Fantomopera három felvonásban: Therion, Arkona, Sound Storm, Heavenshine - Club 202, 2013.12.10.

írta Hard Rock Magazin | 2013.12.21.

Érdekes vegyesfelvágott-szerű zenekarcsokorral érkezett el decemberben hozzánk a Therion – mielőtt színpadra lépett volna az operametal alfája, három együttes segített a hangulat megalapozásában. A Heavenshine-Sound Storm kezdőkombót teljesen meg is értem, az utánuk következő, harmadik felvezető formációt már nem annyira.

Van valami az olasz zenekarokban… Van valami az olasz zenekarokban, ami alapján rögtön megmondod, hogy igen, ők is a pasta-lesők országából származnak. Nem volt ez másképp a kezdő Heavenshine alatt sem, bár a felismerés élményén kívül hatalmas zenei élménnyel nem szolgáltak, a kellemes hangú énekesnő (naná, Olaszországban mindenki tud énekelni) és zenészbarátai kicsit középszerű metalt toltak. Szimpatikusak voltak a mindenféle zongorás díszítések, nem megbújva szólt a hangszer, hanem valódi szerepet kapott, sok mindent hozzáadott a zenéhez. A zongorista srác kicsit multitaskingolt, az amúgy tényleg szép hangú lányt ő is megtámogatta énekben… amíg el nem szállt a technika. Egyszer csak csend lett, és azt hallottuk, hogy nem hallunk semmit, a zongora bemondta az unalmast. Az olaszok csak néztek egymásra, várták a megoldást, aztán fél perc üresjárat után feléledt a klaviatúra, és mehetett tovább a buli. Már ekkor egész sokan összegyűltek, a Therion sok zeneértőt bevonzott, így jó páran azért figyelték a Heavenshine-t.

Aztán megtapsoltuk őket, és jöhetett is a következő gruppo, a Sound Storm. Róluk sem hallottam még, azonban a buli első pár másodpercénél már tudtam, hogy ez egy igen odavágós koncert lesz. Konkrétan már az intró felkent a falra! Ilyen egy jó bevezető, felkapod rá a fejed, és odazarándokolsz a színpadhoz. Megtörtént! A szintén női énekessel felálló zenekar valóban viharként dörrent meg. Itt már két énekes volt, egy sminkelt szemű frontember, és az előzőhöz képest nem annyira angyalka-ruhában tetszelgő frontasszony. Mindketten (természetesen) hatalmas hanggal, egymást kiegészítve pedig gyönyörű duetteket hoztak létre. A zene zúzós, sminkelt kolléga iszonyat karizmatikus, vidám headbang-hangulat – teljesen jók voltak felvezető zenekarnak. Ezeregy ilyen bandát hallottunk már, tehát az álla valószínűleg mindenkinek a helyén maradt – bár a feje nem annyira, mert igenis élvezhető volt a zene, egész jó gitárszólókkal. Bemelegítésből ötös.

Az Arkonáé lett az a nem annyira hálás feladat, hogy ,,cirill betűs hangzásukkal” közvetlenül a Therion előtt játsszanak, és megszakítsák ezt a szimfonikus-operás metal sorozatot egy teljesen másféle zenével. Én örültem nekik, szeretem a zenekart, de ez nem igazán volt jó választás. A jelenlévők kilencven százalékának másra volt kalibrálva a füle, és az addigra felépülő hangulatot is teljesen másfelé vitték a sípok meg a csörgődob.

A második legérthetetlenebb dolog számomra a nagyon rövid setlist volt – fellép az esten négy zenekar, abból a harmadik már igencsak ismert, headliner bulit elvisz a hátán itthon egyedül is, most mégiscsak kilenc dalt kap, pedig jó korán, este 8-kor kezd. Miért kellett az emberek szemét kilenc dallal kiszúrni? És nyilván, egy kilenc dalos listát összeválogatni sem a legegyszerűbb – benne kell legyenek a nagy slágerek, a dalok, amiket mindenki ismer, kell bele partynóta, kell bele örök Arkona-kedvenc, és a sorrend sem árt, ha szépen van felépítve. Nos, ezen a koncerten ez utóbbival egy kicsit sikerült mellélőni, nagyon-nagyon lassan indult be a buli (erre a panaszokat megkaptam a zenekartól és a közönségtől egyaránt).

