Emberi fogyasztásra alkalmatlan: Amon Amarth, Carcass, Bleed From Within, Hell - The Forum, London, 2013.11.17.

Nem volt még szerencsém túl sokszor Londonban koncertre menni, így mondhatni különös izgatottság járt át, midőn a metrón a koncertterem felé utaztam. Mert ugye koncertre járni kicsit minden városban más, ráadásul a hétköznapokon sokkal ritkábban látni metalos arcokat a brit főváros környékén, mint mondjuk Budapesten vagy Helsinkiben. Így eléggé elképedtem, mikor a földalattiból kiszállva gyakorlatilag a semmiből előtermett egy hordányi feketébe hordozott ember, és mint egy sáskahorda indult meg a „koncertterem”, a közeli kocsma, meg a kettő közt megbúvó kebabos irányába. A „koncertterem” jelen esetben amúgy egy borzasztó impozáns építmény, az 1930-as években építették mozinak, később táncterem lett belőle, mindazonáltal nekem kifejezetten olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas színházteremben lennék. A befogadóképesség 2300 fő, amelyet ezen az estén csurig meg is töltöttek a rockerek, szinte az összes jegy elfogyott már elővételben, ami azért nem csoda, lévén, hogy az itteni keresetekkel ellentétben a jegyár nem sokkal tért el a hazai buliéktól.

Sok minden más azonban igen! Kezdjük is az elején. Négy bandás utazófesztivál, hét órai kapunyitással, ami nekem kicsit késeinek tűnt első ránézésre, és sajnos a megérzésem nem is alaptalanul volt baljóslatú. Már az előzenekarokat is óriási tömeg fogadta, az „első bandák helyett elsörözünk” mentalitás jóval kevésbé volt nyerő ezen az esten, mint amennyire az odahaza lenni szokott, de ami teljesen meglepő volt számomra, az a karzat/erkély volt a koncertteremben, melyen a kedves helyiek kényelmesen elüldögélhettek az este során. Sőt voltak, akiknek külön box is jutott... nem okvetlenül így képzeli el azért az ember egy Amon Amarth koncerten a tombolást, de ugye kinek mi esik jól... Brutális tömeg a bejáratnál (szerencsére nem túl hosszú, és borzasztóan szervezett) sorban állás, elektromos jegykezelés, várakozó tömegek a férfi WC előtt (a női bezzeg üres), a Hell első perceit sikerült is lekésni, bár szomorúan hozzá kell tennem, hogy így túlságosan sokat nem is láttam belőlük. Mármint papíron piszok jól néz ki ez a négyes felállás, az idei év egyik legerősebb heavy metal/metalcore/death metal lemezeit leszállító bandáit összeereszteni igazi csemege, mind a négy csapat kirobbanó formában volt. De az, hogy Hellék mindössze 25 percet (se) kaptak, eléggé lelohasztotta a lelkesedésemet... miért nem lehetett 6-tól kinyitni azokat a fránya kapukat?

Na mindegy, jönnek még máskor is, mindenesetre ez egy nagy lehetőség volt a veterán heavy metalosoknak, hogy bizonyítsanak a tömegeknek, meg a fiataloknak, mert meggyőződésem, hogy a hallgatóság java korábban még soha nem hallott róluk. Ennek ellenére olyan performanszot nyújtottak, hogy ihaj. Hatalmas, látványos háttérvásznak, az új lemez borítójához igazított dobcájg, vérprofi hangszeresek erősítették a látványt. Rengeteg mozgással, mászkálással, precíz figurákkal adták elő magukat a fiatalnak már abszolút nem mondható öregurak, valószínű Andy Sneapék keményen gyakoroltak Accept, Hammerfall meg Priest videókon a turné előtt, de jó is volt látni, hogy micsoda elánnal tolják.

Aki viszont mindent vitt, az értelemszerűen David Bower énekes. Fejre szerelhető színházi mikivel nyomult, a buli felénél félmeztelenre vetkőzött, és folyamatosan hergelte a közönséget. Átéléssel, ugyanakkor finom eleganciával hozta az őrült figurát, az meg pláne szimpatikus volt, hogy néha leugrott a fotósárokba, hogy testközelből pacsizhasson a rajongókkal. Kétségtelen, hogy „Az este legkarizmatikusabb frontembere” cím neki jár, remek dalok, látványos előadás, rövid, de velős program. A Hell megmutatta, hogy van bennük potenciál, óriási sikert zsebeltek be, a közönség láthatóan vevő volt rájuk, úgyhogy remélem hamarosan egy főműsor idős programban is bemutatják Londonnak az új lemezüket. A heavy metal rajongóinak továbbra is kötelező a fogat!

