Nem csaltak: Sonata Arctica, Trick or Treat - Club 202, 2014.04.30.

Oké, nem a 15 éves fennállásukat ünneplő, erősen nosztalgiahangulatú programmal gurultak be Budapestre, de ez a koncert még így is több mint rendben volt. Számomra a ’Pariah’s Child’ bebizonyította, hogy nemcsak a legjobb Sonata-album a ’Reckoning Night’ óta, hanem szimplán egy jó album, a Sonata pedig azt, hogy még mindig tud Sonata lenni. Lehet, hogy a farkasok fiatalon halnak, de a Kakkók talán mégsem...

A Trick or Treat ideális előzenekar volt a „gyökereihez” „visszatérő” Sonata Arctica elé. A taljánok ugyanis pont azt nyújtják, amire a keményvonalas powermetal-rajongók vágynak: zéró eredetiséget, rengeteg kiskés Helloween-hatással. A Helloween tribute-ként indult humormetálosok olyan lemezeket csinálnak, amilyeneket szerintük a tökfejeknek kellett volna a kettes sorszámú Keeper-lemez után – azzal a különbséggel, hogy soraikban nincsen se Weikath-, se Hansen-szintű dalszerző. Cserébe viszont van nekik egy Alessandro Contijuk, aki Michael Kiske kiköpött (hang)mása. (Nagy chaméleon az olasz, hiszen Luca Turilli bandájában Fabio Lionét helyettesíti tökéletesen, igaz, ott nem imitál ennyire.)

Pontosítsunk: a huszonéves Kiskéé. Conti hangszínben és sikolyokban is hozza azt, amit a heavy metal talán legmagasabb piedesztálján tanyázó Kiske tudott. És ezzel már el is adja a Trick or Treat koncertet. Pedánsan, lelkesen nyomja a szirénamagasakat, és zsebeli be az értük méltán járó tapsot. Hogy frontembernek se utolsó, azt Luca Turilli oldalán már láttuk, most viszont jól hozza a Helloween bolondozós formáját. Olyan számokban, mint a Like Donald Duck (Tuomas, elkéstél!), vagy a Girls Just Want to Have Fun című popsláger, persze nem nehéz hülyének lenni. Nyuszis kesztyű: megvan, felfújható gitár: stimmel, gumigitárzúzás: szintén. A legnagyobb vicc persze Luca Cabri és Guido Benedetti rózsaszín/lila gitárjai, amiken a srácok a heavy metal gitárduók minden kötelező trükkjét hozzák az ikergitározástól a pucsítós pózolásig.

A program a legutóbbi nyuszis lemezükre, a ’Rabbits’ Hill Pt. 1’-re épült, gyakorlatilag tempózó Helloween-tribute az összes, de legalább szórakoztató mindegyik a Prince With A 1000 Enemiestől a The Tale of Rowsby Woofig. Persze nem annyira, mint amikor bejátszották a Neoton Nyár van című idézőjeles slágerét – a szokottnál kreatívabb módja volt ez „are you ready to rock?”-re adott válasz kicsikarásának. Helyén volt tehát minden ezen a koncerten, jól sült el a humor, még a vokálok is menetrendszerűen érkeztek, csak a hangzás volt csapnivaló az elején, bár később belőtték, mint Conti a dobhártyatépő rikoltásokat. Mondtam már, hogy kiköpött Kiske a srác?

Setlist:

Prince With a 1000 Enemies / Premonition / Loser Song / Rabbits' Hill / Girls Just Want to Have Fun / The Tale of Rowsby Woof / Like Donald Duck

Kakko meg kiköpött Tony Kakko volt – és ez a legnagyobb dicséret, ami érheti. A sokéves önkeresés és művészieskedés után végre azt a Tony-t láttuk a színpadon, aki teljesen felszabadulva énekel és megkergülve headbangel a Wolf & Raven vagy a Victoria’s Secret alatt. A hosszú turnék buktatóit is sikerrel kerülte el, nem voltak hangszálproblémák és elcsalt magasból is csak annyi akadt, amennyi mindenkinél, aki huszonéves korában írt témáit énekli tizensok év távlatából. Már rég nem az a kérdés (sajnos), hogy Tony el tudja-e énekelni még élőben a Blank File-t, hanem hogy megbírkózik-e az olyan középtempós, de azért éles váltásokkal teli dalokkal, mint például a My Land? Ahol nem ment, azt pár közhelyes rockos hajlítással helyettesítette, de ennyi baj legyen, még így is mindent megtett, hogy a lehető legpontosabban eressze útjára a Kingdom For A Heart vagy a San Sebastian teperős dallamait.

Az új lemez előtti fogadkozás a gyökerekhez való visszatéréshez, persze, nettó túlzás volt. Abban viszont nem nagyzolt Tony, amikor azt ecsetelte, hogy újfent élvezi a régi sebes Sonata-himnuszokat. A 15 éves jubileumi turnéjukon kvázi álomsetlistet ollóztak össze, amiben az ’Ecliptica’–’Silence’–’Winterheart’s Guild’ mesterhármas dominált. Ahogy elkezdődött a ’Pariah’s Child’ lemezbemutató turnéja, úgy kezdtek kikopni a régebbi dalok, hogy átadják a helyüket az újoncoknak. De már a program összeállításánál is látszott, hogy a finnek az utóbbi évek rutinturnéinál bizonyára jobban élvezik ezt a speciálisabb körutat, mert koncertenként egy-két számon azért mindig variáltak. Munkatársunk, Vica közbenjárására került be például (újra) a programba a Victoria’s Secret (játszották aztán Bécsben is), a közönség talán ezt köszöntötte a legsüketítőbb ovációval. A My Land régi kötelező, de óriásit szólt a kezdés környékén, amikor még csak mérsékelt lendülettel durálták neki magukat a srácok; nincs mit tenni, Kakko a leghatásosabb dallamait préselte abba a számba. Szép ívet rajzoltak a koncertnek, mert a már nem közép-, de még nem gyors tempójú nyitóhármas után a koncert végére már skalpoltak az irammal, amit az egybejátszott Kingdom For A Heart–Wolf & Raven kettősben diktáltak.

