A világvége után - Rockmaraton, Pécs, 2013. június 26-27-28.

írta Hard Rock Magazin | 2013.07.13.

Valahogy sejtettük, vagyis inkább tudtuk, hogy nem a tavalyi lesz az utolsó. A világvégét túlélő rockereknek szerencsére idén is akadt szórakozási lehetőség Baranyában, mindössze az időpontot kellett előrébb hozni a dohánytörvény szigorodása miatt, amely július 1-jétől lépett életbe.

 

 

Kicsi, olcsó és baromi messze van – röviden összefoglalva, hogy miért szeretem annyira a Rockmaratont. Ez az a fesztivál, ahol simán megtalálod a sötétben farkaspókok által átjárt sátradat (na jó, ha van benned pár késhegynyi, akkor azért már viszonylag nagy a kihívás, viszont akkor nem törődsz a pókicákkal), egyik színpadtól 20 másodperc alatt átérsz a másikhoz, olcsóért kapod a sört és a gyrost, ráadásul egészen jónak mondható zenekarokat tudsz szemügyre venni. Idén ugyan nem volt Stratovarius, vagy Soulfly, de kaptunk helyette Kreatort, Eluveitie-t és Mardukot. Oké, persze, a Kreatortől már lassan gyomorrontást kap az ember az utóbbi időben, annyit járnak hozzánk, a Marduk meg aztán épphogy csak köszönő viszonyban van magazinunk arculatával, de az elővételben 6.990 forintos hetijegyért (!) ne várjunk már [...] (kéretik mindenkinek behelyettesíteni a maga nagynevű kedvencét).

Sajnos a gazdasági recesszió (még egy pár évig mindenre rá lehet húzni ezt a fogalmat) és persze az alkoholos kimerültségtől való félelem a felére csökkentette az általunk vállalt napok számát, így mindössze három nap erejéig tettük tiszteletünket a Malomvölgyben. A hely mit sem változott, az utolsó utáni Rockmaraton java része ismét a kinti kocsmában és a parkolókban zajlott, talán annyi különbséggel, hogy szerintem idén rettentően kevesen voltak. Persze erre mérget nem vedelnék, de idén nagyon könnyű volt a bejutás, szinte mindig volt egy szabad és az átlagosnál tisztább toi-toi wc és a sörödet is 5 percen belül megkaptad. Végre itt is bevezették a repoharakat, aminek meg is lett az eredménye, ugyanis jóval kevesebb szemét termelődött, mint a sima, vékony poharak esetében. Ráadásul még praktikusak is voltak, a füles korsókat simán be tudtad akasztani a zsebedbe, és ha elég ügyes voltál, még headbangelni és léggitározni is tudtál bármilyen nemű sörveszteség nélkül. Ami a legmeglepőbb volt, az a biztonsági őrök abszolút pozitív hozzáállása. Sajnos a Rockmaratont egy hónappal megelőző Balaton parti fesztiválon pont az ellenkezőjét tapasztaltuk… S hogy miért is volt érdemes még lemenni Pécsre?

 

Depresszió, Road, Leander Rising

Szerdán a Leander RisingRoadDepresszió trió melegített be, bár megmondom őszintén, hogy sokadszorra látni őket (ráadásul a Maratonon szinte mindig egymás kezét fogva lépnek fel) már kissé unalmas volt. Tavaly írtam, hogy nem csodálkoznék, ha megcserélődne a sorrend, és a Leander Rising számítana főzenekarnak, de egyelőre még mindig a Depresszió áll a képzeletbeli ranglista élén. A három koncert hipp-hopp elillant, Leanderék  nyertek, Roadék lettek a másodikak, Halász Feriék pedig csak felfértek a dobogóra. Legalábbis így láttam én. Másfelől pedig úgy határoztam, hogy inkább olyan fellépőket nézek meg, akik egy kicsit kilógnak a sorból, így jóval inkább a másnapi Bornholm-Marduk kettősre és az Aurórára koncentráltam.

