményebb, fogósabb és dallamosabb, számomra viszont inkább könnyedebbnek, poposabbnak tűnik az előzőeknél. A dalok is rövidebbek és kicsit egyszerűbb szerkezetűek.

OM: Ez nagyon érdekes, mert minden interjú során új dolgok merülnek fel a lemezzel kapcsolatban. Valaki azt mondta nekem tegnap, hogy sokkal agresszívebb, mint az eddigiek, és a legtöbben hasonlóképpen vélekedtek róla. Röviden összefoglalva: egyesek szerint az új album keményebb, mások szerint jóval több elektronikus cucc van benne, te pedig azt mondod, hogy poposabb. Egyébként kicsit valóban poposabbá akartuk tenni, de úgy, hogy közben a többi dologból is több legyen benne, például a keménységből.

ER: Leginkább Olof és én dolgozunk a hangzáson, az ő ötlete volt például, hogy újféle effekteket rakjunk a dalokba, ami nekem nagyon tetszett. Amúgy én voltam az, aki sokkal inkább poposabb dallamokat szeretett volna. Nálunk a pillanat szüli, hogy éppen mit alkotunk. Ebben a zenekarban nincsenek határok, mindenki maga dönti el, hogy mit szeretne csinálni, és ez nagyon szuper dolog. Szerintem igazad van azzal, hogy poposabb lett az album, mert ha nem nézzük a zenei aláfestést, akkor valóban sokkal könnyedebb a lemez. Igazából attól függ, milyen szemszögből vizsgálod a lemezt.

HRM: Elize, nemrég részt vettél az Eurovíziós Dalfesztivál selejtezőjén. Mesélnél egy kicsit arról, hogyan jött a közös dal Rickard Söderberg operaénekessel?

ER: Épp Max Martinnal dolgoztunk azon a dalon, amit reméltem, hogy majd előadhatok, amikor is szóba került, hogy kellene vokál, vagyis operaének a háttérbe. Megkértem Rickardot – Rickard Söderberg egyébként Svédországban hihetetlenül népszerű, bár ha jól tudom, a világon többfelé is koncertezik –, de utána jöttem rá, hogy ő túl nagy énekes ahhoz, hogy csak vokálozzon. (nevet) Így került be a dalba.

HRM: Ennek ellenére, ha jól tudom, mégsem jutottál tovább az elődöntőből.

ER: Volt egy kis probléma a szavazás menetével. Minden azzal kezdődött, hogy a szavazáshoz egy új alkalmazást készítettek. A barátaim például egy szavazatot sem tudtak küldeni ezen keresztül, olyan bonyolult volt használni. Mire véget ért a háromperces szám, már kifutottak az időből. Így a telefonos szavazatok alapján csak a második helyen végeztünk, amiről végül kiderült, hogy sokkal értékesebbek voltak az appes szavazatoknál. Szerintem sokkal tovább juthattunk volna, ha nincs ez a probléma.

HRM: Mondjuk nekem herótom van ezektől a versenyektől, már nem is a dalokról szólnak.

ER: Pontosan, ez az egész az üzletről és a nézettségről szól. A szülők is azt akarják, hogy a gyerekük elégedett legyen, így az olyan gyerekes produkciókra szavaznak, mint az aranyos babák, valamint a fiú- és a lánycsapatok. Szóval szerintem is ez inkább a szórakoztatásról szól manapság.

HRM: A sikereteken felbuzdulva sok más banda is elkezdte bátran alkalmazni az elektronikus és popos elemeket a saját zenéjében. Büszkék vagytok erre, vagy ez inkább zavar titeket?

OM: Az egy dolog, hogyha előadóként a hallgatóra tudunk hatást gyakorolni, természetesen erre is büszkék vagyunk, de egy másik előadóra hatással lenni az már igazán nagyszerű. És erre természetesen büszkének kell lennünk.

ER: És büszkék is vagyunk! Minden alkalommal, amikor hasonló dolgokat hallok, vagy akár azt, hogy egy banda női énekest vesz be a csapatba, mert úgy gondolják, hogy ettől jobbak lesznek, akkor az engem nagyon boldoggá tesz. (nevet)

HRM: Ha már a sikereknél tartunk, a mainstream médiába való betörés nem hajt előre benneteket? Gondolok itt például akár a rendszeres MTV-s szereplésre.

OM: A nagy álmunk az – és itt most nem a csillogásra, a pénzre és a hasonló dolgokra gondolok –, hogy sokkal nagyobb bulikat tudjunk csinálni és még több embert tudjunk elérni a zenénkkel. Ezért dolgozunk folyamatosan. A mainstream szerintem egy elég sekélyes szó manapság, hiszen az emberek elsősorban a pénzzel hozzák kapcsolatba. Számunkra viszont nem a pénz a fontos, hanem az, hogy megérintsük az emberek szívét és inspiráljuk őket.