A felvezető, szimfonikus Az’ után a lemezes sorrendet követve az Arkaim jött, amely egy kivehetetlen zúzós résszel indul, nem igazán jó koncertkezdés. Aztán szerencsére belép az ének, és minden szem a rókaprémet viselő kis szőke hölgyeményre szegeződik, aki valami iszonyatos energiával és kisugárzással uralja a színpadot. Masha ’Scream’ ezután átvált férfiakat megszégyenítő hörgésbe, és az Arkonát eddig nem ismerő szemek bizony nagyon kikerekednek. Hát még amikor elkezd össze-vissza rohangálni a színpadon, netán még el is botlik… De sebaj, a buli folytatódik tovább, a klipes Goi, Rode Goi-jal, ami szintén nem túl jó választás második dalnak, ismét csak nagyrészt zúzós. Mi, Arkonát ismerők, tapsoljuk a ritmust, de a sok Therion-fan nem nagyon tud a hallottakkal mit kezdeni. Harmadik dalként jön a lassú, és amúgy nagyon hangulatos Zakliatie, ami körülbelül annyit tesz: „varázsige”. Ennek megfelelően a dal valóban egy varázsigéhez hasonlít, halk aláfestő zenével, amelyben Mása csukott szemmel szlávul imádkozik. És kikhez? Naná, hogy a pogány istenekhez. Ha az ember engedi, nagyon magával tudja ragadni a dal hangulata, bár Mása kicsit túl szép boszorkánynak. Sajnos a közben belépő vonósok csak samplerről mennek, de hát ilyen ez a rockszakma.

Szerencsére azért nem csak a rockfelállást látjuk a színpadon, Vladimir ’Volk’ Reshetnikov szolgáltatja a népzenei aláfestést, a legkülönfélébb furulyák és egy galíciai duda segítségével. Az ő furulyajátéka vezeti fel az Od Serdca K Nebu című dalt – úgy gondolom, ez az első olyan szám, ami tényleg erre az estére való. Dallamos, sok énekkel, közönségtapsoltatással. A közönség pedig továbbra is csak bámul, hogy bírja ez a nő, így beöltözve, folyamatosan mozogva, gyönyörű énekből hörgésre váltva, és rögtön vissza. Fonódnak tovább az orosz dallamok, az Orosz Anyaföld dicsőségéről zengő Slavsja Russzal. Szintén klipes dal, ezt már többen ismerik, amúgy is befogadhatóbb az avatatlan fülnek, szóval már kezd a buli jó irányba átbillenni, az ugrálós Pamiat’ alatt pedig már tényleg megmozdul a nép. Vehetjük is ezt a kis ugrálást bemelegítőnek a soron következő, kötelező műsorelemnek számító Stenka na Stenku alatti wall of deathre. Mása miután megbizonyosodik róla, hogy nem igazán beszélünk oroszul, angolul kéri meg a tömeget, hogy váljon ketté – mivel már többen tudjuk, mi következik, gyorsan kettészedjük a tömeget, és mehet is a ’stenka na stenku’ – azaz ’fal a falnak’. Ilyen kis kedves orosz népszokás, amikor a harci morál növeléseként egymást csépelik az ifjak. Még egy ugribugris szám, vége a Jarilónak is, Mása megköszön, zenekar levonul, közönség megtapsol – de vissza már nem. Nem az Arkona estje ez, ők is tudják, bár ennek ellenére nem igazán eszerint variálták a dalokat – a buli eleje nagyon laposra sikerült, a hangosítás-mumus most is ténykedett, de a végére szerencsére azért mindenkit magával vitt a szláv életérzés. (Vica)

Svédország egykor legfontosabb metalzenekara, a Therion mára odáig jutott, hogy fennállásának tavalyi, 25. évfordulója kapcsán mindössze egy mérsékelten hallgatható feldolgozáslemezzel (’Les Fleurs Du Mal’) volt képes előrukkolni. A jubileum jegyében zajló turné budapesti koncertje pedig ahelyett, hogy segített volna kiheverni azt a döbbent sokkot, amit ez az olykor kínosan ízléstelen sanzonizé okozott, inkább csak megerősítette, amit már az utóbbi évek felejthető stúdióteljesítményei is félig-meddig előrevetítettek: azt tudniillik, hogy Christofer Johnsson bámulatos következetességgel vezeti zenekarát a teljes érdektelenség felé, lassan, de egyre biztosabban lerombolva mindazt, amit a 2004-es ’Lemuria’/’Sirius B’ duplalemezzel bezárólag felépített.

