Kí­sért a jövő: In Flames, Wovenwar, While She Sleeps - Barba Negra Music Club, 2014.09.28.

írta Bazsa | 2014.10.03.

Ahogy arra már a felvezető klipek alapján is számítani lehetett, a ’Siren Charms’ a végletekig feszítette az ellentéteket az In Flames egykori és jelenlegi rajongói között. Ahhoz már régen hozzászokhattunk, hogy a zenekar minden megnyilvánulása heves vitákat vált ki, ezúttal azonban úgy tűnt, hogy új hangzásukkal, új megközelítésükkel ténylegesen is átlépték azt a bizonyos határt. A sejtés most megerősítést nyert: ez a lemez a bő egy évtizede tartó huzavona utolsó mondata, a turné pedig kiteszi, Budapesten pedig már ki is tette a végére a pontot, és aláhúzta kétszer, hogy mindenki megértse.

Két előzenekar is jutott erre az estére, elsőként a metalcore dallamosabb ágát képviselő brit While She Sleeps lépett színpadra. A csapat zenéjében még azok is felismerhették az orbitális kliséhalmazt, akik egyébként nem ásták bele magukat mélyebben a műfaj breakdownokkal, szaggatott riffekkel, samplerről bejátszott dallamokkal, gurgulázó acsarkodással és csőnadrágokkal teli világába. Teljességgel érthetetlen, hogy ezzel a rakás semmivel hogyan voltak képesek megnyerni a brit Kerrang! debütdíját, de mivel egy olyan világban élünk, ahol ennek a zenekarnak még közönsége is van – többen is betéve ismerték a csapat ’This is the Six’ című bemutatkozó lemezét –, igazából nincs is min meglepődni. Mindezt töménytelen mennyiségű ízléstelen, hatásvadász pózolással igyekeztek izgalmasabbá tenni, vicces (és szomorú) belegondolni, hogy mennyivel többre vihetnék, ha a stílus külsőségeinek és gesztusrendjének tökéletesítésébe vetett energiát inkább a dalszerzésbe fektetnék. Stenk van a srácokban, ezt nehéz volna elvitatni, (bár esetükben a vadság sem több előre kiszámított és megtervezett, kötelező stíluskelléknél), és az énekes „csináld magad” wall of death akciója (értsd: a buli vége előtt ő maga jött le a színpadról, hogy személyesen állítsa csatarendbe a vállalkozóbbakat) szintén elég laza volt, de ez sem tudta elterelni a figyelmet arról, hogy mennyire bűzlik is ez az egész.

Tim Lambesis tavalyi lesittelése egy pillanat alatt kettévágta az As I Lay Dying amúgy kiegyensúlyozottan felfelé ívelő karrierjét. Az énekes balhéja soha le nem mosható nyomot hagyott az életművön, a zenekar hangszeresei azonban a létező legelegánsabb módon léptek tovább ebből a nyilvánvalóan vert helyzetből, voltaképp veszni hagyva mindazt, amit 13 év alatt elértek: Shane Blay énekessel kiegészülve Wovenwar néven folytatták a közös muzsikálást, nemrég pedig meg is jelentették debütáló lemezüket.

Zenéjük felüdülésként hatott a britek sabloncore-ja után, hiszen egyetlen dalukban több fantázia volt, mint a While She Sleeps teljes programjában. A csapat rendkívül ötletes riffekkel és komplex szerkesztéssel dolgozik, a remek – gyakran többszólamú – énektémáknak köszönhetően azonban mégis közérthető lett a végeredmény. Hatásaik és múltjuk persze letagadhatatlan, de az ismert eszközökből a metalcore és a modern metal izgalmas, tartalmas és széles réteg számára befogadható egyvelegét gyúrták össze. Ez pedig messze több, mint amit az átlagos előzenekaroktól megszokhattunk, így egészen biztos, hogy sokak érdeklődését sikerül felkelteniük ezzel a turnéval. Ízléstől és az anyabandával szemben táplált – pozitív vagy negatív – érzésektől függetlenül érdemes belehallgatni a csapat lemezébe.

