"Nem voltunk államilag támogatott zenekar": Interjú a Dinamit alapí­tójával és gitárosával, Szűcs Antal Gáborral

írta Csemény | 2013.10.30.

Ismét visszatekintünk egy kicsit a magyar rocktörténelemre. Az apropó pedig nem más, mint egy újabb közelgő évforduló, hiszen jövőre lesz 35 éve, hogy megalakult a Dinamit. Szóval ezúttal 1979-ig repülünk vissza az időben, hogy a zenekar gitárosával, Szűcs Antal Gáborral vesézzük ki az elmúlt évtizedeket.

Hard Rock Magazin: A Dinamitról lévén szó, mindenképp a Skorpióból kell kiindulnunk, hiszen onnan jöttetek el Németh Gáborral és Papp Gyulával.

Szűcs Antal Gábor: Így van. De ez egy laza szakítás volt. A Skorpióval mi ’73-tól kezdtünk játszani, és az indulás robbanásszerű volt. Egy olyan zenét játszottunk, ami akkor nem nagyon volt jellemző, a többi kicsit olyan lagymatagabb volt. ’A rohanás’-sal mi egy más dologba kezdtünk bele, ami nagyon jól működött. ’74-ben már Amerikában, Kanadában léptünk fel, aztán Svédországban, majd ’78–ban Finnországban a Turku Fesztiválon is. Ez egy nagy rockfesztivál volt, és a Uriah Heep előtt játszottunk. De rajtuk kívül is nagyszerű bandák játszottak, mint a Jukka Tolonen Band, amely kiváló zenészekből állt, vagy a Boomtown Rats, aminek az énekese a Live Aidet is összehozta [Bob Geldof – a szerk.]. Szóval ez egy komoly siker volt Kelet-Európából, a Vasfüggöny mögül. Az is sokat segített, hogy nekünk mindenre megvolt az angol szöveg. A másik pedig, hogy rengeteget játszottunk, az elindulástól kezdve szinte éjjel-nappal. Olyan is volt, hogy Lengyelországban többet voltunk, mint itthon, és havi 30-60 bulit játszottunk – ami rengeteg –, előfordult, hogy napi kettőt. Az NDK-ban is hasonló volt a helyzet, ott is rengeteget voltunk, és egy idő után már túl sokat voltunk együtt. Még egy házasság is meg tud romlani, ha túl sokat vannak együtt a felek. Annak idején pedig a lemezgyárban úgy működött a dolog, hogy már évente elvárták, hogy csináljunk már nem is tudom hány lemezt. Egyszerűen kiégtünk, nem volt időnk új dalokat írni, bármivel elkészülni, vagy egyáltalán valamit is csinálni. Éjjel-nappal csak utaztunk, játszottunk, és megfáradt a zenekar. Úgyhogy azt mondtuk, hogy akkor váljunk szét. Mi hárman, a Papp Gyula, a Németh Gabi, meg én ’79-ben kiszálltunk, és csináltuk a Dinamitot. Új zenekar, új nekifutás, másfajta stílus. A Skorpió sohasem az énekre, hanem mindig a hangszeres zenére épült. A Dinamitnál meg előtérbe került az ének és a vokálok.

HRM: A triótokhoz még ketten csatlakoztak. Lojzi érkezése nyilván kézenfekvő volt, de hogy történt a frontemberkeresés?

Sz.A.: Igen, adott volt, hogy a Gábor hozza a Lojzit a Miniből, tehát egy nagyon jó zenei alapunk volt. Az énekes kiválasztásánál pedig egyértelmű, hogy a Vikidálnak volt akkor a legbikább hangja. Beszéltünk vele, ő belement, és kiszállt a Mobilból. Persze volt hátulütője is a dolognak. Mi akkor bementünk a hanglemezgyárba, természetesen rögtön tudtunk egy kislemezt csinálni, és azonnal jött ez, hogy „államilag támogatott zenekar vagyunk”. Mi nem voltunk azok. Mindegyikünk mögött volt múlt és nem kevés lemez. A hanglemezgyár pedig mindig is üzleti alapon működik, tehát aki csinált már lemezt, és bizonyított, annak adtak lehetőséget újabbra. Visszatérve a kérdésre, azért gondolkodtunk másban is. Ott volt például a Tunyogi is, de a Betonban még nem ezt a keményebb rockot nyomta, úgyhogy végül a Vikidálra esett a választás.

