Fridén fricskája: In Flames, 2011.09.25., Club 202

Így megy ez: ami lemezen stí­lusváltás, és ha jó, ha nem, nehezebben csúszik le a hallójáratokon, az koncerten már könnyebben emészthető. Az In Flames a klasszikus lemezeit éppen csak megidézve, a "közönségmegosztó" újkori alkotásairól válogatva adott best of show-t, és betonozta be mind a stí­luskorrekció, mind a "Jesper utáni" korszak létjogosultságát. Az igazi csattanót azonban nem is a régi slágerek nélkül sem csorbuló szí­nvonal, hanem Anders Fridén dalnok adta - majdnem teltház előtt, ami köszönte szépen, de nem volt megosztva.

Fridén olyan egyszemélyes show-t produkált, ami már önmagában is vitte volna a bulit: nem csak lemezminőségben énekelt, de a szó klasszikus értelmében szórakoztatott. Mí­g társai kissé lomhán kezdték a bulit, és az első pár dal alatt komótosan mérték fel a terepet - az okát is megtudtuk: napközben a svédek magyar húsáruval zabálták degeszre magukat -, ő már a ráhangolódást is viccelődéssel töltötte. Visszafogott, de magabiztos stand up comedy-sként uralta a deszkákat, nem átallotta egrecí­roztatni az első sorban karba font kézzel álldogálókat csakúgy, mint a neki sört hordó roadot. Alapvetően interaktí­vabbá próbálta változtatni a koncertet, ennek érdekében pedig itatta az első sort, az ugrálás mellett lemezvásárlásra buzdí­totta a közönséget, kivétel nélkül dicsérte az In Flames-lemezeket, vagy éppen - az Only For The Weak előtt - egy lányt hí­vott a szí­npadra, hogy kamerázza le és dobja fel majd Yotube-ra a rajongók őrjöngését és tornagyakorlatait.

Mindezt sztárallűröktől mentesen, magamutogatás nélkül tette, ami üdí­tő kivétel volt egy metal bulin: kinézetre, stí­lusra és közvetlenségre is olyan volt, mintha csak a szomszéd haverod tévedt volna fel a szí­npadra. Szerencsére éneklés terén már a profizmus dominált, még ha Fridént nem is éppen hangterjedelméért, hanem egyedi hangszí­néért szeretjük. Megérte olyan aprólékos figyelmet fordí­tani az új lemez énekdallamaira, mivel Fridén, akit gyakran a zenekar gyenge láncszemeként bélyegeznek meg, a koncert többségében hangról hangra hozta az elvártat, úgy, hogy társai és a technika nem, csak a közönség segí­tette a háttérből, akik remekül pótolták a háttérvokálokat.

A 'Sounds of A Playground Fading' dalai egyébként is nagyon tudtak működni élőben, a kékfényes hangulatvilágí­tásban elővezetett (lemez)nyitótrió adta meg az alaphangot. Az egyébként áramvonalasra szabott számoknak megfelelő súlyt kölcsönző hangzás is tisztességgel megtoldotta az élvezeteket, szolid volt, mégis bivalyerős, úgyhogy az új dalok valószí­nűleg azok arcára is kaján vigyort rajzoltak, akik a nagyszobában amúgy a 'Whoracle' kemény melódiáira szoktak beindulni. A vicc persze az, hogy a közönség nagy része olyan fiatalokból állt, akiknek az In Flames a 'Reroute To Remain'-nel kezdődik, a 'Whoracle' nekik már történelem, amiből a zenekarnak leckét kellett adnia - legalábbis Anders í­gy fogalmazott a szett derekán elhelyezett kis múltidéző blokk kapcsán -, és ami jelentősen visszafogottabb reakciót csalt elő a közönségből, mint például a Trigger vagy a Come Clarity.

De szerencsére egyébként sem érdekelt senkit az agyoncsócsált In Flames-vita a "stí­lusváltásról", a koncert alatt nagyjából annyi különbség volt a 2000 előtti és utáni dalok közt, hogy az előbbiekre pogózni, az utóbbiakra ugrálni lehetett. Hogy az új vonal kommerszebb, az nem vitás (egy Behind Space-szen soha nem is fognak tinilányok ugrálni), hiszen a Szigetes koncertjükön még a fene sem gondolta volna, hogy végig lehet énekelni egy bulijukat, vagy hogy másfél óra nem csak gitárharmóniák, de Fridén dallamhurkai sem fognak elereszteni egy percig sem. Néha azért játszottak göteborgi metalt is, egy-egy andalí­tóbb refrén után kifejezetten üdí­tő volt, ha odacsaptak egy piszkosabb melodeath-riffet, mint a hatodik számként előkapott Colony-val vagy később az Insipid 2000-rel.

