Hendrix a falon, avagy a retro mindenek felett: Pain of Salvation, Árstíí°ir, Anneke van Giersbergen - Club 202, 2013.04.07.
írta Hard Rock Magazin | 2013.04.21.
Akusztikusra csupaszítani egy kísérletező kedvű, eklektikus progresszív zenét nem éppen ZS-kategóriás bűvészmutatvány, ám a Pain of Salvation egyszer már abszolválta. De hiába a '12:5' korongba préselt hangulatmágiája, a hasonszőrű akusztikus, családias estek intimitását csakis élőben lehet maximálisan visszaadni. A ’70-es éveket már a színpadra tákolt, óriási Hendrix-poszterrel díszített nappali retro-esztétikájával, valamint a ’Road Salt’ merengős, s letisztultabb rockjával is életre keltő koncert néhol egyenesen az akkoriban életre hívott happeningekre hajazott…
Már csak azért is, mert az érdeklődők rögtön lekéshették Anneke van Giersbergen kisasszony koncertjét, ugyanis egy semmiből jött sorcserével indult az est: az izlandi Árstíðir helyett a szőkéből bebarnult Anneke lépett elsőként színpadra. Előtte még Daniel azért vázolta a koncepciót, beavatott minket a háttérsztoriba a nagymamáról (lásd később), ám mikor a Gathering egykori pacsirtája színpadra somfordált, még igencsak szellősen álltunk elől. Anneke viszont nem zavartatta magát, ugyanolyan elbűvölő volt, mint bármikor, a csupamosoly tündérnő a tőle megszokott humorba oltott kedvességgel adta elő dalait. Többnyire egy szál akusztikus gitárral, de néha pár izlandi fiú is kísérte háttérvokállal, hegedűvel és csellóval – különösen a Time After Time „duettjében” jött jól a rekedtesebb férfivokál, amely így Anneke Danny Cavanagh-gal közös estjeinek szellemét idézte meg.
A My Electricity c. Gathering-dallal indult kb. fél órás útjára az a bizsergés a hátamon, ami egy percre nem szakadt meg – viszont amikor igen, akkor túl hamar ért véget. Bevallom, kicsit hosszabb műsort vártam Annekétől, pláne szerettem volna, ha kiküszöböli a múltkori 75 perces és kissé unalmas Club 202-es bulijának csorbáját. Vártam, hogy visszatérjenek az ’In Your Room’ és az ’Air’ éterien lebegő, csodaszép slágerei, mint a Wonder, vagy az olyan felpörgetett, de még mindig pofonegyszerűen ható dalok, mint a Hey Okay! vagy a Psychical. Ám attól függetlenül, hogy az este programját nem az én kedvenceimből szabta hősnőnk, a prezentációja frappáns és lenyűgöző volt, akár a 4 Years törékeny szépsége, akár a Circles melankóliája csengett a terem csendjében. A Time After Time az estén bevett feldolgozások sorát nyitotta meg, a Locked Away c. Gathering-átirat pedig némi heves sodrást is hozott az előadásba – bár a zúzós részeket Anneke viccesen csak egy „metal” közbekiáltással jelezte, majd gyorsan át is ugrott a refrénre. A metalosokkal amúgy is poénkodott – hogy csak a barátnőjük miatt jöttek el, s a szerelmes számoknál unatkozni fognak –, a legviccesebb jelenetet viszont nem szándékosan produkálta, amikor a Club 202 színpadán felidézte, hogy a Gatheringgel milyen sokat jártak egy bizonyos Wigwam nevű, nagyon jó kis klubban, ami belülről indián díszletekbe öltözött, és milyen intenzív hangulattal bírt…
Amikor viszont éneklésre adta fejét Anneke, akkor bármiféle kritikát belénk fojtott: fene a számválasztásba, vagy az ’Everything is Changing’ elektronikusabb hangvételébe, akinek ilyen hangja van, az a telefonkönyvet is, ugye. Az akusztikus jelleg miatt ez a röpke fél óra viszont közelebb állt Anneke korai szólókarrierjéhez, s csak remélni tudom, hogy a következő dalszerzési periódusára is kihatással lesz.
