Univerzum kettécsapva: Amon Amarth, Hypnos, Heroic - Barba Negra, 2014.05.02.

írta Hard Rock Magazin | 2014.05.05.

Az igazi viking harcos elengedhetetlen kelléke a tekintélyt parancsoló szakáll meg a hordótest. Ezek hiányában teljesen hiteltelenné válhat a dolog. (Na, jó, ne legyünk szigorúak: egy vikingcsecsemőtől azért ne várjunk el efféléket.) Amikor pedig az Amon Amarth koncertkörútra adja a fejét, a közönség textúrájában az egy négyzetméterre eső szakáll-sörhas kombók száma bizony jóval meghaladja az átlagot, olyannyira, hogy a kevés számú hölgyrajongók jelentős hányada is igyekezett ráerősíteni erre. Jó, hát nem Steel Panther-bulira készültem, de akkor is…

 

 

Az első versenyző, a Heroic kishazánk kölyke, amikor megérkeztünk, már a színpadon küzdöttek lelkesen (nem, nem lövöm el azt a szójátékot): koszolt testek, szakadt bőrruhák, maszkulin kiállás, szigorú tekintetek, tulajdonképpen ez rendben is volt. Ahogy a hol black metalosan szélsebes, hol hömpölygő középtempós pogány death muzsika is egész ígéretes, noha ennek kiismeréséhez mindenképp kevés az egyszeri koncertélmény. Talán több jó értelemben vett fogósság elkelne, ahogy például a Primordial esetében (nemegyszer ugyanis az írek neve ugrott be az előadás alatt), jóllehet egyébként igen változatos hörgő-károgó-acsarkodó eszköztárat felvonultató fővezérrel állnak ki. A külcsínre pedig tényleg adnak: mind a 2012-es ’Hordes’ EP-jük, mind az ugyanezen címmel megjelenő bemutatkozó nagylemezük borítója igen tetszetős, nem beszélve az igényes pólójukról.

Csehországból érkezett a Hypnos 15 éves múlttal a hátuk mögött és 4 stúdióalbummal a tarsolyukban. Technikás death metaljukkal némiképp kakukktojásnak számítottak, ez a Behemoth- és Hate-jellegű, sűrű, rétegzett, tempó- és témaváltásokkal tarkított muzsika azonban megtalálta közönségét, az első sorokban csakhamar kialakult egy finom kis kergetőzés. Tetejébe Bronislav ’Bruno’ KovaĹ™ík hörgőmesterben egy igen rokonszenves, szerény frontembert ismerhettünk meg, aki nem győzött elnézést kérni, amiért nem beszéli a nyelvünket. A közös nyelv úgyis a nehézfém volt ezen este. A sokéves rutin itt már szembetűnő volt (nem mintha a Heroic-éknak szégyenkezniük kellene e téren); a bandából ketten a legendás Krabhator sorait is erősítik, Bruno ráadásul a kezdetek, azaz 1986 (!) óta. A műfaj elkötelezett híveinek e félórás death metal-orgia nyilván több volt szimpla étvágygerjesztőnél, ám a Hypnos-nál sem írom le azt a jelzőt. (Mike)

Ha az ember fiának kéjérzetet nyújt a tömött koncerttermek látványa, – és már miért ne lenne így – akkor mindössze annyi dolga van, hogy jegyet váltson egy Amon Amarth koncertre. Rengetegszer tapasztaljuk, hogy néhány, egyébként valóban többet érdemlő zenekar alig tud 200-300 arcot bevonzani egy klubba, és ezzel a sajnálatos ténnyel bizony nem csak Magyarországon szembesülnek (lásd szomorú példaként a rocktóberi Masterplan bulit, amely Bécsben is foghíjas, erőltetett vigyort csalt Roland Grapowék arcára). No, viszont az Amon Amarth-nak aztán még véletlenül sem akadnak ilyen problémái, ráadásul ők teljes mértékben megérdemlik, hogy a nézőszám szinte minden állomáson az ezret karcolgatja. Nem volt ez másként két és fél éve és nem volt ez másként most hétvégén sem: Johan Heggék szinte csordultig töltötték, pontosabban töltették a Barba Negrát, amely a Pretty Maids buli után egyre jobban kezdi magát belopni a szívembe.

A Hammer ráadásul rendesen odatette magát, már jóval a koncert előtt a Fészen mozgatta a népet, belépéskor pedig Heroic-CD dukált a jegy mellé. A fotóspassz is tetszetős volt (persze csak sikerült elhagyni Pest kavargó éjszakájában), nem volt hivalkodó helyen a merch és könnyen hozzá lehetett jutni a nedűhöz. No, nem jó viking mézsört mértek, csak a szokásos italokat, de az egyszeri rockernek az is megteszi. A Hammer és a körülmények teljesen jogos piedesztálra emelése után pedig nézzük, hogy mivel vártak minket a svéd srácok. Akarom mondani: a meglett, kemény, viking férfiemberek.