HRM: Most térjünk vissza hozzád, Elize. Miután Tarja kikerült a Nightwishből, te is jelentkeztél az énekesi posztra, ez a demó már egy ideje a neten is elérhető. Ha visszatekintesz az elmúlt évekre, nem bánod, hogy nem bíztak akkor benned?

ER: (mandarint majszolva válaszol) Azt hiszem, hogy a valódi probléma az volt, hogy nagyon fiatal voltam. Igazából nem is tudtam magam elképzelni 19 évesen a Nightwish élén. Ráadásul semmi tapasztalatom nem volt, ellenben Anette-tel, aki abban az időben 34 éves volt. Csak az az egy demóm volt, amit említettél.

HRM: Mikor és minek a hatására kezdtél el énekelni?

ER: Elég korán, már 3 éves koromban énekeltem. A kedvencem Freddie Mercury, valójában ő inspirált engem a legjobban, de például ott van az ABBA is a kedvencek között.

HRM: Ezt le sem tagadhatnád, egészen tisztán hallhatóak a dalaitokban.

ER: (nevet) Köszi! Majdnem elfelejtettem, de még Madonna zenéje iránt is megőrülök.

HRM: Ezeket hallva felmerül a kérdés, hogy milyen zenéket hallgatsz, akár itt a buszon turné közben?

OM: (szinte véget nem érő hahotázás) Nos, előzetesen annyit mondhatok, hogy ebben a buszban nem sok metal zene csattan el turné közben.

ER: Például van egy tök jó trance-techno estünk itt a buszon.

OM: Nem, igazából egy vérbeli rave partyt szoktunk tartani a buszon.

ER: Fú tényleg, a rave party!

HRM: (rémülten és kérdőn nézve Olofra) És ilyenkor te hogyan birkózol meg ezzel a zenével?

OM: Igazából ez tök érdekes, mert természetesen ez egy nagyon egyszerű zene – talán ha akad benne három akkord, közben pedig a basszushangok ismétlődnek –, de ez nem a zenéről szól, hanem inkább a hangzásról. Olyasmi, mint a klasszikus gitárnál (utal a korábbi kis magánbeszélgetésünkre – szerk.), a különböző gitárok különféle húrokkal kombinálva más hangzást eredményeznek. Úgyhogy azok, akik techno és rave zenéket készítenek, a hangzás terén igazi szakértőnek számítanak. Én nagyra becsülöm ezt a zenét, de ezt az Amaranthe dalaiban is hallhatod. És igazából a jövőben ebből még többet szeretnénk majd beletolni a zenénkbe.

ER: Visszatérve az eredeti kérdéshez, a kedvenc előadóink Rihanna, Roxette és Bon Jovi, ők pörögnek a legtöbbet a Spotify-on.

OM: És Michael Jackson természetesen. (sunyi nevetés)

ER: Na persze, hiszen ő Olof nagy kedvence.

HRM: Mit gondoltok, mi lehet az, ami miatt az emberek annyira szeretik a zenéteket? Mi az Amaranthe-titok?

OM: Szerintem a legfontosabb dolog az, hogy olyan elemeket gyúrunk össze, amiket korábban senki sem. A metal színtéren belül, amit 15-20 évvel ezelőtt az In Flames, a Dark Tranqullity és hasonló bandák, vagy ha még korábbra visszamegyünk, az Iron Maiden elkezdett, vagyis bevitte a dallamokat a zenébe, azért az emberek majd’ megőrültek, hiszen valami újat hallottak. Manapság viszont a metal nagyon konzervatív, valószínűleg sokkal inkább, mint a komolyzene, hiszen meg van határozva, hogy mit lehet benne csinálni és egyeseknek csak az a frankó. Másrészt ha úgy nézzük, a popzene is nagyon konzervatív, hiszen ha meghallgatsz egy 10 évvel ezelőtti Justin Timberlake-slágert, akkor (Elize máris rázendített a Sexy Back című nótára) ugyanazt hallod, mint ma. Úgyhogy nem nagyon fejlődött az utóbbi években a popzene sem. Az Amaranthe viszont valamilyen módon folyamatosan halad előre, szerintem ez az egyik ok, a másik pedig, hogy nagyon tehetséges muzsikusok alkotják a csapatot. De igazából nincs egyetlen konkrét recept erre a dologra.