Setlist:

The Age of Nefarious / On Earth as It Is in Hell / Blasphemy and the Master / Something Wicked This Way Comes / The Quest

A Bleed From Within az Egyesült Királyság válasza a Heaven Shall Burnre. Ezután nem sokkal együtt is turnéztak, meg is érdemlik mondjuk, mert ügyesek. Számomra az este során messzemenőkig az ő zenéjük volt a legkevésbé befogadható, de én mondjuk a metalcore-t sosem éreztem a magam világának. Ha meg arra gondolok, hogy többek között Wackenben a stílus hány, nem kifejezetten erős képviselőjébe belefutottam már, azt kell mondanom, hogy a Bleed From Withinnek igenis van helye a színtéren. Fiatalok, lelkesek, jól is csinálják ezt az egészet, s noha nekik sem jutott több 35 percnél (egy bő 10 perc alatt át is szereltek nekik), abban teljesen vállalható produkciót nyújtottak. Mondjuk a Hellével ellentétben az ő műsorukat nem szívesen nézem volna tovább, kicsit túl sok volt az öncélú keménykedés, meg egy kicsit gyorsíthatnának a dalaik tempóján is, sőt, én azt se bánnám, ha többször hallhatnék dallamokat a muzsikájukban, de ezek azt hiszem csak az én személyes ízlésemre vonatkozó dolgok. Teljesen jó volt a kiállásuk, ha egy mai tini a sátánista nagypapikkal nem tud mit kezdeni, akkor legalább ezzel a kicsit kőbunkón keménykedő, modern zúzdatengerrel barátkozzon. Még mindig jobb, mintha Asking Alexandrát vagy Bring Me The Horizont hallgatna. Szóval tessék odafigyelni erre a csapatra, az itteni Hammer nagyon nyomatja őket, és tényleg nem tehetségtelenek, élőben pedig gyilkosak, bízzunk benne, hogy a kontinensen is meg tudja majd a skót fogat vetni a lábát.

Nagyjából 15 perc szünet, és jött is a death metal legenda, akikkel kapcsolatban talán a leglelkesebb volt ezen az estén a közönség. Utoljára márciusban vette be a Carcass Londont, azóta kijött (és szinte azonnal klasszikussá is vált) az új lemez, szóval teljesen megérdemelt volt a teltház, óriási ováció fogadta a death metal keresztapjait. A hangzás majdnem tökéletes volt, ha lehet ilyet mondani, tisztábban szólt a srácok zenéje, mint lemezen (legalább is ott, ahol én álltam, másoktól azért hallottam a buli után panaszos hangokat). A vizuális oldalt vetítés erősítette, ami azért kissé puritán volt, de csimbumm-cirkusznak ott volt a Hell meg az Amon Amarth. A Carcass csak jött, látott, és büntetett. Borzasztó lazasággal tolták a fiúk a képünkbe a brutálisabbnál brutálisabb death szörnyetegeket, de nagyjából egyórás játékidejükbe bátran merítettek a ’Surgical Steel’ zúzdáiból is, bizonyítva, hogy az új nóták tökéletesen beilleszkednek a ’Heartwork’ vagy a ’Symphonies of Sickness’ alapvetései közé.

Jeff Walker amúgy jó eséllyel pályázhat „az este legszolidabb frontembere" címre, rövid átkötések és a közönséghergelés teljes mellőzése jellemezte részéről azó műsort, sőt a mozgásból se különösen vették ki a részüket a zenészek (kíváncsi vagyok, milyen lett volna a fogat Michael Amott-tal a fedélzeten), ilyen szempontból Ben Ash jól beillett a csapatba. Különösen mégsem szólhatom meg ezért a srácokat, a „beszéljen magáért a zene” elv egyrészt tökéletesen működött, másrészt abszolút sztárallűröktől mentes, laza, mégis profi fickók benyomását keltette a formáció, ami mindenképp szerencsés volt.

A közönség őrjöngött is végig, amihez csak asszisztált a performansz alatt a molinókon látható vetítés, mely során néha nemiszervekről láthattunk képeket, volt, hogy belsőséget, vagy éppen embertetemeket boncoltunk, de az emberi szem, illetve annak terrorizálása is részét képezték az este látványelemeinek. A legnagyobb tapsot értelemszerűen a záró Heartwork kapta, mely végén a csapat kurtán megköszönte a bizalmat, és egy kissé rövid, ám beteges órácska után levonult. Van egyfajta morbid romantikája annak, hogy ilyen, amúgy teljesen közvetlen, hétköznapi srácok mennyire elcseszett dolgokról zenéltek nekünk, de milyen legyen a metal zene, ha nem ilyen? Remek műsor egy remek bandától, remélem a lendület még sokáig kitart.

