A hajlakk bűvöletében: Reckless Love - Chelsea, Bécs, 2014.05.07.

írta TAZ | 2014.05.17.

Megmondom őszintén, szeptemberben egyáltalán nem gondoltam volna, hogy majd májusban egy bécsi Reckless Love buliról fogok tudósítani. A finnek ’Spirit’ című albuma viszont annyira elkapott, hogy egyszerűen nem tudtam azóta sem eltűntetni a telefonomról, ahogy az első két lemezt sem. Bár a Bécsbe tartó vonatra úgy szálltam fel, hogy egyik szemem sírt – hiszen ugyanezen az estén Budapesten lépett fel Jeff Scott Soto –, a másik viszont nevetett, mert egy nagyon vidám és pörgős bulinak nézhettem elébe. És hiába játszott fontos szerepet a glamhez nélkülözhetetlen hajlakk, smink és csillogás, ezt az estét szerencsére közel sem ez tartotta egyben.

Pedig az előjelek nem voltak bíztatóak. Elsőként azzal kellett szembesülnöm, hogy a sógorok nem mindig olyan precízek, mint ahogy azt megszokhattuk tőlük. A neten olvastam 21 órás és 19 órás kezdésről is, néhány jegyre meg állítólag 20:30 volt írva. Nem nagyon tudtam eligazodni ezeken az infókon, úgyhogy már délután háromkor ott álltam a Chelsea előtt igazi „diehard” fanként, ahol egy plakát sem hirdette az esti glam szeánszot, úgyhogy komolyan elkezdtem aggódni, amit ráadásul az is tetézett, hogy a hely zárva volt. Az esőben megtett kis sétám után, mikor visszaértem a helyszínre, már néhányán ott gyülekeztek a klub előterében, ami a nevéből adódóan egy angol stílusú pub. Beléptem és a pultos srác rögtön tájékoztatott is, hogy a koncert csak tízkor fog elkezdődni, úgyhogy a nagy ijedtségre való tekintettel megittam egy-két folyékony kenyeret és az osztrák élvonal bajnoki mérkőzéseivel hangoltam a bulira. Kilenc óra környékén már kicsit közelebb engedték a népet a koncertteremhez, ahol még csak ekkor kezdték meg összepakolni a cuccot a bulira. Te jó ég – gondoltam magamban –, mi lesz itt? Komolyan egy óra alatt akarnak mindent összerántani?

És láss csodát, a négy-öt fős személyzet cirka 40 perc alatt kipakolta a cuccot, majd egy rövid soundcheck után beengedtek mindenkit a koncertterembe. Pontban tízkor pedig fel is csendült a Thin Lizzy The Boys Are Back In Town című szerzeménye, ami alatt felsétáltak a srácok a színpadra. Pontosabban besétáltak, ugyanis a backstage valahol kívül volt, így a színpad melletti ajtón az utcáról vonult be a kvartett. Irtó hangulatos volt, ahogy erre a legendás dalra megérkeztek napszemüvegben és cigivel a kézben a pódiumra. Hessu aztán elbökte a dekket, behajította a sarokba és a húrok közé csaptak. A csapat ars poeticáját megfogalmazó I Love Heavy Metal nyitotta a sort, a kicsit nyúlós riffekre Pepe lelkesen rugózott a színpad jobb oldalán, Olli pedig dzsekiben beöltözve vezényelte végig a nótát. Nem hinném, hogy fázott, hiszen a klub, ahol összejöttünk, meglehetősen kicsi, körülbelül százan lehettünk a bulin és így is telt ház volt, ami azt hiszem, mindent elárul.

A hangulat ezután egyre csak fokozódott, hamar lekerült a napszemüveg és a bőrdzseki is, a So Happy I Could Die élesztette fel a meglehetősen álmos rajongókat. Kicsit hiányoltam azt a vehemenciát a nézőkből, amit itthon megszoktam, bátran merem állítani, hogy a magyarok tudják, hogyan kell bíztatni a zenekarokat. Olli meg is jegyezte, hogy lehetnénk élénkebbek annak ellenére, hogy szerda este van, rajtam ugyan nem múlt, kábé már a második számnál kiüvöltöttem a torkom. Az On The Radio csendült fel harmadikként az ’Animal Attraction’ albumról, mely közben Olli bemutatott néhány jól irányzott csípőkörzést, ezzel teljesen ámulatba ejtette az első sorban álldogáló lányokat. A buli vége felé pedig, amikor már a falakról is csak az izzadtság csöpögött a forróságtól, lekerült a KISS-es atlétája is, ekkor a látványtól úgy kellett megtámogatni a csajokat, ez bizony teljes extázis! Nem kérdés, hogy ők miért jöttek a koncertre, hiszen tudjuk és látjuk, hogy a szőke finn srác a zenekar arca, a rajongók nagy százaléka csak rá kíváncsi. Pedig nem szabadna elfelejteni a többieket sem, Pepe remek dalszerző, kiváló gitáros, szerintem az ő hiányát jobban megsínylené a zenekar. A bulin egyébként száz százalékon izzott, együtt élt a dalokkal, technikailag sem lehetett belekötni abba, amit csinált. Annyira beleélte magát a show-ba, hogy néha térdepelve, már-már szinte a földön fekve nyúzta a húrokat.