Mert bizony a "klasszikus" lemezeikről (itt értsd: 'The Jester Race'-'Whoracle'-'Colony'-'Clayman') sem az egyértelmű slágereket vették elő, hanem ügyesen válogattak, Pinball Map helyett Swimet, Embody The Invisible helyett Insipidet - úgyhogy akadt egy-két kuriózum is, ellensúlyozandó a szigorúan vett best of bulit. Az új lemez dalai sem vallottak szégyent, sőt, a Where The Dead Ships Dwell - Fear Is The Weakness duó a koncert egyik csúcspontját jelentette, főleg az utóbbi megadallamos gitárharmóniái bilincseltek le, plusz a közönségénekeltetős, fülbemászó refrén, ami viszont elkerülte pl. a Delight and Angers túlzásait. (Kár, hogy egy-egy merészebb darab, mint a Liberation vagy a New Dawn nem fért bele a programba, személy szerint azért az All For Me-t lecseréltem volna mondjuk egy Enter Tragedy-re.)

A kicsattanó örömmel fogadott Trigger felé látszott, hogy a zenészek is kezdenek felengedni, főleg a (régi-)új tagnak számí­tó Niclas Engelin mutatta be a klasszikus gitárhős-iskola mesterfogásait. A Gardenian (sajnos csak volt) gitárosa amúgy hiba nélkül hozta a kötelezőt - Jesper egyéniségét és auráját valószí­nűleg nem is lehet és nem is kell pótolni. A munkamegosztás jelenleg úgy nézett ki, hogy látványba Niclas, játék terén pedig Björn Gelotte dominált, de az is igaz, hogy Björn a szólók nagy részét megtartotta magának. Engelin, ha kellett, lazán és í­zesen hozta Jesper témáit, láthatóan nem volt feszélyezett - a csúcs persze az volt, amikor kettesben nyomták a harmóniaszólókat vagy a lead témákat, de hát az In Flames mindig is erről szólt.

Ide lehetne még biggyeszteni, hogy a ritmusszekció mennyire biztosan és trükkösen hozta az alapokat, bizonyára nem is tévednék vele, de a gitárosduó és Fridén olyan szinten tapasztotta magára a tekinteteket, hogy nehéz volt másra figyelni. Peter Iwers ujjaira azért érdemes volt néha félrepillantani, hiszen habár a hangzásból nem hasí­tott ki magának tisztes szeletet, a háttérben is kellően virtuózan pengetett - de Fridénnek jutott energiája arra a sok sapkaigazí­tás és gatyafogdosás között, hogy maradéktalanul átélje dalszövegeit, és í­gy az ő beleérzése sajátí­tsa ki a reflektorfényt.

Érdekes volt látni egyébként, hogy mennyire jobban élvezték az új dalok előadását a zenészek - kivéve Niclast, hiszen neki minden új volt -, Björn is inkább a Where The Dead Ships Dwell és társai alatt vigyorgott és kántálta méretes szakálla felett a dalszövegeket, mintsem egy The Hive-nál. Mintha a régi göteborgi alapvetéseket csak a tisztesség kedvéért játszották volna, a koncert felépí­tésébe szükséges, súlyosabb ellenpontként, az újkeletű szerzeményeket pedig őszinte lelkesedéssel, magabiztos vigyorral, mintha minden új dalukkal megváltanák egy kicsit a (metal)világot. Ezt látva pedig a kérdés, hogy a régi vagy az új In Flames-e a jobb, teljesen lényegtelen.

Számlista:

Sounds of a Playground Fading / Deliver Us / All For Me / Trigger / Alias / Colony / Swim / The Hive / The Quiet Place / Where the Dead Ships Dwell / Fear Is The Weakness / Come Clarity / Insipid 2000 / Only for the Weak / Delight and Angers / Cloud Connected / The Mirror's Truth / Take This Life

Tomka Képek: Németh Wera Köszönet a Skalar Musicnak!