A ’Silence’-ről elővezetett számok különösen jólestek, hiszen ez a lemez valamiért kiesett Tonyék kegyéből az utóbbi években, egy-egy sláger, ha előkerült róla, most viszont egyenesen a ráadásba küldték a San Sebastiant (Black Sheep most nálunk nem volt, de azt hallhattuk két éve). A legnagyobbat mégis a White Pearl, Black Oceans szólt, a Sonata egyik legjobb száma (a Wildfire mellett). Kedves Tony, ez a progresszív, nem az a musicales giccs, amit az ’Unia’–’The Days of Grays’ lemezeken produkáltál... Nem mértem stoperrel, de mintha nem játszották volna végig a nyolc percet, a végeredmény azonban így is lesöpört minden kétséget: a Sonata még mindig tud, ha akar...

És nem csak élőben. Meggyőződésem, hogy a ’Pariah’s Child’ egy félreértett lemez, amit az ásítóan unalmas ’The Days of Grays’ és az indokolatlanul modernkedő ’Stones Grow Her Name’ után már a rajongók többsége annyi előítélettel hallgatott meg, hogy még a jobb számok sem tudtak érvényesülni. Nem, nem a The Wolves Die Youngról beszélek, mert az tényleg csak a korai Sonata haloványabb kiadása az Eliastól mostanra megszokott modernebb gitárjátékkal. Hanem a Bloodról, az X Marks The Spotról, a Half A Marathon Manról, vagy a What Did You Do In The War, Daddy?-ről. A ’Pariah’s Child’ jobb pillanataiban perfektül fonja egybe a különc, musicales stílusleágazásukat a régi, sebes Sonata dallamvilágával, miközben némi rockos lazaságot is csempész a zenekar univerzumába. Az X Marks The Spot például nemcsak rock and rollos dögöt hozott az érthetetlenül sok nyálballadával központozott szettbe, de az utóbbi évek egyik legragadósabb Sonata-refrénjével is megajándékozott. Oké, a papolás és közönségénekeltetés túlmegy minden határon (pláne, hogy ezzel is keretezték az estét), de a koncerten például sokkal jobban működött a dolog, mint lemezen. A háborús dal és a Blood pedig precízen felépített dalszerkezetével és fokozódó drámaiságával kellemes ellentétet képezett a bohókásabb számokkal.

A jubileumi program után azt hittem, csalódás lesz majd a fél új lemezt meghallgatni élőben, de végül roppant jól sikerült a lemezbemutató. Unatkozni csak az olyan tökéletesen geil „lírák” alatt lehetett, mint a Love (de komolyan, ki mer 2014-ben Szerelem címmel balladát írni?!), és látszólag a közönség is örült az új daloknak (aki nem, az gondolom otthon maradt). Így legalább Tonynak is megvoltak a pihenők, hiszen a régi speedelések láthatólag igénybe vették a tüdőkapacitását. A legjobban persze a páriás dalokba élte bele magát, az X Marks The Spot narrációját például olyan kaján vigyorral szavalta, mintha most hallotta volna élete legjobb viccét. Mondjuk a Sonatát sosem a humorérzékéért szerettük...

Hogy eddig végig Tonyról volt szó, az nem véletlen, ugyanis a mai Sonatában már ő viszi az egész show-t. Henrik Klingenberg billentyűs régebben mintha jóval excentrikusabb lett volna, most viszont szinte végig megbújt a háttérben; Tommy Portimo továbbra is a csendes társ ebben a buliban, Elias Viljanen pedig csak azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a My Land szólóját játszhatta volna gördülékenyebben is. Pasi Kauppinenre is csak azért vetült némi reflektorfény, mert ő az új gyerek a grundon: azok a várva várt színpadi pózolásai mindössze annyit jelentettek, hogy nem úgy állt a színpadon, mint az elsős iskolai előadásán berosált süvölvény, hanem bevágott pár terpesztős pozitúrát. Látványból viszont még csak annyira sem voltak felkészülve, mint 2011-ben, de hát ez van, a Sonatának sem most van épp bővülőfélben a rajongói bázisa...

A banda viszont még így is a legjobb (magyar) koncertjét adta ebben az évtizedben. Tony formában, a banda szintén, a számlista végre (majdnem) mentes az üresjáratoktól. Ütöttek a különlegességek és a kötelezők sem csorbultak ki. S ha még mindez nem megy ilyen flottul, a program pedig tele lett volna uniás parasztvakítással, akkor is mondhattuk volna: de eljátszották a White Pearl, Black Oceanst!

Köszönet, danke, kiitos, legközelebbre a Wildfire-t kérném.

Setlist:

The Wolves Die Young / Losing My Insanity / My Land / In the Dark / Victoria's Secret / What Did You Do in the War, Dad? / FullMoon / X Marks the Spot / Love / White Pearl, Black Oceans... / I Have a Right / Replica / Kingdom for a Heart / Wolf & Raven /// Blood / San Sebastian / Don't Say a Word / Vodka

Szerző: Tomka
Képek: Karancz Orsolya & Savafan
Köszönet a Concertonak!