HRM: Három neves bandából jöttek össze a tagok. Hogy ment az összecsiszolódás, akadtak esetleg más nehézségek?

Sz.A.: Ha úgy fogalmazok, hogy úgymond profik jönnek össze, akkor nincs összecsiszolódás, hanem kitalálunk valamit, és akkor azt meg tudjuk valósítani. Ha összejönnek jó zenészek, jó zenét fognak csinálni általában, ha van hozzá koncepció, elképzelés, és persze ha van hozzá szerző. Ha nincs, akkor hiába csinálsz zenekart, mert mit fogsz játszani? Például a P.Mobil is, vagy inkább még a Gesarol Grand Funk Rail Roadot játszott, meg Deep Purple-t, meg mindenfélét. Ugyanígy voltam én is a Szivárvány együttesben, ahol Led Zeppelint játszottunk, Creamet, Hendrixet. Ami éppen ment, azt meg kellett tanulni, mert én például teljesen autodidakta voltam. Én soha nem tanultam semmiféle zenét, végzettségem nincs róla, amit tudok, azt magamtól és a fülem után sajátítottam el. Kottát olvasni nem tudok, nem is érdekelt soha, mert mindig a saját zenémet játszottam, amit mi találtunk ki. Persze el tudok játszani mást is, de ez volt a profilunk.

HRM: A húgod lemezén is közreműködtetek. Ezek szerint megfér egymás mellett a két stílus?

Sz.A.: Én ilyenkor nem stílusról beszélek, hanem zenéről. Mindegy, hogy milyen stílusú a zene, az zene. Ha gitározni kell, akkor nekem például tök mindegy, hogy country-t gitározom, vagy rockot, vagy latint, vagy a húgom diszkódolgait. Ott is a legtöbb számot én írtam neki, csak elfoglaltabb lettem közben, de majdnem minden lemezén gitározom. Sőt több latin számra utólag íratott szöveget, mert megtetszettek neki. De megint csak azt mondom, ha profi zenészekről van szó, akkor tök mindegy, hogy mit kell játszani.

HRM: A zenekarnév kiválasztásánál miért pont a Dinamit mellett döntöttetek?

Sz. A.: Már nem is nagyon tudom, talán mert ilyen robbanásszerű volt az egész. Akkoriban nagyon mentek ezek a szupergroupok, a Locomotiv szupergroup volt, a „mit tudom én ki” szupergroup volt, elméletileg mi is ennek számítottunk. Ez egy nagy robbanás volt, és hát mi a robbanás? A Dinamit. Ez úgy jött.

HRM: Hogy értékeled a kislemezeiteket?

Sz.A.: Két kislemezt készítettünk. Az elsőn volt a Tinédzser dal és a Neked adnám a világot, a másodikon a Mi ez az érzés és az Igazság. Úgy érzem ezek bejöttek, nem csak nekünk, a közönségnek is. A Tinédzser dal és Igazság fel is kerültek az első nagylemezre. A Tinédzser dal mondjuk a mai napig sláger, meg talán valamennyire ma is igaz, mint a Tanú című film. Ez is egy életérzés, és talán kevesen tudják, hogy S. Nagy István írta a szöveget. Ránézett a Vikidálra, ilyen a fazon, és akkor megírta. Olyan volt, mint a Horváth Attila, aki tudott írni slágert a Piramisnak, az Omennek, és a Bojtorjánnak, annak ellenére, hogy zeneileg azért elég nagy a különbség.

HRM: Az első lemez dalai feltűnően könnyen befogadhatóak. Utaztatok esetleg célközönségre a szövegekkel, vagy a fülbemászó dallamokkal?

Sz.A.: Tulajdonképpen nem direkt volt, ez csak úgy jött. Mai napig meg lehet ismerni, hogy amit én írtam, az dallamos, mert én dallamokban gondolkozom. Akár a Skorpióban, akár a Dinamitban, akár a Latin-lemezeken. Szoktam én gyorsan is játszani, de mindig próbálok belecsempészni valami fülbemászót. A közönség a dallamokat jegyzi meg inkább, nem azt, ha egy másodperc alatt hatezer hangot lejátszol. Azt se tudják, mi az. Szokták tőlem kérdezni, ki a világ legjobb gitárosa. Olyan nincs. Mindenkinek más a legjobb, de én azokat szerettem, akiket egy hangból felismertem. Santana, Ritchie Blackmore vagy a Gary Moore, aki úgy volt képes bluest játszani, hogy olyat talán csak a Tibusz tud. A rettentő nagy gitározásából inkább a magányos, legszebb számok maradnak meg, amik fülbemászóak. A közönség meg nem azt mondom, hogy szentimentális, de amit el tud fütyülni, azt megjegyzi, abból lesz a sláger. Az is jó persze, ha agyrém zene megy, de azt inkább a zenészek tudják értékelni.

