Az utolsó Maradványérték

Bevégeztetett, nincs többé: hőn imádott Maradványértékünk sajnos még az ötöt sem érhette meg. Ez alkalomból behunyjuk szemünket, önnön magányunkba vonulva felelevenítjük a megannyi bejegyzést és egy utolsó poszttal adózunk örökkön fennmaradó emléke előtt. Olyan fájdalmas tort azért nem kell ám ülni, hamarosan ugyanis főnixmadárként érkezik a hat láb mélyre helyezett Maradványérték utódja. Az érdekes mainstream és underground lemezek rövid és velős kritikái továbbra is szerves részét fogják képezni a Hard Rock Magazinnak, ezt garantáljuk. Újratöltjük a rovatot, na!

Motorpsycho: Still Life With Eggplant

2012-ben egy nagyon különleges lemezzel lepte meg közönségét a pszichedelikus rock hőskorának szellemiségét hűen ápoló Motorpsycho, hiszen a 'The Death Defying Unicorn' egy izgalmas kollaboráció volt a norvég zenekar, Ståle Storløkken zongoraművész és a Trondheim Jazz Orchestra között. A jól sikerült kitérő után a banda hamar a stúdióban találta magát, és 2013 áprilisára el is készítette legújabb művét, mely a furcsa 'Still Life With Eggplant' címet kapta.

A lemez címe és a hozzá készített rettenetes borító arra enged következtetni, hogy zeneszerzés közben hőseink nem csak egy nagy adag varázsgombával, hanem Jamie Oliver főzőműsoraival is bomlasztották elméjüket. Szerencsére a muzsikában már kevésbé lehet tetten érni a népszerű televíziós szakács munkásságát, ugyanis a 'Still Life With Eggplant' dalait hallgatva sokkal inkább asszociálhatunk a néhai Keith Floyd szamócaszósszal nyakon öntött vörösborban pácolt medvehúsához, mintsem Jamie Oliver gyenge balzsamecettel locsolgatott, mentalevéllel bolondított, szuperegészséges édeskömény-gumó salátájához, még ha a borító nem is erre enged következtetni.

De maradjunk a rock nyelvezeténél, hiszen a Motorpsycho is ezt teszi, vagyis a kis jazzes kamarazenekaros kitekintőjük után egy stílusában és hangzásában is hagyományos dalcsokorral tértek vissza. Az öt számos és háromnegyed órás korong gyakorlatilag summázza a Motorpsycho erényeit, vagyis pofás, meleg hangon búgó analóg hangzással megáldott vérbeli pszichedelikus rock dalokat hallunk némi alternatív rockos beütéssel, melyek egyaránt ötletesek, játékosak és megfelelően elborultak is ahhoz, hogy bármelyik King Crimson, Yes vagy Colosseum fanatikus megnyalja tőle mind a tíz ujját.

A Motorpsycho továbbra is az egyik legjobban működő időgép, amibe beülhetünk, hiszen erőlködés nélkül, ösztönösen képesek olyan zseniális dalokat írni, melyek megidézik a legnagyobb progresszív pszichedelikus rock zenekarok hangzását és érzésvilágát, valamint az abból áradó szabadságot és innovációt. Egy már most biztos: 2014 sem fog új Motorpsycho lemez nélkül telni, hiszen 'Behind The Sun' címmel már el is készült az új mű, mely remélhetőleg minőségében és hangulatában is meg tudja majd közelíteni ezt a remek korongot. (Pálinkás András)

Alvin Lee: The Last Show

A tavalyi év elején eltávozott villámkezű woodstocki gitárhős nem sokkal halála előtt kiadott egy elég felejthető stúdióalbumot, ’Still On The Road To Freedom’ címmel. Tavaly előtt májusban lejátszotta élete utolsó koncertjét a hollandiai Raaltéban, és a szomorú aktualitás alkalmából a kiadó úgy döntött, megosztja a felvételt a nagyérdeművel.

