Maradványérték - 2013. február

írta Hard Rock Magazin | 2013.03.12.

Jimi Hendrix: People, Hell and Angels (Jimi halála után is sok pénzt hoz a lemeztársaságoknak.)
Philip H. Anselmo / Warbeast: War of the Gargantuas (Étvágygerjesztő kislemez Anselmo első szóló- és a texasi thrash brigád második nagylemezéhez.)
Alvin Lee: Still On The Road To Freedom (Alvin Lee sajnos elment, ugyanakkor az is igaz, néhány kortárásával ellentétben már sajnos nem volt meghatározó alakja a műfajnak.)
Eric Burdon: ’Til Your River Runs Dry (Vérbeli rocklemezzel lepett meg bennünket Burdon, aki hetvenegy éves korára megmutatja, még mindig számolni kell vele a rockszínpadon.)
Adagio: Demo 2013 (A francia prog metal egy őrületes énekesfenoménnal az élen - egyelőre demóformában.)
Trick Or Treat: Rabbits’ Hill Pt. 1 (Tökkelütött digók a nyulak hegyén, avagy egy csokorra való hepimetál)
Bornholm: Inexorable Defiance (Dallamos, epikus black metal mű, meglepetések nélkül.)
Aluk Todolo: Occult Rock (Rideg, súlyos, letaglózó pszichedelikus doom/black metal.)
Jack: Inhumanus (Punk és HC elemekkel fűszerezett, nyers, ösztönös grindcore.)

 

 

Jimi Hendrix: People, Hell & Angels

Évről évre előkerülnek eddig ismeretlen felvételek Jimitől a stúdiók rejtett mélyéből. Rövid pályafutása alatt rengeteg időt töltött a stúdióban, így tetemes mennyiségű felvétel maradt utána. Így Jimi halála után is sok pénzt hozott a lemeztársaságoknak. A 2010-es ’Valleys Of Neptune’ után egy újabb dalgyűjteményt prezentáltak.

Csak úgy, mint az előző anyagnál, itt is azok a dalok dominálnak, melyek jól ismertek, ám előkerült egy újabb verziójuk. Ezek a felvételek az ’Electric Ladyland’ után születtek, így az Experience Triót nem halljuk játszani, bár Mitch Mitchell itt van, és persze Billy Cox is, akit Jimi még katona korában ismert meg. Ne feledkezzünk el Buddy Miles-ról sem, így néhány felvételen a Band of Gypsys formáció hallható. Még egy nagy név csatlakozott a felvételekhez, ő Stephen Stills, akit Crosby, Stills, Nash & Young berkeiből jól ismerünk. Az ötödik számot nem is Jimi énekli, hanem Lonnie Youngblood szaxofonos, és hangszere is domináns ebben a dalban, bár hősünk is megvillan.

Az a csodálatos Hendrix zenéjében, hogy bár negyvenkét éve halott, de egyáltalán nem tűnik avíttnak zenéje, megszólalása arcba mászó módon nyers, technikáját ma is rengeteg húrnyüvő mércének tartja. Blues, jazz, hard rock – minden, ami fülnek ingere, hiszen Jimi bármihez nyúlt, az arannyá változott.

A keverést Eddie Kramer hangmérnök végezte, ő életében is állandó munkatársa volt a gitárosnak. Azt mondta, hogy minden bizonnyal ez az utolsó kiadatlan stúdiófelvételeket tartalmazó album, bár azt nem tartja kizártnak, hogy koncertfelvételeket közé tesznek a jövőben. Fiatalabb olvasóinknak, ifjú gitárbűvölőknek is erősen ajánlott Jimi Hendrix „legújabb albuma”. (Bigfoot)