HRM: Mi szólt amellett, hogy átálljatok a kétgitáros felállásra?

Sz.A.: Igazából nem sok minden, ez annyira nem jött be. Akkoriban volt egy ilyen trend a világban. Megpróbáltuk mi is, de aztán volt belőle elég sok probléma, mert nehéz az, hogy két gitáros egyformán lavírozzon. Ha egyikünk kitalál valamit, az el tudja játszani, de ha a társ nem olyan ízzel játssza, akkor ez már ütközni fog. És bizony a stúdióban is voltak belőle gondok, de megpróbálkoztunk vele. És a Híd-lemezen azért tényleg érdekes, ahogy több szólamban szólalnak meg a számok. A Tibusszal például egyszerűbb, mert tizenhat éves korom óta ismerjük egymást, nagyon sokat gyakoroltunk együtt, és próbáltunk egymáshoz igazodni.

HRM: Akkor másképp készültetek a Híd-lemezre? Hogyan zajlottak a munkálatok?

Sz.A.: Lassan összejött megint annyi anyag, amit már érdemes volt lemezre venni, és a hanglemezgyár is elkezdett piszkálni, hogy jöhet a következő lemez. Mert az elsőnek nagy sikere volt attól függetlenül, hogy hátráltatták a zenekart olyan hülyeségekkel, hogy állami rockzenekar. Ez akkora hülyeség, hogy most is csak röhögni tudok rajta. Ha az államilag támogatott zenekarokat vesszük, akkor a Neoton volt például az, mert ők mindent megkaptak a hanglemezgyártótól, amit csak lehetett. Persze csináltak jó számokat. De őket vitték minden fesztiválra, belőlük nyomták a legtöbb lemezt. A lényeg, hogy egyszerűen volt bennünk annyi, hogy csináljunk még egy lemezt. A Lugosi Laci is írt számokat, az Ott van a híd és a Dzsungelharc is az ő szerzeménye. Megint egy kicsit színesebb lett a paletta. Én ezt a második lemezt is kedvelem.

HRM: Kinek az ötlete volt Vikidál unikális szólója? Vagy honnan jött ez az egész?

Sz.A.: Tényleg volt a Vikidálnak egy szólója, egy kalapácsszóló. Ő azt hiszem karosszérialakatos, vagy mi volt, és a kalapácshoz értett igazából, hangszeren nem játszott. Ez úgy nézett ki, hogy volt ez a szám, a Munkás. Valami ilyesmi volt a szövege, hogy „Rajta munkás, aki a két kezedből élsz”, és egy jó monoton szám. Végül is úgy alakult, hogy a Vikidál itt megmutathatta mit tud, és egy tíz kilós kalapáccsal szétverte mindig a színpadot. A roadunk meg bevitt egy száz kilós vasüllőt, a Vikidál meg nekiállt, be volt mikrofonozva, és az úgy szólt, hogy beleszakadt az ég, amikor elkezdte ütni az üllőt a kalapáccsal. Először még nem is üllő volt, hanem egy óriás méretű fahasáb, csak az két ütésből szétment, szétütötte a baromja. (nevet) Ezután jött a vasüllő, de volt olyan, amikor ellopták. Emlékszem, Debrecenben játszottunk, ahol valami nemzetközi komoly bokszbajnokságra készültek, mi meg a ringben játszottunk, mert másnap lett volna ez a bokszgála. Csakhogy sajnos elveszett az üllő, a Vikidál meg szétverte a ringet. Ez pedig mint kiderült, több millió forintba került, mert nem tudom milyen különleges rugalmas hőkezelt deszkákból volt, amiket talán Finnországból, vagy honnan kellett légi úton hozatni, mert hármat szarrá vert. Beszakadt az egész ring, akármilyen rugalmas volt a deszka, azért egy tíz kilós kalapácsot, meg a Vikidál izomerejét nem bírhatta. Meg eleve, ahogy a Vikidál megjelent, már annak megvolt a hangulata. Bejött, megfogta a kalapács egy méteres nyelének a végét, annál fogva felemelte, és így csuklóból tartotta, mint a Toldi a petrencés rudat. Ezt így kitartani baromi nehéz, és ezt csak a Vikidál tudta, meg én. (nevet)

HRM: Akkor ez látható az első LP borítóján is?

