"Mindent a showért": Interjú Paksi Endrével a Pokolgép jubileum kapcsán

írta Csemény | 2014.06.06.

Pokolgépes interjúsorozatunk zárásaként, Kukovecz Gábor után kikérdeztük a zenekar másik alapítóját. Paksi Endre neve az utóbbi évtizedekben teljesen összeforrt a mindmáig sikeres Ossiannal. ’A Tűz jegyébenrészletei és aktualitásai után most a múltba tekintő kérdésekkel bombáztuk Endrét a Pokolgép korai éveivel kapcsolatban.

Hard Rock Magazin: Induljunk a kezdetektől! Hogyan találtatok egymásra Gáborral?                                                        

Paksi Endre: Ez a mai fiataloknak nagyon mókásan fog hangzani, akkoriban nem létezett nálunk zenei szaksajtó és természetesen internet sem. Ezért a zenészek az Esti Hírlap "vegyes" rovatában hirdettek, például egy eladó Trabant és egy vaskályha között. Én is itt bukkantam rá Gábor hirdetésére, aki az akkori csapatának basszusgitárost keresett.

HRM: Hogy kell elképzelni az akkori, 1980 előtti formációt? Milyen számokat játszottatok?

PE: Fiatalok voltunk, végtelenül lelkesek és idealisták. (nevet) Először szinte kizárólag feldolgozásokat játszottunk, Bachman Turner Overdrive, Bad Company, Taste, satöbbi. Ez nagyon jó alapiskola volt, annak ellenére, hogy a tagság szinte folyamatosan cserélődött.

HRM: Hogy élted meg a katonaéveidet? 

PE: Én akkor is úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, hogy a kötelező katonaság az első három hónapos kiképzésen kívül teljesen felesleges dolog. Gyakorlatilag másfél évet elvettek az emberek amúgy sem túl hosszú életéből, de hát ez van, egy ilyen rendszerben éltünk, építettük a csodálatos szocializmust. Gáborral és Pepével egyébként tartottuk levélben a kapcsolatot. Gábor nagyon súlyos helyre került, első lépcsős rakétásokhoz, onnan nagyon ritkán lehetett hazajönni. Én határőr lettem és pár hónap elég kemény határszolgálat után sikerült Pestre kerülnöm.

A pesti hely már egész tűrhető volt, bent volt a gitárom és a kazettás magnóm is. Azt az akusztikus gitárt még a körmendi kiképzőközpontban vettem egy katonatársamtól, és a mai napig hálás vagyok neki, hiszen utána jó 25 évig azon írtam az összes dalomat. Viszont azt sohasem felejtem el, amikor még a határnál éjszaka először vittek ki razziariadóra, és a teherautón zsebrádiót hallgatva Komjáthy Gyuri bácsi éppen a 'Heaven and Hell'-t mutatta be a Black Sabbath-tól. Mintha egy másik bolygóról jött volna egy üzenet, csodálatos zene szólt, de mégis  borzasztó érzés volt ott hallgatni.

HRM: Mennyire érezted a leszerelés utáni időszakot új kezdetnek?

PE: Az ember ilyenkor végtelen boldogságot érez, de igazából nem sok minden változott, folytattuk az underground zenélést. Aztán elkezdtek áramlani befelé a külföldi metal lemezek és a Scorpions, a Judas Priest, az Accept meg Ozzy szólóalbumai nagyon nagy hatást gyakoroltak ránk. Lassanként megpróbáltunk saját dalokat írni, kialakítani a magyar metal alapjait, kísérletezgettünk. Klassz és izgalmas korszak volt.

HRM: Hogyan nézett ki egy koncert akkoriban?