De egyéb jelek is utalnak arra, hogy a mester fejében nincs minden rendben mostanság. Például több mint árulkodó, ha egy lemez marketingjének leghangsúlyosabb pontja az, hogy saját pénzből, hitelből készült (mint a fent említett borzalom esetében), nem is beszélve a koncerteket megszakító „magyarázom a bizonyítványom” jellegű vérciki nagymonológok állandósításáról. Aztán a ’Les Fleurs…’ turnéja után alkotói szünetről és grandiózus tervekről szóltak a hírek, ehhez képest most itt az újabb körút, méghozzá egy három szettes programmal, benne a zenekar 1998-as klasszikusával, a ’Vovin’-nal, egy best of blokkal, középen pedig részletekkel a jó ideje, illetve még egy jó darabig készülő rockoperából. Ezek után az már meg sem lepett, hogy ténylegesen félkész dalokról van szó, de erről majd később... Vagyis ember legyen a talpán, aki érti Christofer logikáját és furcsábbnál furcsább húzásait, és akármennyire indokolatlan volt ez a hirtelenjében összerántott körút is, a lényegében retrónak is tekinthető műsor több jóval kecsegtetett, mint bármi, amit a zenekar az elmúlt néhány évben csinált.

A koncert első felvonásában tehát az életmű egyik legfontosabb munkáját, a korszakalkotónak és stílusteremtőnek is bátran nevezhető ’Vovin’-t adta elő a zenekar, méghozzá az előzetes terveknek megfelelően teljes egészében. A lemez az 1996-os ’Theli’-vel együtt a metalzene és a komolyzene összeházasításának első igazán nagy kísérletei közé tartozik, új lehetőségek sorát hozva be a más stílusoknak általában nehezen megnyíló rockzenébe, illetőleg megnyitva ezzel az utat a szimfonikus metal önálló műfajjá válásához. Manapság persze már nem számít különösebben nagy dolognak az ilyesmi, mi több, számtalan olyan zenekart ismerünk, akik sokkal messzebbre jutottak ebben a vállalkozásban. Igaz, hogy az ilyen produkciók – mint például a Nightwish (csak hogy a legnépszerűbbek egyikét említsük) – mögött szinte kivétel nélkül egy olyan klasszikus képzettségű komponista áll, aki többet tud tenni a metalzenével annak puszta feldíszítésénél: eszközként használja azt, ténylegesen is közelebb hozva ezzel egymáshoz a két műfajt (vagy pontosabban szólva: a két gondolkodásmódot). Ezzel szemben Christofer Johnsson egy zeneszerzés, zeneelmélet, és hangszerelés terén egyaránt korlátozott tudással rendelkező, ösztönös alkotó, akit inkább a füle visz előre, mintsem a szakértelem. Míg azonban a konvenciók által nem korlátozott szellem szabadsága a könnyűzenében fantasztikus és eredeti dolgokat eredményezett, a komolyzene (a jazz-zel egyetemben) már az a buli, ahol a felkészületlenség éppen hogy gátat szab a kreativitásnak, a szabályok áthágása / szándékos megsértése pedig borzalmas következményekkel járhat, amennyiben a határátlépés szilárd alapozás, vagyis ezen szabályok ismerete nélkül törénik.

Talán nem véletlen, hogy sokan, főként a fiatalabbak közül – akik már úgymond beleszülettek a szimfonikus metalba – kimondottan unalmasnak és szegényesnek tartják a Therion zenéjét, ami a színtér jelenlegi állapotát ismerve teljesen érthető is. Ugyanakkor ennek a klasszikus zene értékrendje szerint teljességgel szakmaiatlan, már-már dilettánsnak is nevezhető szerzőnek olyan zseniális lemezeket köszönhetünk, mint a ’Deggial’ és a ’Secret Of The Runes’, és természetesen ide tartozik a minden megmosolyogtató naivsága ellenére is alapműként elkönyvelhető ’Vovin’ is.