Sz.A.: Igen, ott is épp csapkod a kalapáccsal, mint az állat. De jó volt ez, mert egy üde színfoltnak bizonyult a bulin. Aki ezt átélte, biztos megjegyezte a Dinamit nevet. Jó poén volt, olyasmi, mint a Schuster tapsgépe, csak egy kicsit más: kalapácsszóló...

HRM: Ha már szóba került a Munkás, végül is akár egy harmadik lemez is összejöhetett volna a kislemezekből, meg olyan ma már kevésbé ismert számaitokból, mint az Éjszakai séta, a Keresztúton állok, a Beterít a mámor, vagy a Nekem nő kell.

Sz.A.: Igen, valóban játszottuk ezeket a számokat, ott voltak a tarsolyban, csak addigra meg már a zenekar hangulata romlott meg. Ez az árulózás, államizás, meg a sok hülyeség valahogy elrontotta a légkört a bandában. A Dinamit széthullott, és elkezdtük a Németh Gabival az ős-Bikinit.

HRM: Hogy tudnád értékelni a Dinamit feloszlása óta eltelt hosszú időt?

Sz.A.: Mindenki csinálta a maga dolgát. Nekem volt a Bikini, majd elkalandoztam a country zenébe a Bojtorjánnal, majd jött Halász Juci, és a gyermekműsorokkal voltam elfoglalva, meg a húgommal járkáltam a világot. Ha valami szünet volt, akkor mindig mentem a Jutkával. Aztán megint lett Skorpió, ami a Dinamit és a Bikini időszaka alatt trióként működött a Tibusszal. Amikor ez szétment, újra összeálltunk a Karesszal, és megint nagyon jó volt csinálni. Elkészítettük az ’Azt beszéli már az egész város’ lemezt, megint elkezdtünk külföldre járkálni. Nem játszottuk halálra magunkat, de el se búcsúztunk, tehát Skorpió a mai napig van. Ha kell, összeállunk és játszunk. Most például volt apropója, hiszen 40 éves volt a banda, és volt Tabánban ez a nagy buli, meg Tihanyban is játszottunk. Mind a kettő nagyon jó volt. Tihanyban hétszáz személyes volt a hely, bent volt ezer ember, kint meg kétezer (nevet), még a nyaralók tetején is ültek.

Aztán voltam a Bojtorjánban is, de onnan a Pomázi Zolival ketten Creol néven ezt a latinos dolgot kezdtük el. Abból is megjelent vagy öt lemez, és külföldről is rengeteg helyről jön belőle jogdíj. Nagyon sokfelé elterjedt, mert szerették, és végül is ebből kerekedett ki a „latin-történet” a Tibusszal. Ez a mai napig szintén van, de létezik egy Latin Varázs nevű formáció is a Gál Petivel a Kormoránból. Idén is voltunk Amerikában, tavaly is turnéztunk. A Peti egyébként most is kint van a Kalapács fémjelezte Attila Fiai Társulattal, velük én is fogok egyébként játszani. Mindig van valami tennivaló.

HRM: Hogyan szántátok rá magatokat a Dinamit újjáalakítására?

Sz.A.: Ott is volt egy évforduló, és jött az ötlet, hogy meg kéne csinálni. A Gábornak [Németh Gábor dobos] volt az ötlete, és többféle variáció is szóba jött. Jött a Kálmán Gyuri, aki nekem kicsit jobban is tetszik, mert a Vikidál kicsit olyan modoros volt, így húzta a száját. Persze akkor nagyon jó volt, amikor vele együtt zenéltünk. A Kálmán Gyuri pedig egy fiatal gyerek és a Dinamiton nevelkedett fel. Csinálták ezt a Pandora nevű zenekart, ahol szinte csak P.Mobilt és Dinamitot játszottak. Ha nekem netán valami bajom van, betegség, ütközés, vagy akármi, akkor a Pandorából jön a Lovas Jani, aki ugyanúgy tudja a számokat, de volt olyan, hogy együtt is játszottunk. Az egész újraalapítás a Gábor ötlete volt. A Vikidál mellett nem tudtuk elhívni a Lojzit sem, mert ő éjjel-nappal játszik.