Az persze örömteli, hogy mindhárom zenekar masszív rajongótábort vonz, amiben nyilván vannak átfedések bőven. A baráti társaságból többen mindhárom koncertet elejétől a végéig végignézték. A Depresszió már régóta profin csinálja, amit csinál, bár szerintem itthon elérték a plafont, ennél előkelőbb státuszt nehezen lehet megcsípni, főleg úgy, hogy a Tankcsapda birtokolja a vezető pozíciót – a Leander Rising a tavalyi Fezen-es katlan után sokkal élvezhetőbb volt és többek között emiatt is sokkal jobban szóltak. Akkor leszek igazán kíváncsi rájuk élőben, ha több lemezük lesz, és változatosabb setlisteket tudnak majd készíteni.

 

Bornholm

A hazai black metal színtér egyik legjobb csapata, a Bornholm ’Inexorable Defiance’ címmel nemrég jelentette meg új, szám szerint harmadik stúdióalbumát. Az utóbbi időben kicsit megelégeltem, hogy a legtöbb fesztiválon mindig ugyanazokkal a zenekarokkal találkozom, ezért inkább kicsit belekóstoltam a feketemetal világába – így jóval nagyobb kedvem volt Bornholmra, mint sokadszorra Junkies-ra menni. A fenti album ráadásul egész könnyen befogadható volt számomra, a Bornholm nem feltétlenül az extrém black metal vonalat képviseli. Azért érezhető volt, hogy a fesztiváltöbbség nem kimondottan a black metal híve, a Bornholmon nagyjából 200 ember álldogált a színpad előtt, később a Mardukra ez a szám valamivel megemelkedett, de nem számottevően. Itt-ott tekergett egy-két kimeszelt figura, de ez már a Marduknak szólt, a magyar srácok nem élnek ilyen eszközökkel.

Csak keményen! Nagyjából ez volt a tagok arcára írva, egyedül Havancsák Gyula (Hjules) basszer mosolyodott el néhányszor, Sallai Péter gitáros (alias Sahsnot) és főleg Sregh (ének) elég marcona arckifejezéssel nyomta végig a bulit. Sajnos mindössze negyven perc jutott nekik, ami szerintem már csak azért is kevés, mert nemzetközileg is pozitívak a visszajelzések velük kapcsolatban, ráadásul a kora tavaszi Paganfest keretében nem is játszottak idehaza, bár március végén el lehetett őket csípni a Club 202-ben.

A koncert jól szólt, a dallamok átjöttek, örvénylettek a gitárok. A fotósárokból azért nem volt az igazi, de a felezővonalra állva teljesen profin átjött az előadás. A setlistet nem igazán variálták meg a srácok az utóbbi időben, a Fear of Wonders, az On the Way of the Hunting Moon vagy a Walk on Pagan Ways most is előkerült. S kicsit visszatérve a fesztiválokon található homogenitásra: ilyenkor lehet látni azt a szomorú tényt, hogy nagyon kevés azon zenekarok száma, akik potenciálisan sok nézőt vonzanak – legalábbis a fesztiválszervezők szemében. Ugyan a Yuk-színpadon idén is sok kevésbé ismert zenekar mutatkozott be, de a nagyszínpadokon változatlanul változatlan volt a program. (Jocke)

 

Marduk

Igazi Mardukos vagy? Ha igen, akkor teljesen felesleges tovább olvasnod egy harmadik személy szubjektív kritikáját a Marduk rockmaratoni fellépéséről, hiszen nagy ívben tojsz rá, hogy más mit gondol erről; egy kívülálló úgysem értékelheti vagy változtathatja meg a közted és a nyers black metal között kialakult kapcsolatot, vagyis azt, amit Te átéltél és éreztél a koncerten elhangzó dalok alatt. Ha pedig nem vagy igazi mardukos, akkor pláne nem fognak érdekelni egy ismeretlen személy észrevételei, mivel ott sem voltál a bulin, hanem otthon ültél és hallgattad a Szandi kazettádat.