Philip H. Anselmo / Warbeast: War of the Gargantuas

Történelmi pillanat ez, hiszen Phil Anselmo (ex-Pantera, Down) több mint 30 éves pályafutása során először jelentkezik szólóanyaggal. A lemez érdekessége, hogy két új Anselmo szerzemény (amik a nyáron érkező 'Walk Through Exits Only' című lemezhez nyújtanak kedvcsinálót), valamint két Warbeast dal (melyek csak ezen az EP–n jelennek meg) kapott helyet rajta. Anselmo már jó ideje dolgozik első szólólemezén Philip Anselmo & The Illegals név alatt, olyan zenészek közreműködésével, mint Marzi Montazeri (ex-Superjoint Ritual) gitáros, Bennett Bartley basszusgitáros és José Manuel Gonzales (Warbeast) dobos, de csak most jutott el odáig, hogy végre a nagyközönség elé tárja, hogy miben is mesterkedik.

A két Anselmo dal (Conflict, illetve Family, ‘Friends’ and Associates), valamint a két Warbeast szerzemény (Birth of Psycho és IT) zeneileg igen nagy hasonlóságot mutat, így az EP összképe elég egységes, kiegyensúlyozott. A lemezt nyitó Conflict igazi Anselmo hangszál-terror. Brutális, nyers, vad szerzemény, melyben a legendás frontember nagyfokú kreativitásról tesz tanúbizonyságot, hiszen bátran nyúl durva thrash riffektől kezdve a kíméletlen death zúzásokig sok mindenhez. A Warbeast Birth of Psycho című tétele ha lehet, még Anselmo dalainak beteg csapongását is felülmúlja, ráadásul Bruce Corbitt énekes hangja, hangszíne elég közel van az egykori Pantera énekes orgánumához. A lemez talán legjobb dala a Family, ‘Friends’ and Associates, melyben a gyakran változó zenét Anselmo egészen extrém üvöltései, fojtott ordibálása egészít ki. Az utolsó ökölcsapást ismét a Warbeast méri ránk, egy egészen Pantera ízű szerzeménnyel (IT), mely remek lezárása ennek a rövid, de annál töményebb, brutális zenefolyamnak.

Philip Anselmo & The Illegals lemezét várhatóan a nyáron vehetjük a kezünkbe, és az itt hallható két dalt alapul véve egy igen erős dalcsokorra számíthatunk. Habár a Warbeast itt kiadott két szerzeménye nem kapott helyet az áprilisban érkező 'Destroy' című albumukon, azért érdemes lesz rájuk is odafigyelni. (Pálinkás András)


Alvin Lee: Still On The Road To Freedom

Szomorú aktualitása van ennek a recenziónak, hiszen a villámkezű gitárhős néhány napja átköltözött az Örökkévalóságba. Woodstock leggyorsabb kezű gitárosa nem igazán pörgött az elmúlt húsz évben, amikor kedve szottyant, kidobott egy lemezt, turnéra sem gyakran vállalkozott. A 2007-es ’Saguitar’ egy rock and roll ízű alkotás volt, annyira nem maradt meg bennem, bár el kell ismerni, még mindig tekernek az ujjai.

Legújabb lemeze utalás a negyven évvel ezelőtti első szólóalbumára, az ’On The Road To Freedom’-ra, melyet Mylon Lefevre keresztény énekessel együtt vett fel. Lee azóta is ezt tartja pályafutása egyik legfontosabb albumának, viszont az új lemezről alkotott véleményét még nem ismerem. Egyértelműen felismerhetők a nélküle is vígan működő anyazenekara stílusjegyei, bár ez az album korántsem olyan féktelen, mint a Ten Years After jazzbe, progresszív rockba hajló rock and rollja. Nem is igazán kezdődik jól, az első két szám színtelensége után kedvem támadt volna leállítani a lejátszót, de aztán jobbra fordul a helyzet. A Midnight Creeper blues-rockja után valamit – nem mindent – kapunk abból, hogyan dübörgött Alvin Lee és bandája a hetvenes években. Pár frankó rock and roll-lal, blues-zal feldobja a hangulatot, de azért nem repülünk. Jó még a Bob Dylanre emlékeztető Walk On, Walk Tall akusztikus country-szerű témája.

