Mint a murva: U.D.O., Black Blitz - Barba Negra, 2014.02.13.

írta Tomka | 2014.02.15.

A 60 felett járó Udónak van egy kétségtelen előnye. Hiába öregszik, a hangja nem gyengül. Ha kopik is, attól csak jobb lesz. Állhat lesben a rozsda, de Udo hangját – úgy látszik – semmi sem fogja. Ha az orgánumára nem is, a csapatára viszont ráfért a tavalyi évben lezajlott fiatalítás. A mind hangzásában, mind minőségében elgépiesedő Udo-lemezek után előbb Stefan Kaufmann, majd Igor Gianola távozott, helyükre pedig a 30 éves Andrey Smirnov és a 33 éves Kasperi Heikkinen érkezett. Ismeretlen arcok, de Udo nem árult zsákbamacskát: már a ’Steelhammer’-en bizonyította Smirnovval, hogy sokkal jobb formában van a csapat, mint évek óta bármikor. Rekesz sört is simán tettem volna rá, hogy lesz olyan jó ez a koncert, mint a 5-6 évvel ezelőtti Udo-bulik. Csak azt nem gondoltuk, hogy ennyire jó lesz.

Az előzetes várakozást kissé sorvasztotta, hogy fél 8-kor még csak páran lézengtek a teremben, de mire a Németországból idecsapódott Black Blitz befejezte a zajongást, már egész szépen feltöltődött a Barba Negra kalózhajója. A Black Blitzről csak a történeti hűség kedvéért emlékeznénk meg: a hard rock trió ugyanis olyan banda, aminek a számai elején mindig elgondolkodsz, hogy most milyen feldolgozás következik, majd csalódva jössz rá, hogy ez is csak egy híres rocksláger – pontosítsunk: egy híres AC/DC-sláger – harmadrangú utánérzése. Persze lelkesek voltak a srácok, és a hangszereikhez is értettek, de az egyetlen meglepetésük az volt, hogy 40 perces programjukba egy dobszólót is illesztettek.

Udónak viszont több nyerő húzása is akadt. Az első, hogy leszerződtette Smirnovot és Heikkinent. A fiatalok gitárosokról sütött, mennyire élvezik a rájuk irányuló figyelmet: végre nem kis klubokban pengetnek Finn- és Oroszországban, hanem a reszelőhangú metal legenda menetelése alá rakják a talpalávalót. Ha igazságtalanok szeretnénk lenni, akkor persze összevethetnénk teljesítményüket az Accept gitárosszekciójával, de inkább ne tegyük. Smirnovék nem lehet, hanem biztosan nem olyan egyéniségek, mint Wolf Hoffmann vagy Peter Baltes, viszont a maguk kategóriájában kiemelkedő játékosok. Udo is láthatóan bízik bennük, hiszen sok számban szabad kezet kaptak, és egyes Accept-dalok gitárszólóit vagy harmóniáit is kicsit megfricskázták. A legjobban mégis az a játszi könnyedség, és az az elegancia fogott meg, ahogy elővezették az évtizedes heavy metal témákat: tartózkodtak az utóbbi évek indusztriális, erőalapú U.D.O. lemezeinek gitárhangzásától, és helyette a klasszicista, finomhangolt gitárjátékot helyezték előtérbe. Nem csak a Hoffmann-Frank, hanem a Tipton-Downing párostól is sok trükköt lestek el.

Az új gitárosok ráadásul nem fanyalognak, hogy mit szeretnének eljátszani vagy mit nem, az U.D.O. így az utóbbi turnéinak legjobb setlistjével állt ki a színpadra. Nagyon helyesen úgy döntöttek, hogy nem támaszkodnak olyan erősen az Accept-örökzöldekre: nem játszottak kevesebbet belőlük, csak éppen csendben bezsúfolták mindet a ráadásba (ami persze úgy robbant, mint az időzített bomba – Herr Dirkschneider már csak ért az ilyesmihez). Míg korábban megingathatta a színvonalat, ha egy Midnight Mover után a ’Dominator’ vagy a ’Rev-Raptor’ aktuális dalát vették elő, most mindvégig stabil volt a színvonal.

És erős, mint a Krupp-acél: a ’Steelhammer’ legjobbnak gondolt dalaival vegyített „best of U.D.O.” programot kaptunk, amiben a kötelezők mellett érdekességek is megfértek. Mindig jókat nevettem azon, hogy úgy lehet a legkönnyebben összeállítani egy U.D.O. válogatásműsort, ha egymás után lejátsszuk az albumok címadóit, és ez a módszer most is működött: detonált a Timebomb, masírozott a Holy („so fucking holy!”) és gyepált a No Limits. Csak az Animal House-béli őrültek háza hiányzott…

Ahogy az U.D.O.-esszenciának is beillő ’Steelhammer’-en, úgy a koncerten is kiegyensúlyozták a virtigli germán heavy metal döngöldéket a slágeresebb, sőt rockosabb dalokkal, a csordavokálban ugatott refréneket a kapitális dallamokkal. Mivel a koncertprogram erősen merített a 90-es évekbeli daltermésből, előkerültek olyan szerzemények is, amikben még ott forrong a rock and roll szellemisége, mint a They Want War vagy a Future Land. A zenekar így pár kötelező acceptes kört leszámítva teljesen más dalokra tempózott, mint a rosszabb emlékű – áramszünet miatt lerövidített – 2011-es bulin. A mostani koncert igazi kuriózumnak számított, hiszen több dalt is év(tized)es kihagyás után játszottak, és volt olyan is, amit csak tavaly ősszel tűztek először műsorra – így hallhattuk például a Go Back To Hell-t, a Strangert vagy az In The Darkness-t is.