Azok kedvéért, akik még mindig velem tartanak és olvassák ezeket a sorokat, elárulom, hogy viszonylag nagy black-rajongóként az én meglátásom az, hogy a pécsi Marduk-koncertet (vagy ahogy Jocke barátom ejti: Márduk-koncertet) a következő jelzőkkel lehet nyugodt szívvel illetni: zakatoló, sötét, kiszámítható. Intro közben a szokásos kellemes borzongást lehetett érezni, amely hűvösen futott végig az ember hátán. A Marduk bevezetője leginkább a katolikus templomokból kiszűrődő gregorián dallamokra emlékeztette a nagyérdeműt, persze nem véletlenül. A zenészek ezzel fejezték ki mélységes tiszteletüket a Katolikus Egyház és annak hívei felé.

De nézzük, milyen is volt maga a produkció. Zakatoló, mert az első számtól kezdve – ha jól emlékszem az új Serpent Sermon (nem-éppen-mulatós) nótával kezdtek – elindult a svéd gyártmányú élőhús-daráló gépezet. A kezdeti negyedik sorban való elhelyezkedésem lassan hátrébb és hátrébb csúszott, mivel szerettem volna, ha a fényképezőm (és a belső szerveim) még megérhetik a nem is oly távoli hajnalt. Nagyjából ezen a ponton kellene szépen, cizelláltan írnom a hangzásról is: hát, kevés volt a mély, hát, a szólógitár nem úgy szólt, ahogy kéne... de emberek, ez tömény BLACK metal volt! Aki harmonikus gitárjátékot szeretne, az menjen el inkább egy Maiden koncertre. Oké, lehetett volna mit finomítani a technikán, tény és való, de itt a lényeg az, hogy az erő, amely a színpadról áradt – jól keverve vagy anélkül, így is, úgy is – letépte az arcod. Persze a buli elején Håkansson húrszakadása miatt zajló rétestésztára nyújtott pepecselése enyhén kiábrándító volt, de régi marduktorként ezt megbocsátom neki, főleg hogy a koncert utáni dedikáláson olyan jó fej volt (különben is ő maradt az egyetlen stabil pont ebben az átjáróházban).

Sötét. A hallócsontocskák csiklandozásán kívül kellemes színpadképet biztosított számunkra a megszokott panda típusú arcfestés és a többé-kevésbé egységes csumpi ruházat. Gondoljuk csak el, ha hátranyalt zselés hajjal, pufi dzsekiben, Adiads (sic) melegítőgatyában közvetítik az élet szépségeit számunkra. Hát fúj. A sötétséget külön fokozta, hogy a számok között a csendnek nem engedtek teret a srácok: végig susogás és morgás militarista elegyének zörejét hallhattuk. Piros pont.

Végül azt is mondhatjuk (és mondtuk is), hogy a buli kiszámítható volt, ami igaz, de egyáltalán nem rossz értelemben. A kompromisszummentes blekk mindig is kiszámítható egy kicsit: nem hiszem, hogy bárki közülünk számított volna különösebb meglepetésre. Például amikor Mortuus elrikkantotta magát az egyik dal bekonferálásaként hogy "This is from Panzer album...", rögtön tudtuk, hogy vese vesén nem marad. Egyik szám - másik szám - következő - utolsó - good bye Hungary. Rögtön megérted, hogy mire gondolok, ha meghallhatsz egy Darkthrone vagy egy Burzum albumot... egyből tudod, hogy mi vár rád. De ez nem baj! Spagettit rendeltél? Itt a spagetti, jó étvágyat hozzá. (Glawroghoul TT)

 

Utána Aurórára vettük az irányt, pontosabban maradtunk a seggünkön, és totál megfeledkeztem róla, hogy a másik színpadon Kreatorék nyomják a metalt, egyidőben. Az Auróra egyébiránt hatalmas bulit csinált, a színpad előtt combos pogó alakult ki, száguldottak a jobbnál jobb slágerek. Mikor gyöngyöző homlokkal és elégedetten kitámolyogtam a sátorból, nagy hévvel megindultam a Kreator koncertre, hamar az arcomra fagyott a mosoly: „Good night Rockmaraton” – hallottam Mille dörgő hangját – ezt rútul bebuktam…

 

Pokolgép

Meglepések nélkül. Röviden és tömören. Persze még mindig libabőrrel és sok-sok énekléssel, viszont egy unalomig ismételt setlisttel. Nyilván nehéz kihagyni bármit is, de ezredszer is meghallgatni a Győzd le a gonoszt, A háború gyermekét, a Jelet, az Ítélet helyettet vagy az Éjféli harangot már kicsit unalmas. Félreértés ne essék, az előadás profi volt, mint mindig. Szerencsére egyre kevesebben vannak, akik még nem fogadták el Tóth Attilát – emberünk most is rettenetesen jól tolta. A tavalyi bulin úgy vettem észre, hogy nem volt valami jó hangulatban, most azonban felszabadultabbnak tűnt, és ez a teljesítményén is meglátszott. Néhány perccel a buli után már kint korzózott a pultoknál, készségesen beszélgetett mindenkivel.