Setlist:

All Rise / Death to Rights / The Mason / Profane / Archers / Identity / Tempest / Matter of Time / Prophets

Az In Flames, és mindaz, amit ez a zenekar ma képvisel, minden tiszteletet megérdemel, de számomra ez egy gitár/riffközpontú melodeath zenekar volt. Most pedig már nem az, de a zenéjük még mindig elképesztő, és nem hiszem, hogy ezzel bármi baj lenne. De én nem ezt képzeltem el, amikor elkezdtük.Jesper Strömblad

A néhány hete megjelent ’Siren Charms’-ról alkotott vélemények a zseniális és a hallgathatatlan szemét közti meglehetősen tág skálán mozognak, egy dolgot azonban kár volna vitatni: azt tudniillik, hogy az In Flames pályafutásának kulcsfontosságú alkotásával állunk szemben. Méghozzá azért, mert egy laza mozdulattal felszámolta a zenekar múltjának jelentős részével való bármiféle összevetés lehetőségét, illetve – és ez is egy nagyon fontos szempont – bizonyos mértékben új megvilágításba helyezte azokat az átmenetinek is tekinthető lemezeket (’A Sense of Purpose’, ’Sounds of a Playground Fading’), amelyeket még valahogy megpróbáltunk valamilyen módon beilleszteni az életműbe. Most már teljesen világos, hogy miért nem jártunk sikerrel, hiszen különcségeik valójában a ’Siren Charms’ felől hallgatva mutatták meg a bennük rejlő értékeket. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy új hagyomány van kialakulóban, melyben csupán érintőlegesen jut szerephez a zenekar első 10–15 éve, vagyis a klasszikus melodeath-korszak. Mindaz, ahogyan az In Flames megnyilvánul – beleértve az interjúkat és ezt a koncertet is – erre enged következtetni.

Őszintén szólva nem igazán érdemes régi számokat játszanunk, mert azok, akik szerették azokat a lemezeket, és egyáltalán felismernék és örülnének ezeknek a számoknak, már nem járnak a koncertjeinkre, nem érdekli őket, amit mostanában csinálunk. Többnyire fiatalok jönnek a koncertekre, akik nem ismerik a korai anyagokat, és inkább az újakra kíváncsiak. – Björn Gelotte

Az a különleges, az ekkora hatású és általánosságban véve elismert életművel rendelkező csapatok esetében meglehetősen ritka helyzet állt tehát elő, hogy az új zene nem csupán utat tudott találni egy teljesen más réteg számára is, de az újak (a zenekar pályáját folyamatosan nyomon követő, aktív koncertlátogatókat értve alattuk) gyakorlatilag teljesen le is váltották a régieket, méghozzá anélkül, hogy a zenekart közben egzisztenciális veszteség érte volna. Ezt bizonyítja, hogy az utóbbi évek megosztó lemeztermése ellenére is teltház várta Anders Fridénéket, túlnyomó többségben olyan istenkáromló pogányokkal rajongókkal, akik nagy ívben szarnak a ’Whoracle’-re, a ’Colony’-ra, vagy a ’Clayman’-re. Ennek a generációnak már a The Mirror’s Truth, a Delight and Angers és a Deliver Us a slágere, és immár valamelyest kívülállóként is azt kell mondanom, hogy az ezen az estén elővezetett programból már nekem sem a Jotun, az Episode 666 vagy a Pinball Map hiányzott, hanem a The Quiet Place, a My Sweet Shadow, a Disconnected és társaik.