Szűk 20 perc. Ennyi, és kész. Nem kellett több idő az este főattrakciójának az áthangszereléséig. Ebben a 20 percben felépítették az Amon Amarth emeletes színpadát, behozták a díszleteket, beállították a hangszereket, és kész. A közönség ezalatt a rövid idő alatt egy emberként üvöltötte a hangfalakból dübörgő: Run To The Hills, Breaking The Law, Ace Of Spades, Killed By Death négyest, gyors munka a technikusoktól, amely alatt a hangulat egy pillanatra sem ült le. Van honnan példát vennünk.

Az Amon Amarth gyakorlatilag az előző évtized legnagyobb death metal sikere, a viking tematikája brutál fogat csúcsra járatta népszerűség terén a műfajt, kétévenkénti lemezeik pedig már régóta garanciát jelentenek a minőségi hallgatni valóra. A ’Deceiver Of The Gods’ legalább olyan ékköve 2013 zenei termésének, mint a ’Curse & Chapter’ vagy a ’Surgical Steel’, a közönség soraiban pedig mindenféle korú, nemzetiségű és bőrszínű vikingek várták, hogy a svédek megkezdjék zúzdájukat. A hangzás az első pár percben nem volt kifejezetten tiszta, de aztán helyre állt a rend, Johan Hegg és hordája pedig hozta a tőlük megszokott performanszot.

A setlist alapvetően a banda újabb kori dolgaira fókuszált, a ’Verus The World’ lemeznél korábbra nem is mentünk vissza az időben, és azt is csak a Death In Fire képviselte. Volt ellenben sok kedvenc a ’Twilight Of The Thunder God’-ról, mely szerintem a mai napig a fogat csúcsalkotása, és persze három dal az új albumról is helyet kapott a programban. Pár dobogó, illetve néhány molinó jellemezte alapvetően a színpadképet, melyet a Runes To My Memory alatt néhány világító sírkővel támogattak meg, de Thor nélkülözhetetlen kalapácsa, a Mjölnir is felkerült a színpadra a show alatt. A ’Surtur Rising’ dalai megkapták a maguk háttérvásznát, de a ráadás alatt egy hatalmas csatajelent is kirajzolódott a színpad hátterében. Akinek ez nem lett volna elég, az láthatott még ritmusra fellobbanó hatalmas füstoszlopokat is az előtérben, gyönyörű fényeket, őrült stroboszkópozást, szóval volt mit nézni a muzsikusokon kívül is.

Nem mintha nagyon rászorultunk volna. Az Amon Amarth turnégépezete az utóbbi években egy profi masinává szilárdult, tökéletes szinkronmozgásokkal, rengeteg hajlóbálással, headbangeléssel dolgozott a csapat, az elmúlt 10 év talán legnagyobb Amon Amarth dalai megállás nélkül sorjáztak, nem nagyon lehet belekötni a látottakba, hallottakba. A közönség értelemszerűen őket is hatalmas lelkesedéssel fogadta, Johan Hegg pedig mára tökéletesen megtanulta, hogy melyik dalban hol kell ugráltatni, hejjegtetni, énekeltetni, vagy tapsoltatni a tömeget. Ennél több meg őszintén szólva nem is nagyon kell, s noha hébe-hóba hallani olyan hangokat, mely szerint kissé lélektelen a srácok produkciója, szerintem ez abszolút nem szabott gátat annak, hogy aki akart, az remekül szórakozhasson ezen a vasárnap estén.

Igazából az egész programmal egy bajom volt, méghozzá ez az „utazófesztivál jelleg”. Héttől indult a móka, és nemsokkal 11 után ért véget, négy órába meg szerintem nem szerencsés négy bandát belenyomorgatni, már csak azért sem, mert a főattrakciónak számító Amon Amarth bő 75 percét is némiképp kurtának éreztem. Hiába állt ezen az estén a színpadon négy vérprofi zenekar, remek produkciókkal, én szívesebben láttam volna egy másfél-két órás Amon Amarth koncertet, amelyet mondjuk egy 60 perces Hell program vezet fel. De ez már csak személyes nyafogás, valószínű lesz a jövőben lehetőség elcsípni ezeket a bandákat majd „rendes” műsorral is, mert amit egyértelműen bizonyítottak, az az, hogy ennek a négy csapatnak igen is van helye, és jövője a metalzene elitjében.

Setlist:

Father of the Wolf / Deceiver of the Gods / Death in Fire / Free Will Sacrifice / As Loke Falls / Runes to My Memory / Varyags of Miklagaard / Cry of the Black Birds / Guardians of Asgaard / Destroyer of the Universe / War of the Gods / Twilight of the Thunder God / The Pursuit of Vikings

Szerző: MMarton88

Képek: Iain Hawkins (Pixelmatrix.co.uk)