Ami pedig önmagáért beszél. Lee már régóta nem számított kreatív zenésznek, időnként elpotyogtatott egy szólóalbumot, azonban koncertjein a régi Ten Years After slágerek vitték a prímet. Viszont ezen a koncertlemezen jó kis muzsikát hallhatunk. Triója lévén elszólózgat, ha kell, tíz percesre is elnyújtja a dalokat, ahogy azt megszokhattuk legendás zenekara élő fellépésein. Ezek a szólók most is izgalmasak, sokszínűek, bár itt-ott néhány mellényúlás becsúszik, ezek azonban nem jelentősek. Üdítő jelenség, hogy Pete Prichard egyes dalokban lecseréli basszusgitárját nagybőgőre, ilyenkor nagyon tradicionális külsőt kap néhány rock and roll dal, többek közt a mindenhol jól ismert Goin’ Home is – természetesen jól elhúzva. Nekem azért a billentyűk hiányoznak a dalokból – ahogy ez a Ten Years Afternél mindig is volt. Az Al Kooper által jegyzett I Can’t Keep From Cryin’ Sometimes-ban most is feleleveníti nem kevésbé híres pályatársai, például Hendrix és a Cream muzsikáját néhány taktus erejéig.

Alvin Lee négy évtizeddel ezelőtt a világ legmeghatározóbb gitárosai közé tartozott. Ez az élő album, bár nem olyan perzselő, mint a TYA korai lemezei, méltó emlékmű a műfaj egyik legmeghatározóbb gitárosának. (Bigfoot)

Steven Wilson: Drive Home (EP)

Steven amióta ideiglenesen szelencébe zárta a Porcupine Tree-t, szinte nem tud hibázni, szólólemezei valami egészen elképesztő minőségi mércét ütnek meg újra és újra. Az idén kiadott - véleményem szerint hibátlanra sikeredett - ’The Raven That Refused To Sing’ nagyon megindította a hallgatóságot, oldalunk hasábjain is két beszámoló készült róla.

A ’Drive Home EP’ egy gyűjtemény, mely az utóbbi időben felhalmozódott klipeket, koncertfelvételeket és az előző album maradékait tartalmazza, ennek ellenére mégsem érzem felesleges kiadványnak. A kiadó nagy körítést csapott hozzá, ugyanis két változatban is piacra dobták. A hagyományos DVD+CD verzió mellett gondoltak azokra is, akik a lehető legjobb minőségben szeretnék élvezni ezt a közel 50 perces utazást, így elérhető Blu-Ray+CD formátumban is, „természetesen” az előbbitől eltérő borítóval, mely ezúttal is Hajo Mueller nevéhez kötődik. A borítók hangulatvilága egyébként szorosan kapcsolódik ahhoz a miliőhöz, amit a Jess Cope által rendezett és a lemez kezdéseként megtekinthető Drive Home és a The Raven That Refused To Sing képviselnek. Nagyon elborult alkotások, nem feltétlenül szombat délutáni teázások mellé ajánlott kisfilmek ezek.

A kiadvány másik nagy dobása az a négy koncertfelvétel, melyeket Frankfurtban rögzítettek, hogy bő fél órában elvarázsolják a hallgatót a már megszokott magas minőséggel. Egyszerűen minden a helyén van, ráadásul a hangsúlyok és a dallamvezetés terén sem követnek el zeneietlen megoldásokat, amit azért fontos kiemelni, mert sajnos más rock/metal zenekarokról ez nem mindig mondható el. Ha jön egy „csendes” vagy egy akusztikus rész, akkor rengeteg orbitális hibát halmoz fel egy némelyik banda. Steven azonban remekül válogatja meg zenészkollegáit, olyanokkal muzsikál együtt, akik hozzá hasonlóan érzik ezt és az efféle finomságok, apróságok tekintetében is igényesek.

A DVD-n helyet kapott még két kiadatlan felvétel is audio formátumban. Az egyik a The Birthday Party, mely egy közel négy perces, jópofa instrumentális nóta, a másik pedig a The Raven That Refused To Sing áthangszerelt változata, ami érdekességnek elmegy, de túlzott mértékben nem emelkedett meg tőle a pulzusszámom. A CD-n egyébként ugyanezt a műsort találjuk meg, így akkor is tudjuk élvezni a muzsikát, ha nem vagyunk TV vagy monitor közelben. Összességében tehát egy nagyon korrekt kis kiadvány ez, nem lehet rossz vásárt csinálni vele. (TAZ)

Ezüst Patak: III.