Igaz, a műsor nem tért el nagy ívben a tavaly év végi londoni buliétól, mivel azonban ott a lehetőség Marcinak adatott meg, szinte vérátömlesztésnek éreztem a 2011-es koncerthez képest. Ahogy az sejthető volt, az újkori albumok slágerei kerültek elő, melyek közül nyilván a ’Deceiver of the Gods’ delegálta a legtöbbet, szám szerint hatot. Óramű pontossággal hasított be minden zenekar, így kilenc óra magasságában Heggék is behajóztak nagy rössel, Fekete Szakáll bárkája talán el is szégyellte magát egy pillanatra. Már csak nekem kellett valahogy bepréselnem magam a fotósárokba, ami a korláthoz nőtt feketepólósok miatt nem volt egyszerű feladat. Alighogy bejutottam, már be is robbantak Amarthék a Father of the Wolffal, ami kissé meglepett, annyira kézenfekvőnek vettem, hogy a Deceiver of the Godsszal fogják nyitni a bulit. Nem, a Deceiver csak második volt a sorban, de annyi baj legyen, hisz’ mindkettő dal odapörköl, mint Villeneuve Magny Cours-ban ’97-ben.

A legszakállasabb dal (persze Hegg állrőzséjének nyilván csak csókolomot köszönhet) a ’Versus the World’ Death in Fire-je volt, amelyet én is heves ökölcsapásokkal kísértem két kattintás között, miközben a bizti őrök meg egy félmeztelen arcot kísértek, csak éppen kifele a fotósárokból, mert kezdeti hevével ott landolt. A viking gépezet is ellentmondást nem tűrően zakatolt tovább, a jobbnál jobb slágerek nem kérdeztek, csak jöttek. Annak külön örültem, hogy a megszokottaktól eltérően itt volt miben gyönyörködni: na nem Ted Lundström lóarcában, hanem a szép díszletben, a fénytechnikában és az olykor-olykor felböffenő füstfelhőkben. A bitang buli számomra nagyjából a felénél vált még bitangabbá. Talán az istenek itala gyújtott alám, de lehet, hogy a kedvenc albumom egyik kedvenc dala, a Runes to My Memory volt a ludas. Innentől valóban nem volt megállás: egymásra jártak a kövér slágerek, a hangulatot pedig Hegg magyarleckéje srófolta feljebb. Bár minden itthoni bulin eljátssza az „egesegedre”-t, mégis mindig rendkívül jópofa, főleg amikor jól pofán lögyböli magát a kürtbe rejtett Hoegaardennel (legalábbis én azt raknék bele, hehe). A közönség vette a lapot, s miután Johan megkérdezte: „Hogy is mondják, ’egesegedre’?” (mintha nem tudná), a tömeg egy emberként skandálta neki vissza.

Kisujjból rángatják ki a show-t, ami nyilván a körítésnek is velejárója. Persze ha béna vagy, megette a fene, lehetsz akármilyen heroikus, megénekelheted az Istenek elestét vagy szétverheted az egész Univerzumot, a kutya sem lesz rád kíváncsi. Lundströmék viszont nagyon nem bénák, és még az Univerzumot is hitelesen csapják ketté. Az Amon Amarth egyik legpörgősebb dala brutális zárást vetített előre, s valóban így történt: a Világegyetem romjai felett köröző Hugin és Munin szárnyaik alá rejtve szállította az Amon Amarth diszkográfia legjobb dalát, a Cry of the Black Birds-öt, a színpadon pedig beindultak a propellerek. Ha csak egy dalt választhattam volna péntek estére, akkor ez lett volna az. S hogy a már ennyitől is kielégült nézősereg valóban a Walhallába jusson aznap éjszaka, arról a War of the Gods, majd a visszatérés után a Twilight és a Pursuit gondoskodott (meg persze a sör).

Az Amon Amarth maradt, ami volt: egy brutálisan profi gépezet, de olyan gépezet, amely képes lélegezni, lüktetni, és ami a legfontosabb, lélekkel megtölteni egy duzzadt csarnokot. Persze nagy meglepetést soha ne várj tőlük, de azt hiszem, hogy aki Amon Amarth koncertre megy, az tudja nagyon jól, hogy mire számítson, s azt maradéktalanul meg is fogja kapni tőlük. Na berakom a Cry of the Black Birds-öt még egyszer. (Jocke)

Setlist:

Father of the Wolf / Deceiver of the Gods / Death in Fire / Live for the Kill / As Loke Falls / Coming of the Tide / Guardians of Asgaard / Shape Shifter / Warriors of the North / Runes to My Memory / Varyags of Miklagaard / The Last Stand of Frej / Destroyer of the Universe / Cry of the Black Birds / War of the Gods /// Twilight of the Thunder God / The Pursuit of the Vikings

Képek: Jocke
Köszönet a Hammer Concertsnek!

Legutóbbi hozzászólások