Ekkorra már rengetegen voltunk a sátorban, borítékolható volt, hogy a Pokolgép-Ossian páros sok érdeklődőt fog vonzani. Nem csak ezen a koncerten, hanem a fesztivál egészén dicséret illeti a szervezőséget, szinte kivétel nélkül, mindegyik koncerten jó volt a hangosítás. A Pokolgép előtt belenéztünk egy lightos punkfogat, a The Grenma koncertjébe, amely olyan metalosan szólt, hogy majdnem letépte a fejed. Visszatérve kicsit a setlistre: kérdezném én az olvasókat, hogy az Éjféli harang az komolyan bejön valakinek? Mondjuk örülök, hogy műsorra tűzték, mert egy egészségügyi séta pont belefért alatta, de egyszerűen nem értem meg, hogy miért kerül elő mindig – megspékelve ráadásul a szokásos, ámbátor halál unalmas dobszólóval. Az viszont nagyon szimpatikus volt, hogy a végén Gabi megközvéleménykutatta a népet, miszerint a Mindhalálig rock and rollt vagy a Gép indulót szeretnénk-e hallani zárásként. Előbbinél hatalmasabb hangorkán keletkezett (szerencsére), így egy mindent bele együtténekléssel zárult a Gép idei maratonos fellépése.

 

Ossian

És amit a legjobban vártunk, főleg egy ilyen remek album után, mint amilyen ’A Tűz jegyében. Magyarországon még mindig ők az első számú heavy metal banda, és még mindig ők vonzzák a legtöbb nézőt. Lehet őket szapulni, de a számok és a tények nem hazudnak. Nem ők találták fel a spanyolviaszt, ez tény, és bőven vannak áthallások és ismétlések diszkográfián belül is, de ezek a dalszövegek továbbra is ütnek, mint a borra sör. Hozzá a színpadi kiállás, a remekül kiválasztott és persze kötelező jellegű dalok, valamint az az atmoszféra, amelyet az Ossian és a rajongók közösen teremtenek meg egy-egy ilyen meeting alkalmával.

Fent a Pokolgépnél fanyalogtam, hogy unalmas a setlist – első blikkre az Ossiané is annak tűnhet, de míg a Gép szinte kizárólag régi dalokból válogat, addig Endréék remek érzékkel keverik a korábbi és frissebb lemezeket. ’A Tűz jegyében’ nyilván előtérbe került, négy dalt is eljátszottak róla. Az Ezredszer és a Robot élőben is fejet tépett, de a régi klasszikusok is előidézték a libabőrt. Külön örültem a Fortissimónak, amelyet talán most hallottam először élőben, de a csúcspont a Külvárosi álmok volt, amely szerintem az Ossian egyik legjobb közönségénekeltetős száma (lehetne, ha Endre énekeltetné benne a közönséget).

Endre a biztonság kedvéért megint kifejtette, hogy mit gondol a liberális médiáról, de amúgy nem volt csipkelődős hangulatban, úgyhogy ez a koncert teljes mértékben az örömzenélésről szólt. Koptak a hangszálak rendesen, a Magányos angyalra, az Élő sakkfigurákra vagy a Rocker vagyokra nem maradt szűz torok. Elhallgatta volna az ember fia még órákon át, hiszen még csak fél egy volt, mire vége lett a show-nak. Az Ossiant nem lehet megunni, ha holnap játszanának, azt is megnézném. Ha holnapután, szintén. Ha… (Jocke)

Fotók: Kiriák Klaudia Katalin – további képek itt.

Köszönet a Rockmaraton szervezőinek!

Legutóbbi hozzászólások