HRM: Kicsit hasonlít a dolog az eredeti bandaalapításra, ahol szintén a három alapítótag mellé csatlakozott egy basszeros és a frontember.

Sz.A.: Így van. A Lojzi helyett most a Zsöci jött, aki kiváló zenész, és bármit megtanul. A Hobotól a Billen keresztül a Ricséig volt mindenhol, és ezeket a számokat mind tudja. Akkor jött a Kálmán Gyuri, és van még az eredetiből a Papp Gyula. Viszont neki sajnos bekavartak a színházi elfoglaltságai, és így jött a végén a Jankai Béla, aki zseniálisan billentyűzik. Csináltunk is rögtön egy lemezt, amit én akárkinek merek ajánlani. A zene szerintem folytatása az akkori Dinamit zenéjének, itt is vannak dallamok, és megvan szépen hangszerelve. Nekem tetszik, egy jópofa album, és a közönség nagyon szereti. Például a Megszökök refrénjét ordítja mindenki, mint az állat. Meg írtam egy szép lassú számot, azt meg a legtöbben tekintették meg az interneten, ez a Hűvösek az éjszakák, amihez a Gyuri írta a szöveget. Együtt dolgoztunk a lemezen, ha a Zsöcinek volt egy fél nótaötlete, akkor próbáltam én is hozzátenni, hangszerelésben is. Volt, hogy a verzét ő írta, a refrént meg én. Szóval együtt csináltuk és a legtöbb szöveget is mi írtuk, mert sürgetett az idő.

HRM: ’A híd’ borítója már sokkal szuggesztívebb, mint az első albumé. Az új lemeznél pedig már másnak tűnik a vezérfonal. Ki tervezte a borítókat?

Sz.A.: Bevallom őszintén, arra már nem is emlékszem, hogy azt ki csinálta, de a mostanit a Szigeti Edit. Ő is gitáros, tanítottam is, és nagyon tehetséges mindenben. Órákon keresztül tud énekelni és gitározni. De sokan mondják rólam, hogy tele vagyok Szász Endre képekkel, pedig azok az Edit munkái. Még a nevük is ugyanaz: Sz. E. Tökéletesen ugyanabban a stílusban fest, és amikor felkértük, már másnapra húszféle borítótervet hozott, amiből végül is az új lemezről ismert verziót választottuk. Szerintem nagyon jól megcsinálta, tetszik ez a borító.

HRM: Mik a jövőbeli terveitek?

Sz.A.: Sajnos a magyarországi koncertekkel az a baj, hogy sok fesztivál vagy buli általában már nagyon korán le van kötve, vagy le van foglalva. Meg sok helyen ezt az alternatív zenét erőltetik, amiért én nem vagyok oda, de nem is foglalkozom vele. Mi elkezdtünk alulról építkezni. A Jankai Bélának van egy klubja, a BackStage, és klubjelleggel kezdtünk ott játszani tavaly. Őrület volt. Százan, ha beférnek, de nálunk kétszázan voltak, levegőt nem lehetett venni. Tehát mint régen csináltuk a Papírgyárban, meg különböző művházakban. Majdnem minden zenekarnak volt annak idején egy klubja, ahol az ő közönsége előtt klubhangulatban játszhatott. Mi is ezt csináljuk. Szombaton volt az idei első, és majd jön a többi is sorban. Közben meg kiderül, hogy jövőre mi lesz, reméljük egy-két nagyobb hazai fesztiválon is részt tudunk venni. Mert többnyire a határon túl voltunk fesztiválokon.

HRM: Régen egy évben akár 30-40 koncertet is játszottál a Dinamittal. Mostanában meg elég nagy lett ehhez képest a kontraszt.