Amire csak rápakolt még egy lapáttal az, hogy a banda nagyon precízen állította össze ezt a programot. Volt íve, volt kifutása a koncertnek, nem csak egymás után dobált slágerek sorjáztak. A szokott módon taroló Steelhammerrel és az udo-i hitvallást sűrítő King of Meannel betonozták be az alaphangot, majd az egyre dallamosabbra váltó dalok (Heart of Gold, Never Cross My Way) után két balladával, az In The Darknesszel és az Azraellel teljesítették ki ezt a heavy metal koncerteken szokatlanul intim hangulatot.

És hogy a ’Steelhammer’ dalai hogyan simultak az Udo-klasszikusok közé? Szinte észrevétlenül: a legfrissebb U.D.O. opusról hét (!) számot is elővezettek, de nyugodtan jöhetett volna több is (elsősorban a spanyol nyelvű Basta Ya, amit talán dalszöveg-memorizálási akadályok tartanak távol a setlisttől). Udo pedig még a többinél is nagyobb élvezettel nyomta az új dalokat. A kondiján azért meglátszottak az eltelt évek, de akárhogy is számoljuk, az öreg már 38 éve csiszolja a nehézfémet. És Udo bizony annak tudatában vezényelte le ezt a concertót, hogy ő nem holmi fércmunkákat, hanem a metal történelem egy szeletét rakta le elénk az asztalra. De lehet bármilyen szigorú fazon is Dirkschneider a színpadon, azért a harmadik-negyedik sorban, valakinek a vállán csápoló hölgyrajongóval ő is összekacsintott a koncert közepén.

Énekteljesítményével pedig így 60 felett sem lehet kötözködni: Udo hangja karcolt, mint a murva, ha lefejeled. Ugyanolyan gonosz, szénné reszelt, fullánkként szúró orgánummal nyomta, mint fénykorában. A terepszínű öltözéket a régi bőrszerkóra cserélő metaltörpe csak kijött és már kilóra vette a közönséget. A haverkodást persze inkább a fiatalokra hagyta – a másik öreg motoros, Fitty Wienhold is hátul gyúrta a basszusgitárját –, Smirnov és Heikkinen pedig bedobták az összes kötelező figurát. A No Limits után még az Accept közös pózolásait is megidézték, először egy váltott gitárszólót zavartak le (Kasperi még a fogával is pengetett pár hangot). A mutatványba a dobos Francesco Jovinót is bevonták, a végére pedig az ütős is önálló akcióba keveredett.

Tényleg csak a billentyűszóló hiányzott a palettáról. Igen, az U.D.O. végre szintist is hozott magával, méghozzá Ulli Köllnert, aki egyrészt úgy nézett ki, mintha teljesen megbolondult volna, és annyira élvezte a koncertet – pedig nagyrészt ugyanazt a két hangot kellet nyomogatni egy-egy szám alatt –, mintha több évtizednyi Udo-rajongás után nyert volna exkluzív fellépési lehetőséget a mesterrel. (A netnek hála, kicsit utánanéztem a grimaszkirálynak: Köllner játszott a Jester’s March 1991-es ’Beyond’ című lemezén, amibe pont néhány héttel ezelőtt botlottam bele. Innen is ajánlom mindenkinek, aki kedveli a 90-es évek progosabb power lemezeit.) Végül Köllner is szóhoz jutott: a Devil’s Bite elején élhette ki magát azzal a bizarr, elektronikus prüntyögéssel, amit a számba építettek. Tegnap a Cry Free-esten a Zep Session kezdte úgy a koncertjét, hogy – ha jól emlékszem – a Black Dog diszkósított/árenbísített verzióját játszotta be intróként – na, az még a Devil’s Bite felvezetésénél is jobban büntetett.

A Barba Negrából kifelé menet lehetett hallani panaszkodó hangokat (micsoda? Udo-koncert Princess of the Dawn nélkül?), de ez a koncert pont így volt jó – Princess of the Dawn nélkül. Brutális volt úgy is, hogy nem hallgattuk meg századjára az Up To The Limitet és a Restless And Wildot. És kifejezetten jó ötlet volt a végére hagyni az Accept-dalokat, mert így az első 100 percben főszerepet kaphatott az U.D.O. diszkográfia, a fináléban pedig a kikezdhetetlen heavy metal alapvetések koronázták meg az estét. Lehet én vagyok a perverz, de még ezzel együtt is jobban esett most egy Never Cross My Way és egy Go Back To Hell, mint a Metal Heart vagy a Balls To The Wall.

A körülbelül 130 perces (!) előadás utánra is maradt egy meglepetés. Nem az, hogy a színpadon is hiperaktív gitárosok már két perccel később a söröspult előtt dedikáltak, hanem hogy – gondolom, a zenekar kérésére – az ABBA Thank You For The Music-ja szólalt meg búcsúzóul a hangfalakból. Nem gondoltam volna, hogy ABBA-val is lehet heavy metal koncertet dicsérni (hogy heavy metalként lehet ABBA-t játszani, azt már régóta tudjuk), de eljött ez a nap is. Úgyhogy köszönet a zenéért, Miszter Udo, és várjuk a következő vaslapátot, fémgereblyét, vagy bármit, ami legalább olyan jó, mint a ’Steelhammer’.

Setlist:

Steelhammer / King of Mean / Future Land / A Cry of a Nation / Heart of Gold / They Want War / Never Cross My Way / Stranger / Stay True / In the Darkness / Azrael / No Limits / Mean Machine / Metal Machine / Devil's Bite / Go Back to Hell / Timebomb /// Holy / Metal Heart / I'm a Rebel /// Balls to the Wall / Fast as a Shark

Szerző: Tomka
Képek: T T
Galéria: ITT.
Köszönet a Livesoundnak!