Talán nem tűnik tiszteletlenségnek néhány bírálat. Az a bizonyos lendület azért hiányzik az anyagból, ugyanez volt az érzésem, amikor Alsóörsön figyeltem őt 2005 júniusában. Nagyon jól gitározik, a tűz azonban már kiveszett játékából, egy steril, profi, izgalommentes albumot készített nekünk. Még akkor is ezt mondom, hogy a végére elkészített a nagyhírű TYA sláger, a Love Like a Man második felét. Ez azonban csak halványan csillog az első mellett.

Alvin Lee sajnos elment, ugyanakkor az is igaz, néhány kortárásával ellentétben már sajnos nem volt meghatározó alakja a műfajnak. (Bigfoot)


Eric Burdon: ’Til Your River Runs Dry

A 2006-ban megjelent ’Soul of a Man’-t egy kicsit modernnek találtam, amivel még nem is lett volna baj, de valahogy nehezen tudtam összeegyeztetni Eric Burdon hangjával, egyéniségével, noha el kell ismerni, nem rossz alkotást rakott össze az énekes. A két évvel korábban napvilágot látott ’My Secret Life’ viszont egy mestermű.

Az új album sokkal inkább visszanyúl a régi időkhöz, egyértelműen felismerhetők az Animals zenei elemei, ez egyébként a kezdetre, a Water című szerzeményre jellemző a leginkább. Aztán harmadikként a Devil And Jesus bluesos hangulata, kicsit komikus éneke ringatja a hallgatóságot. A Bo Diddley Special méltóképp állít emléket az egyik nagy példaképnek, olyannyira, hogy a dal (nem véletlenül) erősen emlékeztet a Mester Mona agyszüleményére. A lemez közepe azért egy kicsit leül (nekem annyira nem jön be a Wait latinos alapja), de aztán a végére ismét beerősít hősünk: két kiváló blues-zal, az Invitation To The White House-zal és a Before You Accuse Me-val lezárja ezt az egyébként is nagyszerű anyagot. A hangzás sem hivalkodó, semmi effekt vagy puffogó ritmusszekció, a hangszerek között arányosan megtalálták az egyensúlyt, abszolút emberközpontú anyag született. Szól a hammond, a herfli, megvan az ódon hangulat.

Egy nagyon jól szerkesztett, a végtelenségig szórakoztató, ugyanakkor vérbeli rocklemezzel lepett meg bennünket Burdon, aki hetvenegy éves korára megmutatja, még mindig számolni kell vele a rockszínpadon. Nem tudom, hogy csinálja, de hangja mit sem kopott az elmúlt negyvenpár évben. (Bigfoot)


Adagio: Demo 2013

Egyik kedvenc énekesem, a dán Kelly Sundown Carpenter továbbra is keresi a csapatát, most éppen a francia szimfonikus-neoklasszikus power metal Adagióval próbál szerencsét, hátha… Emberünkkel kapcsolatban igencsak elfogult vagyok, egész egyszerűen nagykanállal falom őrületes hangorkánját; felőlem aztán a vízállásjelentést is elgügyögheti reggel hatkor atommásnaposan, azt is vigyorogva hallgatnám… Nem bánnám ugyanakkor, ha a folytonos zenekarból-zenekarba történő ugrándozást követően végre hosszabb távra lehorgonyozna egy, a kvalitásaihoz méltó bandánál – talán épp az Adagio lesz ez. Jelen pillanatban az eleddig egy több mint kiváló debütalbumot rittyentő Darkology-ban érdekelt, illetve az Epysode metaloperában meg a Firewindben, bár ez utóbbinak egyelőre kétségessé vált a jövője. Szóval ideje nagyot dobbantani, Carpenter úr!