Miután Anneke kiment a szobából, egy kisebb műfaji váltással Izland fjordjai felé vettük az irányt. Az Árstíðir (akiket ne keverjünk össze az Árstíðir Lífsins nevű folk black metal bandával) a hálószobapopnak nevezett műfaj felé orientálja magát klasszikus ízű (hegedűvel, csellóval és zongorával és gitárokkal megszólaltatott), de a Sigur Rós világából is merítő melankóliával színezett zenéjével. Az izlandi popszíntér felemelkedésével európai partokra dobott Árstíðir súrlódásmentesen illeszkedik abba a képbe, ami manapság közkézen kering az izlandi könnyűzenei zenekarokról: lágy, édesbús dallamok, természetközeli, anyanyelven megszólaltatott szövegek és a pop, rock és klasszikus zene kötetlen keveredése adja ki az Árstíðir idegnyugtató muzsikájának kevercsét.
Míg Anneke menetrendszerűen, addig az Árstíðir meglepetésszerűen nyűgözött le: az egy izlandi templomi kórusra hajazó srácok kánonban előadott vokáljaikkal (írtak külön egy dalt arra az esetre, ha elmegy az áram), változatos, ötletes hangszerelési megoldásaikkal (puhakötésű szerzeményeikben sokszor szinte dübörgött a spéci „bariton gitárjuk”), és kristályszépségű melódiákkal delejeztek. Külön kiemelném a Shades tajtékos, fodrozódó hegedűtémáját és a Ljóð í sand rögtön fülbeülő, poposan ragadós és nosztalgikus dallamait. De ha poénkodni kellett, akkor sem szégyenkeztek az amúgy elvarázsolt bölcsészfiúknak kinéző tagok, habár Daniel Gildenlöw humorérzékét senki nem múlta felül az este során. Az előadások kötetlen jellegére az is ráerősített, hogy az egyes zenekarok és tagjai rendre felbukkantak egymás műsorába: míg Annekét az izlandiak kísérték, addig az Árstíðir koncertje egyenesen egy POS-dallal nyitott, Daniel énekelte el a Road Saltot. Annekével egy Anathema átiratot nyomtak el, az Everwake-et, de a hamisítatlan varázslatot akkor is saját – és főleg a ’Svefns og voku skil’ c. második lemezük – dalai produkálták. Ezúttal nagyon jól sült el ez a műfaji kitekintő egy amúgy is rendhagyó koncerten, úgyhogy én arra szavaznék: nyugodtan csináljunk ebből rendszert. Persze, csak ha a következő bandák is hibátlanul képviselik az Árstíðir-nívót.
Szerző: Tomka
A Pain of Salvationnel mindig jó újra találkozni. Legyen hagyományos prog metal-koncert vagy színházba oltott rock/musical-hibrid, netán egy családias akusztikus est, a nagybetűs Élmény szinte előre borítékolható. Talán annyi a titkuk, hogy bármihez nyúlnak, hitelesek tudnak maradni: amikor afféle filozofikusabb Dream Theater/Fates Warning kistestvérként alkotnak maradandót pályafutásuk első időszakában, vagy amikor az avantgárd iránti kísérletező kedv aratja babérjait a ’Be’ és a ’Scarsick’ korongok képében, és akkor is, amikor visszatérnek a rock-gyökerekhez, mint legutóbb, mégpedig a ’70-es évek zajos pszichedeliájához. Én ugyan kissé elvesztettem a kapcsolatot velük a kétrészes ’Road Salt’ környékén (nem tagadom, nekem az utolsó kedvencem tőlük a ’Remedy Lane’ – még 2002-ből), ám egy újabb fellépésük elé mindig nagy várakozásokkal tekintek. Nem volt másképp ez alkalommal sem.