Az egészben tehát az a legfurcsább, hogy míg három évvel ezelőtt ez még komoly dilemmákat okozott, most már valahogy természetesnek tűnt, és ez éppen egy klasszikus – a fenéket klasszikus, nevezzük inkább minden idők egyik legnagyobb melodeath mesterművének – hallatán vált nyilvánvalóvá. Az interjúból már korábban sejteni lehetett, hogy a régiek közül valami kevésbé magától értetődő ritkaságot vesznek majd elő ezen a turnén, a magam részéről azonban álmodni se mertem arról, hogy éppen a ’Colony’ rejtett gyöngyszeme, a Resin lesz az. Ugyanakkor minden elfogultság ellenére sem lehetett figyelmen kívül hagyni a tényt – és el sem hiszem, hogy ezt képes vagyok leírni –, hogy mennyire nem passzolt ide ez a dal – ebbe a setlistbe, ehhez az In Flameshez. A többség reakciója mindent elárult a dolgok jelenlegi állásáról: míg egyesek komoly erőfeszítéseket voltak kénytelenek tenni annak érdekében, hogy megőrizzenek valamennyit emberi méltóságukból, addig az egybegyűltek jelentős része majdhogynem közönyösen fogadta ezt az 1999-es csodát. Nem mintha legutóbb a The Hive esetében nem ugyanez történt volna, viszont még ennek ellenére is rendkívül furcsa volt figyelni például az éppen mellettem álló társaságot, amelynek tagjai nem lankadó lelkesedéssel viszonyultak az utolsó három lemez minden egyes dalához, míg az Only for the Weak, a Cloud Connected és a Trigger hallatán megvetéssel vegyes unalom ült ki az arcukra. Na jó, persze nem ez volt a jellemző, hiszen történetesen azon kivételes slágerekről beszélünk, amelyek még képesek összetartani az In Flames-tábort (nem véletlen, hogy éppen ezek voltak a buli legforróbb pillanatai), ez a kiragadott pillanat azonban mégiscsak pontosabban illusztrálta az erőviszonyok átrendeződését, és mindazt, ami jelenleg a zenekarral történik, mint bármilyen elemzés vagy kritika.

A program karakterét viszont alapvetően a poszt-melodeath éra határozta meg. A 2011-es bulin világosan kiderült, hogy a ’Sounds of a Playground Fading’ dalai élőben kivétel nélkül baromi jól működnek – a Fear is the Weakness, a Where the Dead Ships Dwell és a Ropes ezúttal már egyenesen a csúcspontok közé tartoztak, a Deliver Usról már nem is beszélve –, a legújabbak esetében azonban már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Az In Plain View például még gyatra refrénje ellenére is tökéletes nyitónóta, a Paralyzed és a Rusted Nail pedig – ahogy az várható volt – egyből ütős slágerdallá vált. A Through Oblivion ugyanakkor korántsem volt olyan hatásos, mint amilyennek elméletben – az In Flames új korszakának szimbólumaként – lennie kellett volna, az Everything’s Gone és a With Eyes Wide Open pedig pontosan olyan semmitmondó volt, mint lemezen. Külön érdekesség, hogy mostanra – talán épp a ’Siren Charms’-nak köszönhetően – még egy olyan csodabogár is meg tudta találni a helyét, mint a The Chosen Pessimist. Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy még ezt az életműből totálisan kilógó dalt is műsorra tűzzék, és mindezek után talán már senki sem fog meglepődni, ha azt mondom, hogy sokkal jobban illett ebbe a szettbe, mint az imént magasztalt Resin.

Minden igyekezet ellenére is rettenetesen nehéz objektíven értékelni mindazt, amit az In Flames jelenleg képvisel, és talán csak évek múlva kapunk érdemi választ a kérdéseinkre, még szerencse, hogy az élő teljesítmény megítélésekor sokkal egyszerűbb a dolgunk. Akár tényként is rögzíthetjük, hogy a zenekar egyike a legjobb európai koncertbandáknak, még ha a magyarországi fellépések között egyébként több olyat is találunk, amelyek nem sültek el valami jól (gondoljunk csak a 2004-es Sziget nagyszínpados bulira, ahol rövidített műsorral, gyalázatos hangzással, ráadásul sampler nélkül kellett fellépniük, valamint a 2009-es Pecsa-koncertre, amit az In Flames történetében egyedülálló módon egy gitárossal nyomtak le). Ami a zenekar tagjain múlt, abban ezúttal sem volt hiba: Anders meglepően jól és magabiztosan hozta a tiszta énektémákat, emellett pedig – bár ez mintha senkinek nem tűnne fel – hörgése is sokkal erőteljesebb és változatosabb lett. Ezúttal lényegesen kevesebbet stand-upolt, ami nagy kár, mert rém szórakoztató hallgatni, ahogyan dől belőle a hülyeség, viszont így nem törte meg annyira a koncert ívét, mint három évvel ezelőtt, nem mellesleg pedig több idő maradt arra, amiért voltaképp odamentünk. A ritmusszekció pontosan azt hozta, amit megszokhattunk, a főnökké előlépett Björn Gelotte pedig egy zseni, és nem csupán dalszerzőként: nyújtásaitól és vibratóitól legszívesebben elsírnám magam, azonnal felismerhető hangzása és stílusa ellenére mégis egyike a szakma legalulértékeltebb gitárosainak, amit én nem múló felháborodással vagyok kénytelen tudomásul venni.