Visszatérve az Adagióra: a kezdeti epikusabb-komplexebb, hogy úgy mondjam progresszívebb megközelítés után némileg letisztultabb, ámde korántsem kommersz power metallal hasító csapat nemsokára – vélhetően még idén – piacra dobja új stúdióalbumát, valljuk be, lassan itt is volna az ideje, az ’Archangels In Black’ ugyanis még 2009-ben jelent meg. Afféle étvágygerjesztő gyanánt addig is ismerkedjünk meg a két friss daluk demó-verziójával. A Carry The Cross és a Torn már most jelzi, bizony számolni kell majd a franciákkal: nyilván azért nem szabad messzemenő következtetést levonni két demós tételből a nagylemez irányvonalát és minőségét illetően, azt azonban kijelenthetem, hogy a srácok nem kezdtek el sem a dubsteppel, sem az okkult rockkal kacérkodni, tulajdonképpen minden maradt a régiben. Kétszer alig több mint négy perces power metal himnuszt hallhatunk Kelly óriási énekdallamaival, kerekre csiszolt szerkezetekkel, valamelyest visszafogottabb hangszeres mutatványokkal, Symphony X-ízekkel, miegyébbel – szóval engem máris megvettek kilóra. Remélem, azért nem fordítanak hátat végleg a technikásabb, nagyobb lélegzetű témáknak, mert azok ugyanúgy az Adagio-világ szerves részét képezik, mint ezek az egyenes vonalú, szigorúbb szerzemények. Kalandra fel! (Mike)


Trick Or Treat: Rabbits’ Hill Pt. 1

Adsz vagy kapsz? Csokit vagy csalunk! A derék Amerika évtizedekre visszanyúló hagyománya ez a gyermeteg huncutság Halloweenkor, sőt mi több, az azonos című horror-komédiában Ozzy és Gene Simmons feszült egymásnak ’86-ban, erősítendő a „rock és horror két jó barát…” lózungját. A talján Trick Or Treat 2002-ben pedig nem akart egyebet, minthogy méltóképp tisztelegjenek kedvenceik előtt: a banda ugyanis Helloween tribute-ként indult (még egy 35 perces koncertanyagot is kiadtak csupa tökfej-átirattal), aztán annyira belejöttek a dologba, hogy nekiálltak saját szerzeményeket faragni. Olyanokat, mint például a Like Donald Duck… Nem kell tehát nagyon komolyan venni őket, ők sem veszik túl komolyan magukat: javarészt a germán legenda sörös kriglit lóbáló, gyermekmondókaszerű slágereinek hatása érvényesül a számaikban, s mivel erősen karikatúrajellegű a dolog, a plagizálás vádját is ügyesen elkerülhetik. (Mondjuk, mindent megtettek, hogy még jobban ráerősítsenek a zenei párhuzamokra, a ’Tin Soldiers’ című második lemezükre ugyanis meghívták Michael „Sosem-Leszek-A-Metal-Kurvája-De-Azért-Elmegyek-Hatszázhatvanhat-Metal-Albumra-Vendégénekelni” Kiské-t, hogy két dalban is áriázgasson a kedvére.)

Oké, ez eddig talán nem a legizgalmasabb promóció, amire felkapod a fejed, ám ha azt mondom, a Trick Or Treatben az az Alessandro Conti frontemberkedik, akit nemrég a Nagy Luca Turilli is elcsábított a saját bejáratú Rhapsody-jába, akkor így már a mosolyod is őszintébb, nem? Igaz, a srác pillanatnyilag egy seggel ül meg két lovat, azaz nem lépett ki a nyilván kevesebbet fialó Trick Or Treatből a sárkánykergető lovagok javára, de ami késik, az nem múlik ugye, elnézve az ehhez hasonló kétlaki dalos pacsirták esetét. Conti úr talán egy nyúlfarknyit fantáziadúsabban énekel a Turilli-korongon, mint emezen, aki azonban él és hal a Kiske-, Dickinson-iskoláért, az maximálisan elégedett lesz stréber nebulóként jelesre vizsgázott emberünk teljesítményével is. A banda most tárgyalt opusa a harmadik a sorban, véleményem szerint nem jobb, nem rosszabb, mint két elődje, azaz ismét egy teljességgel ártalmatlan, habkönnyű happy metal nótagyűjteményt kapunk, amely bár nem veheti fel a versenyt egynéhány germán metal-klasszikussal, de például az úgyszintén a Helloween szoknyája alól indult Edguy újkori rémlátomásaira lazán köröket ver. Vicces kedvű digóink ráadásul azt is meglépték, hogy a ’Rabbits’ Hill’ első részét tulajdonképpen egy mesekönyvről mintázták: az album a világhírű angol író, Richard Adams állatregényét, a minálunk a Gesztenye, a honalapító címmel megjelent Watership Down-t veszi alapul. Jöhet a folytatás! (Mike)