Anneke újbóli felbukkanásának híre hallatán azonban már nem éreztem ezt a jóleső bizsergést, a The Gatheringből való távozása óta – idestova hat éve! – kiadott szólómunkái ugyanis nemhogy nem érintettek meg, de sokszor kifejezetten idegesítenek, tényleg remélem, egyszer még láthatom őt egy, a kvalitásaihoz méltó zenekar élén. Mert továbbra is tartom: az ő valóban különleges hangját nem olyan butácska, tinglitangli nótákhoz kellene adnia, mint amilyeneket az utóbbi időben elkövetett. Bár persze ő tudja… Az izlandi srácok Árstíðir névre hallgató formációjának elvágyódó-melankolikus muzsikájára pedig nem tudtam kellőképp ráhangolódni, nekem aznap este túl sok volt a zenei szépségből… (A vokális teljesítményüket viszont mindenképpen ki kell emelnem, nem egyszer fantasztikusan énekeltek! Szóval inkább csak velem volt a baj…)
Nem vitatom, tartottam attól, hogy a Daniel Gildenlöw Band (bocs) ezúttal szintén belehal a saját szépelgésébe (ismerve emberünk művészlélek-beállítottságát és a teátrális közlési gesztusok iránti vonzódását), és majd egy csendes-ülős akusztikus előadás keretén belül minduntalan a lelkét kívánja kifordítva megmutatni nekünk, s inkább az elmélkedős, lírikus szerzemények kapnak nagyobb teret, kiváló táptalajként szolgálva a hangulat mielőbbi ellaposodásához. Szerencsére nem így történt. Ugyan az első blokk még valamelyest mérsékeltebb tempóban haladt a több lassabb folyású dalnak köszönhetően, a műsor második fele azonban már egy hamisíthatatlan házibulivá duzzadt. De ne szaladjunk ennyire előre!
A Pain of Salvation tagsága alaposan megváltozott az elmúlt két évben, a mokány, karizmatikus Johan Hallgren gitáros helyére tavaly Ragnar Zolberg érkezett, akit most Roger Öjersson helyettesített, egy madárcsontú, szakállas hippi; nem egyszer kitűnő vokálmunkájával járult hozzá a közös örömzenéléshez. A 2011-ben lelécelt Fredrik Hermanssont az erősen lányos Daniel Karlsson váltotta, ő a banda „emo guy”-ja, szúrta oda egy ízben Gildenlöw. Danielünk pedig bár kissé nyúzottnak tűnt, a közönséggel való kontaktust nemhogy nem redukálta a „hogy érzitek magatokat?” frázisaira, hanem folyamatosan kapcsolatot teremtett a hallgatósággal, kokettált a társaival, ahogy egy ilyen családias közeg megkívánja a spontaneitást. És majd’ minden dal előtt mesélt nekünk erről-arról. Egy hagyományos „hangos-koncerten” nem feltétlenül domborodik ki, ha egy körülrajongott énekes a „felsőbbrendű frontember” szerepéből kilépve is képes megszólítani a közönségét a földre leszállván, oly módon, hogy ledönti az ünnepelt sztár és hívei között húzódó falakat, ezúttal azonban Gildenlöw-ék egyszeri emberként „jártak köztünk”…
Emellett az is kiderült, hogy Daniel nem csupán nagy mesélő, de a szarkasztikus komikus fazonja sem áll tőle távol, egyik-másik sztorizása már-már stand-up comedy-vé fajult, jó értelemben persze. Kiderült például, hogy valamelyik helyszínen egy határőr hölgyike félreértette a banda nevét, és megkérdezte, hogy „Penis what?” (Nekem meg erről Freud neve jut eszembe…) Az egyik dal előtt a nagymamájáról mesélt az énekes: az idős hölgy ugyanis dementiában szenved, és folyton elfelejti, hogy kik is valójában a körötte lévő emberek, ezért mindenkiről csupán egy kis történetet jegyzett meg, hogy ezekhez társítsa őket. Végül már csak ezek az adomák maradtak meg neki, így szép lassan bezárult a világa, mindeközben pedig a lakása is olyan maradt, mint a ’70-es években; ez a régimódi otthon tetszett meg Gildenlöwnek, és ezt akarták megidézni a színpadképpel, részben hogy szembenézzenek a saját múltjukkal is. Talán épp ehhez a múltba révedéshez köthető – ahogy az énekes fejtegette –, hogy lecserélődött körülötte szinte a teljes zenekar, régi slágereket játszanak, no és az utolsó két lemezzel is visszakanyarodtak a '70-es évek ős-rockos, progos világához.