Nemrég látott napvilágot a népzenei hagyományokat felvállaló és azokat továbbgondoló Ezüst-Patak zenekar harmadik korongja. A tizennégy vadonatúj dal, gazdagon tűzdelve magyar népzenei elemekkel, magabiztosan tallózik a különböző stílusok között.

Érdekes, hogy már a hatvanas-hetvenes évek internacionalizmust hirdető és erőltető szocialista kultúrpolitikája is mennyire szorgalmazta a magyar népzenei elemek integrálását az általuk csak „könnyű műfajnak” aposztrofált, fiataloknak szóló muzsikába. Ki tudja, talán épp a nyugatról hazánkra zúduló beat-rock hullám ellensúlyozására, amelynek még az áthatolhatatlannak tartott vasfüggöny sem tudott ellenállni. Mindenestre a Bartók és Kodály nyomdokain haladó Sebő-Halmos duó, a Tolcsvay testvérek triója, majd minderre a koronát feltéve, a legendás Illés zenekar meggyújtotta azt a lángot, amelyet aztán a Kormorán, a Ghymes, vagy a Szkítia vitt tovább.

2004-ben Gabrieli Richárd is gondolt egy merészet, s egy ezüstszínt pöttyintett a meglehetősen sokszínű magyar zenei palettára. Talán ő sem gondolta, hogy az odafröccsentett plecsniből hamarosan egy ezüstösen csillogó patakocska kezd majd csordogálni. A meder igazán akkor kezdett szélesedni, a víz sodrása gyorsulni, mikor a Honvéd Néptáncegyüttes Európa-díjas táncosát, Rémi Tündét sikerült az ügynek megnyerni. Aki, nem mellesleg, zseniális népdalénekes. Tünde már az előző lemezen is bizonyított; most sem kell szégyenkeznie.

Sebestyén Márta klónja itt, a harmadik albumon is szívesen osztozik a zeneszerző-szövegíró-gitáros-fúvóshangszeres Gabrieli Ricsivel a változatos énekdallamokon. Míg az irodalmi szóképekkel finoman tűzdelt, lendületes Gergelem markáns, rockos hangszerelésével, valamint dinamikai váltásaival (Héri Attila dobos hathatós közreműködésével) kerít hatalmába, addig a kiállásokkal izgalmassá tett Élet és a só folkos, slágergyanús dallamvezetésével hívja fel magára a figyelmet. Méghozzá első hallásra. Akár az anyósindulónak szánt „Kedves” mama, aki akkor képes igazán örömet okozni a hátrahagyottaknak, ha valamiképpen a levegőbe emelkedik – s  azt már én teszem hozzá – légyen az repülőgép, vagy akár seprűnyél… Egy másik opuszban ugyanakkor kedveséhez is van egy-két keresetlen szava a láthatatlan főszereplőnek: „Elmész babám a bús Pecsába”. Nos, a felszólítás bizonyára nem marad hatástalan; nő legyen a talpán, aki ennek hallatán rögvest nem borul szerelme lábai elé! Valójában persze a felhívás tárgya a kedvelt városligeti szórakozóhely, ne tessék kérem félreértelmezni! Aki nem hallgat a jó szóra, annak pedig ott a balladisztikus hangvételű Lassan tétele a maga misztikus zongora-, illetve billentyűjátékával. E dalban Pivarcsi Gábor garantáltan gondoskodik a lúdbőr háton, illetve karokon való megjelenéséről.

„Urban folk & roll” – így szól a zenekar szlogenje, s az örök gyermekdal, a Lencsi lány feldolgozása nem hagy kétséget a felől, hogy az Ezüst-Patak (a folk mellett) az ízig-vérig városi punk-rock stílusban is otthonosan mozog. Zárásként még egy kis elmélkedés az élet dolgairól, szerencsére pozitív végkicsengéssel, dús vokállal, valamint fülbemászó dallammal.