Bornholm: Inexorable Defiance

Harcos, szikár, fagyos riffek, epikus, nagyívű dalszerkezetek, hangulatfestő billentyűtémák a dallamos, epikus, pogány és még sok egyéb jelzővel illetett black metal ellengethetetlen kellékei, melyeket már unalomig ismételgettek a színtér ismertebb és kevésbé népszerű zenekarai. Egy ilyen a csúcspontján túl lévő stílusirányzat képviselőitől már csak elvétve számíthatunk újdonságra, a talpon maradt zenekaroktól inkább tisztességesen megkomponált, igényes műveket várhatunk, így akik nagy reményekkel, zenei reformokra áhítozva közelítenek a budapesti Bornholm harmadik nagylemezéhez, azok óhatatlanul csalódni fognak, ugyanis az 'Inexorable Defiance' inkább egy jól sikerült stílusgyakorlat, mintsem a stílus határait feszegető, azt újra meghatározó dalcsokor.

Persze nem hiszen, hogy a zenekart vezető Sahsnot valaha is úgy vágott volna az új dalok megírásába, hogy most korszerűsíti a dallamos black metalt, mindenesetre mint minden Bornhom műre, úgy az 'Inexorable Defiance'-re is jellemzőek az igényesen, intelligensen felépített dalok, valamint az egységesen magas színvonal. Az új szerzemények tovább viszik a Bornholmra jellemző Bathory ihletésű, rideg, rétegzett black metalt, sok tempóváltással, hangulatos gitármelódiákkal és vaskos szintetizátor-betétekkel. Amellett, hogy minden dalban visszaköszönnek a stílusra jellemző elemek, az album gyenge pontja az egysíkú vokalizálás, hiszen Renfield (aki azóta távozott a zenekarból, helyére Sregh került) színtelen károgását sajnos ezúttal ritkán kíséri vokál, így az igazán fogós momentumokat a gitárharmóniák szolgáltatják. Szerencsére a dallamos gitárbetétek és az arányosan adagolt billentyűtémák elég kapaszkodót biztosítanak, hogy mégse fulladjon a lemez unalomba a puritán vokális megoldások miatt.

A jelenleg a Paganfest kereteiben Európát járó zenekar, melynek soraiban nem csak énekes-, hanem gitárosváltás is volt az elmúlt időszakban (Vozargh posztjára Istvann került), hibáival együtt is egy színvonalas, minőségi lemezt készített. (Pálinkás András)


Aluk Todolo: Occult Rock

A 2012-es év egyik legkülönlegesebb, legegyedibb lemeze a francia trió legújabb alkotása, ugyanis  az 'Occult Rock' dalaiban egyszerre megtalálható a black metal rideg, vérfagyasztó hangulata, a doom hegyeket megmozgató súlyossága és a pszichedelikus rock lenyűgöző tudatmódosító hatása.