A lemez néhány dala (The Rise Of Sodom And Gomorrah, Wine Of Alquah, Clavicula Nox) a mai napig többé-kevésbé állandó részét képezi a mindenkori koncertprogramnak, ebben a blokkban – a nosztalgiafaktoron túl – inkább a korábban sosem vagy nagyon ritkán játszott darabok voltak érdekesek. Ezek közül az Eye Of Shivát és a Black Sunt elképesztően jó volt újra hallani, nagy kár, hogy csak ilyen ritka alkalmakkor veszik elő őket. A jelentőségét tekintve megkerülhetetlen lemez ugyanakkor közel sem tökéletes, helyenként túlságosan is dagályos, lassú és vontatott, ami élőben ütközött ki igazán: a nyitány lespórolásával kéttételesre csoffadt Draconian Trilogy, valamint a Raven Of Dispersion kissé le is ültette a bulit.

A zenekar felállása nem sokat változott tavaly óta, és nagyjából ugyanazt is hozták, mint egy évvel ezelőtt: a ritmusszekció sajnos még mindig rendkívül sótlan, Christian Vidal gitáros ügyes, bár sok vizet ő sem zavart, Thomas Vikström ismét bizonyította, hogy mennyire jó énekes és frontember, lánya Linnéa – afféle női Snowy Shawként – hangja jellegtelenségét indokolatlan magamutogatással, túlzott szereplési vággyal és rémesen idegesítő teátrális gesztusokkal próbálta ellensúlyozni. Lori Lewis teljesítményébe néhány nagyon csúnyán mellélőtt magast leszámítva nem lehetett belekötni, Christofer pedig… hát ő annyira megszerette a bankárjelmezt, hogy már a harmadik turnét nyomja végig benne. A produkció összességben azért rendben van, ám nekem továbbra is nagyon hiányoznak a Niemann tesók, Peter Karlsson, és egy rendes kórus, de hát ez már legyen az én nyomorom.

Többé-kevésbé köztudott, hogy jelenleg egy minden korábbinál összetettebb és monumentálisabb, a klasszikus operahagyomány eljárásait és eszközeit a fémzenével ténylegesen ötvöző, valódi rockopera készül a Therion műhelyében. Mindez lényegében éppen a fentebb megvitatott probléma felismeréséről árulkodik, a megvalósítás konkrét hogyanja pedig még Christofer számára sem állt össze teljesen. Ennek a turnénak – és azon belül is a koncert második felvonásának – többek közt az volt a célja, hogy élőben is teszteljék az új ötleteket, ezzel is hozzájárulva a vállalkozás irányainak meghatározásához, illetve hogy lehetőséget adjon a rajongóknak az előzetes véleményezésre. Mint kiderült, a közönség igényei döntő befolyást gyakorolhatnak a végleges kidolgozásra, ami akár még egy szimpatikus húzás is lehetne, ha éppen nem mondana ellent a mester közismert öntörvényűségének, meg úgy általában az alkotás szabadágának. Ha pedig a közönség bevonása nem több egy újabb fantasztikus marketingfogásnál, és valójában nem lesz hajlandó semmilyen kompromisszumra pusztán a siker kedvéért, akkor meg a potenciális lemezvásárlók, koncertlátogatók és támogatók fejét kúrja át (bár így legalább a hitelessége megmarad), szóval akárhogy is nézzük, ez az egész egy kicsit bűzlik. Illetve önmagában azzal sem volna baj, hogy még a teljes rockopera elkészülte és megjelenése előtt betekintést engednek a mű egyes részleteibe… na de hogy ezt ebben a formában gondolják, arra azért nem voltam felkészülve.

Ugyanis „készülő” alatt korántsem azt kell érteni, hogy vannak kész dalok, ám bizonyos tételek, átkötők még nincsenek megírva, vagy hogy a koncepció egésze, netán a hangszerelés szorul további munkára / kiegészítésre / finomításra, hanem konkrétan befejezetlen, 2-3 perces dalkezdeményekről van szó. Ez pedig egy nagyon béna koncepció, hiszen az ilyen formában bemutatott, sokszor az egyes témák közepén megszakított dalok olyan érzetet keltettek, mintha a szerző egy ponton egyszerűen megunta volna a komponálást, hogy aztán egy csésze kávé után nekiálljon a következőnek. Persze értjük ám, hogy miről szól a játék, de hát komolyan mondom, ilyesmivel kezdő zenekarok első koncertjein találkozik az ember, ott is csak ritkán. Ha Christofer tényleg úgy gondolta, hogy ez majd így rendben lesz, akkor messzebbre gurult a gyógyszere, mint sejtettük.