Természetesen nemcsak ő, hanem a többiek is kitettek magukért. Hessu végig tartotta a kontaktot az első sorokban tombolókkal, szinte csak nekik – nekünk – dobolt és vicsorított, sőt a rengeteg akrobatikus dobverő-pörgetés sem maradhatott el. Egy kicsit talán Jalle lógott ki a sorból, kétségkívül ő a zenekar legvisszafogottabb arca, de mégsem bújt el teljesen a basszusgitár mögött, ugyanis Pepével egyetemben végig kristálytiszta minőségben tolták a vokálokat Olli éneke alá, ami valljuk be, néha bizony életmentő volt. Láttam már a neten egy-két egészen gyengére sikerült koncertet a srácoktól, ahol általában Olli miatt úszott el a hajó. Ezen az estén azonban szinte minden a helyén volt, nem görcsölt, nem koncentrálta agyon a dalokat, hanem vitte a feeling, és ez nagyon üdítő volt kívülről figyelve, bár ettől függetlenül akadtak olyan pillanatok, amikor jól jött a kisegítés. Dalok szempontjából egyértelműen az új album szerzeményei vitték a prímet, egészen pontosan hat tétel került terítékre a Chelsea-ben, legnagyobb ovációt a klipes Night On Fire és a Bad Lovin’ váltotta ki. Egyébként a buli közben vált világossá, hogy az új dalok szinte mindegyike kifejezetten a koncertekre van kihegyezve, tele vannak pakolva olyan részekkel, amiket bátran lehet énekelni együtt a bandával, így szinte arra sincs szükség, hogy Jalle és Pepe megerőltessék a hangszálaikat. Persze erre mindenki ráérzett, így torkaszakadtából üvöltötte a kissé vegyes társaság – rengeteg magyar és szlovák fan is tiszteletét tette a bulin – a kórusokat.

A setlisttel azonban nem voltam maradéktalanul elégedett, a rengeteg új nóta kicsit háttérbe szorította a korábbi lemezeket, sőt azokról sem feltétlenül azokat kaptuk, amik igazán izzóvá tették volna az egész estét. Például simán elfért volna egy Badass vagy egy Wild Touch is a programban, úgyhogy ezzel nagy ziccert hagytak ki fiúk, ráadásul csak 70 percet töltöttek a színpadon, tehát még idő is akadt volna bőven. Panasz viszont így sem lehet, minden előkerült ugyanis ez idő alatt, ami szem-szájnak ingere: közönségénekeltetés, öngyújtós lassúzás az Egde Of Our Dreams-re, és persze David Lee Roth-tól kölcsönzött figurák, rúgások – és akkor még nem is említettem Olli lila veszkó csizmáit vagy a fényes gyöngyökkel kicicomázott mikrofont. Hiába a fanyalgásom a program rövidsége és összetétele miatt, a lehengerlő előadás és profizmus abszolút kárpótolt mindenért, bátran ki merem jelenteni, hogy ez bizony az év koncertje volt számomra. Ráadásul a korábban említett rövid beállás sem tette tönkre a bulit, egyszerűen hibátlanul szólt minden, pedig az első sorokból tomboltam végig az egész estét. Egyedül csak azt sajnálom, hogy nem idehaza játszottak a finn glammerek, de ami késik, lassan jön. Mindenesetre ahogy kértétek az Ollival készült interjú alatt, a koncert utáni fotózkodás alkalmával azért emlékeztettem őket arra, hogy még nálunk nem jártak. Ugyan konkrétumot nem kaptam, csak ígéretet, de ha látják a srácok azt, hogy mennyien rajonganak értük Európa ezen részén, talán eljönnek ide is. Ehhez persze kellenek a koncertszervezők is…

Setlist:

I Love Heavy Metal / So Happy I Could Die / On The Radio / Bad Lovin' / Edge Of Our Dreams / Back To Paradise / Sex, Drugs & Reckless Love / Born To Break Your Heart / Beautiful Bomb / Romance / Animal Attraction / Night On Fire / Hot /// One More Time

Szerző: TAZ
Képek: Carlos Blasco, Papp Enikő
Köszönet az osztrák Skalarnak!