A nyolc, hosszúra nyújtott, instrumentális tétel csupán három hangszerre íródott (gitár, basszusgitár, dob), ennek ellenére egy rendkívül érdekfeszítő, lebilincselő alkotás, mely magával ragadja a hallgatót több mint 70 percen át. A legdöbbenetesebb darab a nyitótétel (Occult Rock I.) melyhez foghatót nagyon kevesen rögzítettek eddig hanghordozóra. Elcsépelt hasonlat, de talán ez a dal adja vissza leginkább egy mindent elsöprő vihar hangulatát. A monoton dobokkal kísért vastag basszusfal letaglózó ereje mellé érkező bizarr „gitárdallamok” rendkívül súlyos, rideg atmoszférát teremtenek, így próbára téve a gyanútlan hallgató befogadóképességét. A továbbiakban valamelyest szellősebb, könnyebben emészthető dalok érkeznek, melyek között van feszültséggel teli, zaklatott, nyugtalanító alkotás (Occult Rock II.) épp úgy, mint kínzóan fájdalmas, lassú, masszív (Occult Rock III.) vagy éppen vad, zabolátlan (Occult Rock VI.) tétel. A francia muzsikusok nem mindennapi kreativitása mellett a lemez fantasztikus megszólalása is rendhagyó. A hangszerek nyersen, organikusan szólnak, de Shantidas Reidacker gitárja helyett Matthieu Canaguier basszusgitárjáé a főszerep. Durván előtérbe tolt hangszere Antoine Hadjioannou dobos lélegzetelállító játékával karöltve építik fel őrült szerzeményeiket, melyekhez a gitár színező, dúsító jelleggel csatlakozik.

Az 'Occult Rock' rétegzene, mely merőben eltér a széles körben vett zene minden kliséjétől, hagyományától, bevett szokásaitól. Aki különlegességre vágyik, tegyen egy próbát. (Pálinkás András)


Jack: Inhumanus

Az 1996-ban alakult kiskunhalasi Jack zenéjében egybeolvad a klasszikus brit punk minimalista megközelítése, a hardcore nyers brutalitása és a grindcore agresszív, pusztító ereje. A banda kezdetben egyszerű punk zenét játszott, majd a sűrű tagcserékkel együtt a zene is folyamatosan bővült, új elemekkel gazdagodott. Az 'Inhumanus' a zenekar ötödik nagylemeze, mely eddigi legigényesebb és legígéretesebb alkotásuk.

Kíméletlen, egy-másfél perces ökölcsapások olyan zenekarok időtlen művei által kitaposott ösvényen végzik pusztításukat, mint a Napalm Death, az Extreme Noise Terror vagy a Carcass. A dalok rövidsége és egyszerű szerkezete ellenére az 'Inhumanus' – ha nem is a stílushatárokat feszegető, de – viszonylag sokszínű és izgalmas alkotás. A zsigeri, rövid blastbeatekkel elővezetett zúzdákat rendszeresen megtörik, már-már thrashbe hajló középtempós riffekkel, földbedöngölő kiállásokkal és a mikrofonnál Vatai Levente sem elégszik meg gondolatainak egyszerű mikrofonba hörgésével, hanem igyekszik mindenféle beteg hangot előhozni torka mélyéről. Levente aberrált hörgéseit-üvöltéseit Kristóf gitáros és Bence bőgős abnormális vokalizálása teszi a lehető legváltozatosabbá. A goromba, érdes dalok mellett a szövegek is a hagyományos grindcore stílusban gyakran előkerülő társadalomkritikus, politika- és vallásellenes, puritán, zsigeri megnyilvánulások. Az egyes hangszereket, valamint az éneket különböző stúdiókban rögzítették, ami a végeredmény szempontjából kifizetődőnek bizonyult, ugyanis ez a 20 dühös tétel nem csak brutálisan és nyersen, hanem kellőképpen tisztán és arányosan szólal meg, ritkán akadni ilyen jól eltalált hangzással bíró lemezre a magyar zenei undergroundban. A fent említett zenekarok hívei, valamit a nyers grindcore kedvelői bátran próbálkozzanak az 'Inhumanus'-al, csalódás kizárva. (Pálinkás András)

Legutóbbi hozzászólások