S egy másik szlogen Bartók Bélától, amely a mindenkori igényes zene alaptézise, így hangzik: ”Csak tiszta forrásból”. Úgy tűnik, az Ezüst-Patak is egyre inkább e forrásból, e tiszta forrásból táplálkozik. (Hegedűs István)

Manes: Teeth, Toes and Other Trinkets

A Manes története valahol a '90-es évek elején kezdődik, amikor az akkor még két tagú zenekar a black metal virágzó színterére próbált betörni néhány demóval és egy nagylemezzel. Az 1999-ben megjelent első lemezüket ('Under Ein Blodraud Maane') több éves csönd, majd teljes megújulás követte. A 2003-ban kiadott 'Vilosophe' egy új felállású, teljes értékű zenekar munkája, mely bátran kilépett a black metal skatulyából és kísérletezett elektronikával, jazzel, trip-hop-pal és tiszta énekkel, mely a mai Manes hangzását is meghatározza.

Habár 2007 óta nem nem illeszthetünk új nagylemezt a Manes életműbe, mégsem merültek teljesen a feledés homályába, hiszen ilyen-olyan (többnyire válogatás) kiadványok napvilágra kerültek a norvég zenekar műhelyéből az elmúlt években, melyek közül a legizgalmasabb a 'Teeth, Toes and Other Trinkets' címre keresztelt nemrég megjelent darab. A lemez különlegességét az adja, hogy olyan dalok kaptak rajta helyet, amelyeket korábban még nem, vagy ilyen formában nem, esetleg csak limitált ideig és példányszámban jelentek meg. Így hallhatunk egy ízelítőt (Blanket of Ashes) az idén esedékes új nagylemezről, mely 'Be All End All' címmel fog majd piacra kerülni, de találkozunk egy korábbi gyöngyszem élő változatával (Ende), még soha ki nem adott dallal 2002-ből (Ease Yourself Back), de van itt re-mixelt, újragondolt, és áthangszerelt dal is. Az egyik  legérdekesebb tétel a Diving With Your Hands Boud (Nearly Flying) egy korai próbatermi felvétele, mely borzalmas hangzása ellenére is képes megcsillantani a Manes zsenialitását. Érdemes ezután előkeresni a végleses verziót a 'Vilosophe'-ról, és megfigyelni, hogy mekkora változáson ment át a dal, mire kiadásra került.

Válogatáslemezről lévén szó, befértek egészen bizarr dolgok is, mint a Nintendo Game Boyon írt és előadott Deeprooted (korábban a 'How The World Came To An End' intrójaként hallhattuk), melynek egyetlen pozitívuma, hogy rövid, vagy a teljesen elektronikus effektekre épített Tzolv, ami korábban a Morkeskye Magazin egyik válogatáscédéjén kapott helyet.

A 'Teeth, Toes and Other Trinkets' tehát valóban nagyon különleges kiadvány, mely csak tovább fokozza az új nagylemez iránti vágyakat. (Pálinkás András)

Sunn O))) & Ulver: Terrestrials

Ahogy Kristoffer Rygg lapunknak is elmondta, az Ulver jövőjét az exkluzív koncertekben és kiadványokban, valamint a különleges kollaborációkban látja. A tavalyi Tromsø Chamber Orchestrával közösen készített 'Messe I.X – VI.X' című albumuk után máris itt van egy új lemez, melyen az amerikai drone metal színtér legismertebb formációjával, vagyis a Sunn O)))-al készítettek. A felvétel külön érdekessége, hogy alapjai már 2008-ban rögzítésre kerültek, amikor a Sunn O))) egyik norvégiai koncertje után – melyen több Ulver-tag is vendégeskedett – Rygg meghívta Stephen O'Malleyt és Greg Andersont egy közös jammelésre a Crystal Canyon nevű stúdiójába. Ennek az improvizatív estének a szüleménye az a három dal, mely az elmúlt évek folyamán nyerte el mai formáját.

