Aki azt gondolta volna, hogy Anneke egy szimpla The Gathering nosztalgia-hakni megturnéztatásával próbálja majd életben tartani szebb napokat is látott karrierjét, valószínűleg semmit sem értett meg abból, amit az anyazenekar, vagy maga a Művésznő képvisel. Öntörvényűség, zene iránti alázat, őszinteség: olyan jellemzők ezek, melyekből soha egy pillanatig nem volt hajlandó engedni egyik fél sem, és azt gondolom, hogy jól is van ez így. 

És ahogy René Ruttenék még „csodafegyverük” elvesztése után, vert helyzetből felállva is járják tovább megkezdett útjukat, úgy Anneke is szépen építgeti a saját világát. Ez a világ azonban éppen annyira színes, mint amilyen ő maga is, így – mivel általában nem szokásom az aktuális turnéról készült videók és setlistek alapján előinformálódni egy-egy buliról – lényegében kiszámíthatatlan volt, hogy milyen hangvételű estében lesz részünk (ahogy ez egyébként a The Gathering esetében is pontosan így szokott lenni).

Anneke-ék előtt két korrektül muzsikáló, de teljességgel jellegtelen csapatot láthattunk és hallhattunk. A Kelly Kockelkoren gitáros-énekesnő vezette holland Kill Ferelli slágeres, nagyjából az Avril Lavigne–Juliette Lewis-vonalon mozgó punk-rockja különösebben nem indított be, a Frames pedig a hozzám lényegesen közelebb álló post-rock műfajban adott tőlem rendkívül távol állóan unalmas műsort. Mentségükre szóljon, hogy két igen fiatal csapatról van szó, és a színpadi rutinnal egyiküknél sem volt gond, de ennél azért sokkal nagyobb kreativitásra lesz szükség a későbbiekben.

Mint említettem, többesélyes bulinak néztünk elébe. Részemről egy a főhősnőből eredendően áradó szeretettel telített, hol csendesebb, hol hangosabb pop-rock előadásra számítottam, ami félig-meddig be is jött: a koncert első felében az Agua de Annique, valamint az idén megjelent, saját néven kiadott ’Everything Is Changing’ pörgős, vidámabb dalai kerültek elő, néhány elszállós lassúval kiegészítve. Nagyjából félidőben aztán megérkezett az első The Gathering-dal: túl azon, hogy a zseniális Saturnine hidegrázós perceket szerzett a nem túl nagy számban megjelent, de annál hálásabb rajongóknak, jelentős változást is hozott az este menetében. Nem mintha az amúgy teljes mértékben élvezhető, ám kissé tingli-tangli első felvonással hatalmas problémák lettek volna (főképp olyasvalaki számára, aki egy előszobában felvett, hangzásában egy bedöglött mosógép és egy kávédaráló egyvelegére hasonlító black metal förmedvényt is hajlandó elviselni, mi több, élvezni is, ha Anneke a hangját adja hozzá), arról van szó csupán, hogy az ettől a ponttól lényegesen metalosabbá vált program magával hozta a hőn áhított melankóliát is. Persze mind tudjuk, hogy ez mit jelent egy olyan előadó esetében, akinek nem csupán a hangjából, hanem minden egyes mozdulatából és gesztusából gyermeki báj, huncutság és szeretet sugárzik. A kontraszt furcsának tűnik ugyan, de lényegében ez volt az, ami anno a The Gatheringet is naggyá tette, bár igaz, hogy Anneke önálló munkássága alapjaiban vidámabb és – nem mellesleg – egyszerűbben fogyasztható.

A közönség is érezhetően jobban vette az olyan dalokat, mint Stay, a Too Late, az ellenállhatatlanul fülbemászó Hope, Pray, Dance, Play, vagy az Anneke vendégszereplésével készült Dewin Townsend-szerzemény (Hyperdrive), melyek mintha magának a zenekarnak is jobban álltak volna. Külön élmény volt figyelni az élvezetet az amúgy is iszonyat technikával és lazasággal muzsikáló Rob Snijders doboson, amikor is végre igazán odacsaphatott a cájgnak. A többiek sokat nem tettek hozzá a produkcióhoz, hozták, amit kell, annál se többet, se kevesebbet.

És hogy mit lehetne elmondani imádott főhősnőnkről? Semmi olyat, amit korábban ne tudtunk volna, hiszen még így fél lábbal a negyvenesek között is ugyanaz az imádnivaló, örökké mosolygó, kissé lökött kislány, mint akit a The Gatheringben megismertünk. Őt nézve azon gondolkoztam, hogy egy jobb világban neki kellene a TV-ben és a címlapokon szerepelnie a tervezőasztal mellett kreált, az értékelvűséget haszonelvűségre cserélő sztár-énekesek helyett. Anneke-ben ugyanis eredendően megvan az a képesség, hogy csodálatos, szárnyaló hangjával és lényével örömet okozzon, és érzelmeket váltson ki. Ez a képesség nem tanulható, nem utánozható, és létre sem hozható, akármennyire is próbálkoznak vele a szakképzett marketing-médiamanagerek. Hozzátehetnénk, hogy szórakoztató termékek gyártásában valóban igen komoly eredményeket értek már el, ám azt sem érdemes elfelejteni, hogy az őszinteséget semmi sem pótolhatja (bizony, még a befektetett milliók sem). Anneke pedig őszintén, a lehető legtermészetesebb módon teszi azt, amiről sokan csak álmodnak: nem csupán szórakoztat. Gyönyörködtet!

Setlist:

Feel Alive / My Boy / Take Me Home / Beautiful One / Fury / You Want To Be Free / Circles / Down So Low / Saturnine / Stay / Too Late / 1000 Miles Away From You / Even The Spirits Are Afraid / Hope, Pray, Dance, Play / Hyperdrive / Witnesses

Bazsa

Képek: Fido

Köszönet a Concerto-nak!