De próbáljunk túllépni ezen a teljességgel abszurd momentumon, és koncentráljunk a lényegre! A hallottak alapján az új anyag határozottan jónak ígérkezik, ugyanakkor erősen kétséges, hogy ténylegesen is sikerül-e megvalósítani a vállalkozás kitűzött céljait. Mert az egyértelmű, hogy Christofer próbál szakítani a könnyűzenében megszokott dalstruktúrákkal, és még a jelenlegi töredékesség ellenére is tisztán kivehető a mű egészének nagysága, ám az operákra jellemző szólamgazdag hangszerelés, harmóniavezetés, dinamika és szerkesztésmód továbbra is hiányzik. Vagyis a mester még mindig többet gondolkodik a heavy metal gitáros fejével, márpedig a klasszikus rock-riffelés előtérbe helyezése biztos, hogy rossz taktika, hiszen a gitár sem más, mint eszköz, aminek az összes többi hangszerhez hasonlóan meg kellene hogy legyen a maga helye és funkciója. Nem véletlen egyébként, hogy az itt bemutatott darabok közül messze az az Overture sikerült a legjobban, ahol a gitár nem kvázi önmagában, a gitártémák szintjén volt fontos, hanem a hangképbe simulva, a nagy egész részeként. Aztán később persze megint bejött a riffelés, jól el is cseszve ezzel az amúgy kiváló nyitány végét. Mindezek tükrében félő, hogy szimfonikus zene és fémzene tényleges szimbiózisára ezúttal sem kerül sor, és Christofer végül minden igyekezet dacára sem tud majd túllépni a saját képzetlensége által beszűkített kereteken. Így műve akármennyire is jól sikerül, végeredményben mégiscsak megmarad majd a rockmusicalek szintjén.

A ’Vovin’ vége és az újdonságok megemésztése után kissé leült hangulatot a harmadik blokkot nyitó Flesh Of The Gods rázta fel. A ’Deggial’ heavy metal himnuszának acceptes riffjeit széles vigyorral és nagy lelkesedéssel fogadta a közönség, és a zenekar tagjai is jól láthatóan élvezték, hogy végre igazán odarakhatják magukat. A Therion munkásságának csúcspontját jelentő ’Secret Of The Runes’ három dallal képviseltette magát, köztük a felülmúlhatatlan Ginnungagappal, valamint a nem kevésbé zseniális Asgårddal, majd a végjátékban megérkeztek a ’Theli’ klasszikusai is: az Invocation Of Naamah, és természetesen az örök sláger, a To Mega Therion. A hangulat ekkor vált csak igazán forróvá, a dal végén pedig hatalmas tapsvihar búcsúztatta Christoferéket, ahogy annak egy nagy finálé után lennie kell. Ám ahelyett, hogy itt hagyták volna abba, egy második ráadásra is visszajöttek, méghozzá a csodaszép, ám jelen helyzetben abszolút csúcspontgyilkos Lemuriával, melyet a meglepett közönség egy igen jelentős része már a ruhatár előtti sorból hallgatott végig. Szép öngól volt, elismerésem!

Minden negatív tényezőtől függetlenül nagyságrendekkel szórakoztatóbb buli volt ez, mint az egy évvel ezelőtti. A tematikus részekre osztott program remekül működött, nosztalgiázásból is jutott bőven, ráadaául mindezt átlagon felüli, egyszerre telt, tiszta és arányos hangzás támogatta meg; egyszóval az egész produkció nagyon egyben volt. Ami pedig a jövőt illeti, az új Therion-anyag tétje nem csekély, hiszen a vállalkozás méretei egyenes arányban állnak a végeredménnyel szemben támasztott elvárásokkal. Mert vagy zseniális lesz, vagy halál gagyi, de hogy senkit sem fog hidegen hagyni, az egészen bizonyos.

Set. 1:

The Rise Of Sodom And Gomorrah / Birth Of Venus Illegitima / Wine Of Aluqah / Clavicula Nox / The Wild Hunt / Eye Of Shiva / Black Sun / Draconian Trilogy (pt.2.): Morning Star / Draconian Trilogy (pt.3): Black Diamonds / Raven Of Dispersion

Set. 2:

Overture / End Of The Dynasty / Who’s Your God / Onda Toner / Sad End

Set. 3:

Flesh Of The Gods / Muspelheim / Ginnungagap / Asgård /// Invocation Of Naamah / To Mega Therion /// Lemuria

Szerző: Bazsa
Képek (Heavenshine, Sound Storm): Vica
Képek (Arkona, Therion): T T
További képek ITT.

Köszönet a Concertónak!