Az Ulver metaltól eltávolodott, kísérletezős, komor világa és a Sunn O))) szinte anti-muzikális, súlyos és brutális hangokból felépített művészete nem áll távol egymástól, így kollaborációjuk szinte természetes, a végeredmény mégis teljesen kiszámíthatatlan és újszerű.

A Let There Be Light – ahogyan címében is utal rá – a sötétségből lassan fejlődik egy komplex zenei élménnyé. A lassan kúszó hangok valóban képesek az éjszaka nappallá fejlődésének hangulatát átadni, bár végül a teljes kivilágosodás elmarad, a sötétség búskomor hangulata végig uralja a dalt. Ez a mélabús melankólia még inkább szétterjed a Western Horn hangjaiban, ahol már a szó szoros értelmében vett zenéről nem beszélhetünk, hiszen ez a dal lassan fejlődő, morajló hangok áradata. Zeneibb képet mutat a majdnem 15 perc hosszú Eternal Return, melyben végre hallhatjuk Rygg hátborzongató orgánumát és az Ulver örök klasszikusára, az Eos-ra visszautaló dallamait. A három tétel közül, ha úgy tetszik, ez a legulveresebb és egyben a legdallamosabb is. Magasztos melódiáival és a 'The Shadows of The Sun' hátborzongatóan keserű és fájdalmas hangulatával felvértezett tétel egyértelműen a lemez csúcspontja.

A Sunn O))) és az Ulver sem a könnyen befogadható muzsikájától lett híres, de a 'Terrestrials' még az ő mércéjükkel mérve is borzalmasan nehéz alkotás. Érdekességnek kiváló, de mindennapi hallgatásra alkalmatlan. (Pálinkás András)

Grace Disgraced: Enthrallment Traced

A Grace Disgraced a moszkvai death metal undergroundból törtet a szélesebb ismertség felé. A zenekar alapítója, énekese és fő mozgatórugója egy fiatal hölgy (Polina Berezko), ami az efféle brutális death metal zenekarok között még akkor is különlegességnek számít, ha egyébként az énekesnőkkel felálló bandákkal már Dunát lehet rekeszteni. 2004 óta él ez a formáció változó felállásban és nevükhöz eddig egy demo ('Natural Death') és egy kislemez ('Materialized Expectation') kötődik. A tavaly év folyamán született meg első nagylemezük, mely az 'Enthrallment Traced' nevet kapta.

Ha nem találtam volna erre vonatkozó információkat, akkor is megmondanám, hogy Polina olyan zenekarok lemezeit pörgeti szívesen a lejátszójában, mint a Death, a Morbid Angel vagy az Obituary, így nem is meglepő, ha saját lemezével is ebbe az old school, de technikás death metal irányba indul el. A gitáros Aleksandr Klaptzov viszont érezhetően otthonosan mozog a heavy metal és a thrash berkeiben is, így a Grace Disgraced dalaiban találkozhatunk a death metalon túlnyúló megoldásokkal is, amik főként a jól megkomponált szólókban mutatkoznak meg. Chuck Schuldiner egykori zenekarának, a Deathnek a hatása pedig leginkább a jól ütemezett témaváltásokban, illetve a rendkívül hangulatos melódiákban játszik komoly szerepet. Külön érdemes kiemelni Andrey Istchenko dobos (aki a legismertebb tagja a társaságnak, hiszen Paul Di'Anno és Blaze Bayley turnézenekarában is püfölte a bőröket) ötletes játékát és Andrey Andreev masszív basszustémáit. Polina hörgései és üvöltése ugyan megmarad a stílus adta határokon belül, de szövegei szerencsére nem a véres-belezős fajtából valók, hanem gyakran elgondolkodtatók, vagy egészen költőiek.

Az 'Enthrallment Traced' több mint egy ígéretes bemutatkozás a Grace Disgraced részéről, bár a túl sok egyértelmű hatás még túlságosan elnyomja a zenekar egyediségét, de ez remélhetőleg változni fog a jövőben. Mindenesetre a death metal szerelmeseinek érdemes lesz szemmel tartani az orosz rockerek tevékenykedését. (Pálinkás András)