HRM: Azt tudod már, hogy zeneileg mi lesz a következő lépcsőfok a banda számára?

OM: Van néhány nagy ötletünk, amiről pár nappal ezelőtt beszélgettünk Madrid utcáin bóklászva.

ER: Én abban reménykedem, hogy előremutatóbb zenét tudunk csinálni majd a jövőben, még őrültebbet és még őszintébbet, mint eddig.

OM: Az a legkirályabb dolog a többféle stílus keverésében, hogy elég őrült irányokba indulhatunk el. Megindulhatunk a metalosabb úton vagy akár a poposabb vonalon is. De ahogy Elize is mondta, van egy nagyon jó alapunk, úgyhogy ezúttal sokkal őrültebb irányt vehetünk, szóval igazán kiboríthatjuk ezzel majd az embereket a Youtube-on. (hatalmas hahotázás Elize-zel) Na jó, ez az, amitől azért egy kicsit tartok. (nevet)

HRM: Mi az oka annak, hogy a fesztiválokon gyakran nem úgy szólal meg a produkciótok, mint a headliner bulikon? Miért vannak nagy gondban a technikusok a csapat hangosítása során?

OM: Már kézben tartjuk a dolgokat! Az előző hangmérnökünk egy remek srác volt, azonban ennél több nem nagyon mondható el róla.

HRM: (nevet) Akkor ezek szerint ő volt a probléma?

OM: Ezen a turnén már egy másik sráccal dolgozunk együtt, aki kifejezetten jó a szakmájában, úgyhogy a következő fesztiválos fellépésekre is jön velünk, így valószínűleg kevesebb problémába ütközünk majd.

HRM: Elize, a színpadi ruháid nagyon szuperek és szexisek. Látván a szetteket, megkeresnek a női rajongók, hogy adjál nekik öltözködési vagy egyéb csajos tanácsokat?

(Henrik és a turnémenedzser közben halkan belopózott a buszba és láthatóan érdeklődve várják a kérdésre a választ)

ER: Először is nagyon köszi a kérdést, hiszen ez egy olyan dolog, amit nagyon imádok. Bár jelenleg a büdzsé elég korlátozott, de remélhetőleg a jövőben majd nem lesznek majd gátlásaim.

(A bazsalygó Oloffal és Henrikkel összenéztünk, és hatalmasat röhögtünk Elize nyelvbotlásán és persze a jövőben elillanó gátlásain)

ER: (nevetve) Szóval, remélem még őrültebb ruhákat tudok majd a jövőben színpadra vinni. A csajok egyébként olyanokat szoktak kérdezni, hogy magamnak készítem-e a ruhákat, esetleg én tervezem-e őket, de az igazság az, hogy általában csak összeválogatok többféle rucit és ennyi. Sosem vásárolok magamnak fellépőruhát. Persze azt is sokszor kérdezik tőlem, hogy ezt vagy azt hol vettem. Például van egy lány, akinek rendszeresen segítek a választásban, ugyanis nemrég indította be a saját zenekarát, ezért folyamatosan kikéri a tanácsom azzal kapcsolatban, hogy mit vegyen fel. Én meg általában azt mondom, hogy vegyél egy hosszú nadrágot és egy ilyen kabátkát (rámutat a sajátjára), szóval végül pont úgy néz ki, ahogy én. (nevet)

HRM: Ha egy márkacég felkérne, hogy legyél a termékük reklámarca, akkor gondolom igent mondanál.

OM: Elize? Hát hogyne mondaná azt!

ER: Rohadtul igent mondanék! (nevet) A többiek folyton csak nevetnek ezen a dolgon, mert nem értik meg azt, hogy mennyire szeretem a ruhákat.

HRM: Végül beszélgessünk egy kicsit az ünnepekről, hiszen mint tudjátok, épp ma van nálunk húsvét. Van valami különleges húsvéti hagyományotok Svédországban?

ER: Nekem a húsvét a kedvenc ünnepem, mivel kapsz a párnád alá csokit, cukrokat…

OM: Igen, húsvétkor édességgel töltött tojásokat adunk a gyerekeknek.

ER: A párna alá rejtjük, és amikor felébredsz, lehet édességet enni az ágyban, amit nagyon imádok. De el is rejtheted valahol a lakásban, így meg kell keresniük a kicsiknek. Meg az olyan gyerekeknek, mint amilyen én vagyok. (nevet) De már nem fogok ilyet kapni. (sírásra görbülő szájjal) A legrosszabb dolog a felnőtté válásban az, hogy nem kaphatok húsvéti tojásokat.

Készítette: TAZ
Köszönet a segítségért savafannak.