PE: Főleg Csepelen zajlott nagyon komoly rockélet a Csepeli Munkásotthonban, a Papírgyári Klubban és az ottani Ifiparkban.  Rengeteg buli volt és mi megkértük az akkori ismertebb, népszerű bandákat, hogy zenélhessünk előttük. Voltunk a Prognózis, a P.Box, a Hit, a Stress előzenekara (elnézést ha valakiket kifelejtettem, régen volt már). A legelső "terrorista maszkos" Pokolgép fellépésnek van egy aranyos sztorija. Gábor a Vörös Pisti tanítványa volt abban az időben. István kedvelte, és tehetségesnek tartotta Gábort, ezért szó nélkül belement, hogy játszhassunk előttük. Aggódni akkor kezdett némileg, amikor látta a buli előtt, hogy vesszük fel a fekete maszkokat és a halálfejes karszalagokat. Nagyon halkan kérdezte csak meg: "hogy is hívják a zenekart?" Mondtuk neki, hogy "Pokolgép". (nevet) Erre ő: "nem lehetne gyorsan nevet változtatni?" A P.Box később egy rövidebb vidéki turnéra is elvitt minket, ez volt életem első turnéja, nagyon rendesek voltak velünk.

HRM: Németh Lacival és Kalapács Józsival kiegészülve igencsak megnőtt az énekesek száma. Hogyan tudtátok elosztani a szövegeket? Nem volt nehéz, hogy egyszerre akár több mint hatan is voltatok a színpadon?

PE: Megoldottuk mindig valahogyan a dolgokat! (nevet) Még show-elemeink voltak, vettünk a Fővárosi Temetkezési Vállalatnál egy koporsót, Józsi ebből lépett ki akkoriban az intro után. Maga a koporsó sokáig kábeltartóként is funkcionált.

HRM: Érdekes, hogy Pepe szinte több hangeffektet, mint dallamot játszott. Ennek mi volt az oka?  

PE: Próbáltunk egy sajátos hangzást kialakítani, ez is egyfajta kísérletezés volt.

HRM: Kinek az ötlete volt indulni a Ki mit tud?-on?

PE: Erre nem emlékszem, de bizony könnyen lehet, hogy az enyém. Az esélytelenek nyugalmával mentünk neki az egésznek, annyira kilógtunk az egész akkori szocialista izéből. A helyi előselejtezőkre Circus Maximus álnéven jelentkeztünk, mert előtte a nevünk miatt egy csomó helyről automatikusan kirúgtak minket. Miután bejutottunk a tévés elődöntőbe, közöltük az illetékes elvtársakkal, hogy "nevet változtattunk, mostantól Pokolgép vagyunk". Nyeltek egy nagyot és belementek. Később ugyanezt a trükköt az ORI-vizsgánál is eljátszottuk, és ott is működött. 

HRM: Hogyan változott a hangulat, vagy a megítélésetek fordulóról fordulóra? Melyik számokat játszottátok?

PE: Az első elődöntőből a zsűri simán kivágott, a közönség pedig visszahozott minket. A középdöntőn a Bon Scottot adtuk elő, ott továbbengedtek. A döntőben a Jelt játszottuk, és a Smog nevű újhullámos zenekar volt az ellenfél a Zsíroskenyér című dalukkal. Sosem felejtem el a refrénjüket: "két szelet zsíroskenyér, oly kedves nekem, ráadásul a zsíros felét sóval hintegetem". Állítólag politikai háttere volt, hogy nem nyerhettük meg a versenyt, mert az első helyezettek kubai nyaralást nyertek, és Castro elvtárs nem örült volna egy Pokolgépnek. (nevet)

HRM: Mi ihlette az akkoriban szokatlan szövegeiteket (ókori témák, a bűn természete stb.)?

PE: Próbáltam kicsit elszakadni az előző rockgeneráció szövegvilágától és kialakítani valami mást.

HRM: Mennyire nehezítette a játékot a teátrális megjelenés, gondolok itt a sisakokra, a jelmezekre?

PE: A terrorista maszk nem volt gond, a későbbi sisakok viszont már gyilkosnak bizonyultak, úgy érezte az ember, hogy elolvad a feje. De hát mindent a show-ért!

HRM: Kalapács Józsi mesélt egy kedves anekdotát a Ha már nem kellek neked című dal születéséről és egy Accept kazettáról. Fel tudod esetleg idézni?