Ami pedig a technikai hátteret illeti, a tervezés és kivitelezés terén egyaránt remekül összerántott, minden ízében professzionális fénytechnika rengeteget tett hozzá a koncert élvezeti értékéhez. A hangzással azonban sajnos komoly gondok voltak: a túlhajtott mélyek (vagy a szinte teljesen kiirtott középmagas-magastartomány, a fene se tudja) miatt mintha egy hangtompított dobozból szóltak volna, ennek köszönhetően pedig a sampler, az ének és a gitár egész egyszerűen elveszett az alsó regiszter puffogásában, és – érzetre legalábbis – az átlag hangerő is bőven alulmúlta a metalkoncerteken egészségesnek mondható szintet. A műfajban egyébként jól működő agyontriggerelt dobsound is csak rontott a helyzeten, hiszen ebben a mixben csupán a hátrányai – dinamikátlansága, természetellenessége – érvényesültek. Az első néhány dal után aztán javult valamelyest a helyzet, de korántsem annyit, hogy úgy istenigazából át lehessen érezni a koncertélményt – nehéz is ez olyankor, amikor az embernek magának kell odaképzelnie például a gitárharmóniákat, arról nem is beszélve, hogy alig jött át valami a zenekar egyébként lehengerlő erejéből. Nem szóltak irritálóan szarul, de ettől a zenekartól nem ezt a minőséget szoktuk meg.

Egy „gyökerekhez visszatérő lemez” egyszerűen nem érdekel minket. (…) Az ízlésem tehát nem változott, csak az, ahogyan ki akarom fejezni magam.Björn Gelotte

Az In Flames ezzel a koncerttel tette egyértelművé az álláspontját, és mindez tökéletesen egyezik azzal, amit a közönség vár ettől a csapattól. A generációváltás tehát befejeződött, hiszen azok az egykori rajongók, akik nem tudják, vagy nem akarják követni őket ezen az úton, valószínűleg már el sem jöttek erre a bulira, az üresen maradt helyekre azonban új, fiatal és elkötelezett arcok érkeztek. Én a magam részéről sosem fogok már úgy lelkesedni a zenekarért, mint a ’Clayman’ idején, de most már nincs bennem indulat, és megbékéltem a helyzettel. Kicsit talán patetikusan úgy is fogalmazhatnék, hogy a szerelem elmúlt, de nyertem helyette egy havert, és bár életem nagy problémáit már nem vele fogom megosztani, jó lesz néha meginni együtt egy Carlsberget, hogy aztán ki-ki menjen a maga dolgára. És ez talán így is van jól. Mert nem kell szeretni azt, amit ma ez a zenekar csinál, de ahogy Jesper is fogalmazott, a tiszteletet feltétlenül megérdemelik: bátorságukért, elhivatottságukért, és azért, mert mertek eléggé művészek lenni (maradni) ahhoz, hogy minden további nélkül maguk mögött hagyjanak egy olyan fantasztikus életművet, amivel életük végéig elhaknizhattak volna.

Setlist:

In Plain View / Everything’s Gone / Fear Is the Weakness / Trigger / Resin / Where the Dead Ships Dwell / With Eyes Wide Open / Paralyzed / Through Oblivion / Ropes / Delight and Angers / Cloud Connected / Only for the Weak / The Chosen Pessimist / Monsters in the Ballroom / Rusted Nail / The Mirror’s Truth / Deliver Us / Take This Life

Szerző: Bazsa
Képek: Török Hajni
Köszönet a Hammer Concertsnek!