Egy vadonatúj dallal, a Falling Home-mal nyitottak, ekkor még csak Daniel és Öjersson foglalt helyet a deszkákon, majd a Diffidentia-val a többiek is megérkeztek. Az albumon zajos-koszos hangzással megszólaló Linoleum-ot ebben az akusztikus változatban is kellően keményre gyúrták, bizony jó volt, ám a nem sokkal utána következő Ashes már nem győzött meg: jóformán teljes sötétségben játszották, egyedül egy régi lámpa adott némi sejtelmes fényt a színpadnak (na, meg a túlvilágított bárpult – az örökös vesszőparipám), s véleményem szerint nem sikerült megfelelően átültetni, kissé üres és unalmas volt ebben a borús hangulatától megfosztott balladaformában. Helyet kapott több feldolgozás is: a Help Me Make It Through The Night című country-ballada eredetileg 1970-ben született Kris Kristofferson tollából, ezen estén Anneke és Daniel kettesben adta elő az asztalnál ülve, kellemesen édesbús hangulatot teremtve. Sajnálom, hogy van Giersbergen kisasszony több dalban nem énekelt, kíváncsi lettem volna, egynémely Pain of Salvation-szerzemény miként szólal meg kivételes hangjával. A technikusuk pedig mintegy hatodik tagként sürgött-forgott a színen, hol a gitárokat adta-vette, hol a vörösbort szervírozta, hol meg csak ült a kanapén, lábát lazán az asztalra téve. Minden olyan hétköznapi és póztalan volt tehát.
A kissé elcsépelt Lou Reed-féle Perfect Day-t úgy tudták a maguk képére formálni, hogy közben nem erőszakolták meg, „csak” elnyomták nekünk, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Mi meg örültünk. Én azonban a Holy Diver-nek (!) még jobban örültem: Dio mester halhatatlan klasszikusából bátor és értő kezekkel gyomlálták ki a metalt, és egy őrületes jazz-slágerbombát faragtak belőle, mellyel a koncert legnagyobb meglepetését és egyik csúcspontját szolgáltatták! A kettes ’Road Salt’ To The Shoreline-ját is hibátlanul „dzsesszesítették”, az este legszenvedélyesebbje címet rögvest megkapja tőlem. Onnantól kezdve aztán megérkezett a buli-hangulat, egymást követték a tempósabb számok, az ásítozásba fulladó tábortüzes romantikázásnak nem volt helye! Szerencsére.
Talán csak a Disco Queen-t hagytam volna ki a repertoárból, ha engem kérdeznek, de hát nem kérdeztek, úgyhogy ez is lement, kibírtam. Emellett azonban a folytatásban jobbnál-jobb dalok kerültek terítékre: The Perfect Element, Spitfall, King of Loss, hogy csak néhányat említsek. A két izlandi srác csellójátékával kísért Kansas-gyöngyszem (Dust In The Wind) pedig tényleg gyönyörű volt! A 1979 zárta az estét, s ekkor már mindenki a színpadon tolongott, Anneke is ott somolygott hátul az Árstíðir-es srácokkal karöltve; afféle barátságos népünnepély kerekedett, méltó megkoronázása a koncertnek. Máskülönben nem tudom, merre visz a Pain of Salvation útja, de bízom benne, hogy egyszer visszakanyarodnak ahhoz az irányvonalhoz, ami jellemezte őket az első négy lemezük idején. Én csak ennyit kívánok tőlük.
Setlist:
Falling Home / Diffidentia / Linoleum / Mrs. Modern Mother Mary / Ashes / Help Me Make It Through The Night / Perfect Day / She Likes To Hide / To The Shoreline / Holy Diver / Stress / Disco Queen / Second Love / Iter Impius / The Perfect Element / Spitfall / No Way / King Of Loss / Dust In The Wind / Chain Sling / 1979
Szerző: Mike
Képek: Réti Zsolt
Köszönet a Concerto-nak!
Legutóbbi hozzászólások