PE: Az a dal a mai napig az egyik nagy kedvencem [The Princess of The Dawn – a szerk.]! Pár napja hallottam éppen a jelenlegi Accept valamelyik koncertfelvételén, és ugyanaz az őserő áradt belőle, mint 30 évvel ezelőtt. Annyira megtetszett, hogy akkoriban írtam hozzá egy magyar szöveget, és egy darabig így játszottuk  koncerteken.

HRM: Mi vezetett ahhoz, hogy kilépj a Pokolgépből?

PE: Szerintem utólag már teljesen nyilvánvaló, hogy Gábor is és én is eléggé határozott egyéniségek vagyunk, sok mindent másképp láttunk, úgyhogy ez törvényszerű volt. De ez "így van jól, így kellett lenni", mozgalmas, jó idők voltak, mindkettőnk későbbi útját megalapozták, én legalábbis így gondolom.

HRM: Nehéz időszakban érkeztél a Rockwellbe, hiszen a banda szétesni látszott.

PE: Nemcsak a Rockwell, de én is kerestem a helyem a világban. Összeraktunk egy új műsort, de szerintem mindenki érezte a zenekarban, hogy nincs meg a szükséges kémia, hiányzik az átütő erő. Én sem voltam elégedett az akkoriban írt dalaimmal, bár néhány jobban sikerült elemük később átdolgozva bekerült az Ossian korai programjába.

HRM: Mi inspirált, hogy a basszusgitárt végleg mikrofonra cseréld?

PE: Akkoriban már komplett dalokat írtam, és nagyon gyakran előfordult, hogy más előadótól teljesen másképp hangzottak a megírt gondolatok. Itt most nem az éneklés milyenségéről van szó, hiszen a mai napig nagyon szeretem például Kalapács Józsi hangját, az egyik legjobb magyar frontembernek tartom, csak egyszerűen úgy éreztem, hogy a saját gondolataimat talán én tudom a leghitelesebben előadni.

HRM: Mennyire segítette a gitáros és basszusgitáros múltad a zeneszerzést?

PE: Abszolút segítség, és nagyon fontos dolog. A mai napig is alapszinten feljátszogatom az elképzeléseimet.

HRM: Hogy érzed, az Ossian és a Pokolgép mennyire tükrözi Kukovecz Gábor és a Te zeneiségedet?

PE: A zeneszerzés olyan, mint egy ujjlenyomat. A korai dalokban természetesen a mai napig "hallom magam". Gábor is, Nagyfi Laci is egy-egy nagyon karakteres zeneszerző, az ő kiváló dalaik is abszolút jellegzetesek és felismerhetőek.

HRM: Milyen emlékeket őrzöl az 1995-ös Utolsó Merényletről? 

PE: Nagyon jó buli volt, remekül éreztem magam. Csodálatos érzés volt, hogy ennyi ember akkoriban - az élőzene mélypontján - összegyűlt!

HRM: Még mindig nem ért véget a történet! Később is bizonyítottad, hogy szíveden viseled a korai Pokolgép sorsát. Kalapács Józsival összehoztátok az ’Első Merénylet’ lemezt, ahol a zenei rendezés mellett énekelsz is az Átkozott című ősrégi számban.

PE: A régi demókat hallgatva folyamatosan az motoszkált bennem, hogy azokban a számokban több van, mint ahogy régen, kezdetleges körülmények között, rutintalanul felvettük őket. Amikor felvetettem az ötletet Józsinak, kiderült, hogy ő is pontosan ugyanezt érezte, úgyhogy megcsináltuk újra a dalokat.

HRM: Az aktualitásokhoz kanyarodva, milyen várakozásokkal tekintesz a holnapi koncert elé?

PEA próba remekül sikerült, jókat poénkodtunk, a dalok is szépen összeálltak. Én egy igazi örömünnepet várok, ahol mindenki nagyon jól érzi majd magát!

Készítette: Csemény