Sz.A.: Idén volt körülbelül hét. De az tetszett, például amikor Agárdon játszottunk a Lorddal, és az egész hely dugig volt. Tehát igény lenne rá, csak nincs hely és lehetőség. Ha felhívnék valami sportcsarnokot, vagy rendezvényközpontot, hogy koncerteznénk, visszakérdeznének, hogy „Dinamit? Minek az? Vagy miért?” Szóval több szempontból megnehezedett a helyzet. Van, hogy megkérdezik, miért nem megyünk a Szigetre játszani, mert hogy az rang. A francokat! Miért rang? Ha befizetsz hatvanezer forintot, jövőre játszhatsz, vagy menjél ingyen. Menjen a franc ingyen. És akkor hozzák ezeket az alternatív izéket, nem is a magyaroknak szól. Vagy ott van a rádió. Ilyet sehol a világban nem látsz, mint Magyarországon, hogy ha bekapcsolod akármelyik rádiót, külföldi zene szól és tuc-tuc van. A szerkesztőnek ez tetszik, és kész. De ha elmész Görögországba, Horvátországba, vagy Szlovéniába, mindenhol a saját zenéjüket fogod hallani. Itthon is azt kéne, hogy játsszanak ilyet is, olyat is. Bódi Gusztit is, meg magyar rockot is. De nem játszanak. Egyetlen egy kiskörzetű rádióadó volt, a RockFM, azt is sikerült kinyírni. Igény lenne rá, csak hát más megy. De ha megnézed a kereskedelmi adókat, moslék az egész. Most kíváncsinak kéne rá lennem, hogy ezek hogy finganak meg böfögnek? Meg tudod egyesek mennyiért mennek playbackelni? A Dinamit összesen nem kapna annyit. Minket meglátnak, „á de bonyolult a felszerelés”, mások meg nyomulnak tök kamu produkciókkal.

Egyszer volt, hogy Debrecenben játszottunk a Tibusszal egy plázában. Nekünk van egy bitang jó 6000 wattos cuccunk, amit viszünk mindenhová. Ott meg jött egy hattagú zenekar, hogy ők megbeszélték a menedzserrel, hogy a mi cuccunkon fognak játszani és hogy van-e CD-játszó. Én meg mondom: „Te öreg, nekünk gitárunk van. Mi azon játszunk.” És ott kellett nekik négy mikrofon, meg négy CD-lejátszó, mert négyen énekeltek. Mondtam, menjenek be a boltba, és vegyenek. Ezek elmennek, és csinálnak havi húsz előadást. Egy saját számuk nincs, mert ugyanazt a pár dalt éneklik. Szóval sajnos elsilányodtak a dolgok az élőzene rovására. Pedig úgy lehet túlélni, hogy minél többet koncertezünk. De a Tibusznak ott van például a Tátrai Band, a Tátrai Trend, a Boom Boom, a MagyarAtom, a Latin és a Trió. Hatféle dologból összesen nem jön össze annyi buli, mint annak idején a Latinnal, amikor havi húszat nyomtunk. Mert rossz a gazdasági helyzet, és hogy spórol az ember? Az első az, hogy nem megy szórakozni. Bezárnak a szórakozóhelyek, az Old Man’s Pub például egész nyáron zárva volt. Az emberek meg nem ötszáz forintért isznak meg egy sört a kocsmában, ahol hallgathatnának jó zenét, hanem elmennek, és vesznek kétszáz forintért két liter olyan kövidinkát, hogy egy hétig koncertet látnak, meg csillagokat. (nevet)

HRM: Akkor most jöjjön egy sokkal örömtelibb téma: jövőre lesz a Dinamit megalapításának 35. évfordulója. Hogyan készültök?

Sz.A.: Az igazat megvallva még zajlik az ötletelés, Ez még egy kicsit odébb van, úgyhogy egyelőre még képlékeny a dolog.

HRM: Valamilyen új anyagot terveztek?

Sz.A.: Lemezt nem. Kérdezték sokan a Skorpióval kapcsolatban is, hogy mi lesz a folytatás. Nincs értelme lemezt csinálni, tűnnek el a CD-boltok, és nem is nagyon veszik meg a lemezeket. Ráadásul egy lemez nagyon sok pénzbe kerül, baromi költséges. Ha meg nem adsz el belőle semmit, szponzort találni egyre nehezebb. Az új lemezünkből legyártottak ötezer példányt úgy, hogy mi egy fillért nem kaptunk. Inkább az lesz, hogy fogunk írni új számokat és föltesszük őket az internetre, és akkor terjedhet. De várhatóak koncertfelvételek is. Erről jut eszembe, hogy amikor megjelent a lemez december 22-én [2010-ben] reggel hatkor az újságárusoknál, már aznap reggel hétkor fönt voltak a számok az interneten. Kifordult magából a világ.

Készítette: Csemény

Dinamit koncert: 11.09. BackStage Pub
Latin Varázs: kéthetente hétfőn Old Man’s Pub
Tátrai Tibor és barátai: 12.05. Syma csarnok