Maradványérték - 2012. október II. rész

Steven Wilson: Get All You Deserve (Egyszer megkérdezném Steven Wilsontól, követett-e el hibát az életében, mert én olyat még nem hallottam.)
Kotipelto & Liimatainen: Blackoustic (Finn power metal slágerek, valamint Purple, Gary Moore és Rainbow dalok kerülnek akusztikus alapokra Timo Kotipelto és Jani Liimatainen jóvoltából.)
Cradle of Filth: The Manticore and Other Horrors (A brit extrém zenekar színvonalas múltidézése.)
Skunk Anansie: Black Traffic (Ismétlés a tudás anyja – na meg a rajongóé. A ’Wonderlustre 2’-t is benyeltük.)
Spiders: Flash Point (A Witchcraft volt gitárosának új zenekara: vissza-a-gyökerekhez stílusú rock ’n roll, telített atmoszférával és pőre dallamokkal.)
Sound Storm: Immortalia (Mivé lennénk olasz szimfonikus power metal nélkül? A relatíve ismeretlen Sound Storm gondoskodik az utánpótlásról.)
Paragon: Force of Destruction (A Paragon épített egy időgépet, amelynek köszönhetően kis időre beleszippanthatunk a metal fénykorának gitárszagú levegőjébe.)
Eyefear: The Inception of Darkness (Tiszta horror: éjfekete prog.power Ausztráliából.)
Who Are You – An All Star Tribute To The Who (A hatvanas évek legnépszerűbb modzenekarának világát igyekeznek bemutatni mások szemüvegén keresztül.)

Steven Wilson: Get All You Deserve

A progresszív rock egyik jelenkori mestere nem nyugszik, noha kiváló bandáját, a Porcupine Tree-t hibernálta egy időre. Ebben az évben már a második élő anyaggal jelentkezik, ezúttal képi formában is. Az év elején megjelenő ’Catalogue Preserve Amass’ egy CD-nyi helyet biztosított, hogy belehallgassunk, milyen hangulatúak az európai koncertek a ’Grace For Drowning’ turné alatt. Ebbe a teltházas mexikóvárosi buliba bele is pillanthatunk, több mint két óra időtartamra. 

Steven Wilson nem egy vidám gyerek, ez nem újdonság. Dalaiban előszeretettel eljátszik a halál gondolatával, a buli elején is feltűnik a Kaszás tekintélyes méretben. És ennek megfelelően a színpad sem olyan nagyon kivilágított, sőt a képi bejátszások is ezt a borongós hangulatot erősítik. Néha csak sejteni lehet a zenészeket, akik a maximális teljesítményt nyújtják. Három éve volt szerencsém látni a Porcupine Tree-t élőben, és amellett, hogy kristálytisztán szólt a koncert végig, a zenészek sem nagyon hibáztak.

Ha azt mondom Wilsonról, polihisztor, lehet, hogy túlzok, de nem járok oly messze az igazságtól. Első osztályúan kezeli a gitárt és a zongorát, intelligensek a szövegek, rohadtul kitalálta a színpadképet is. Emellett „szabadidejében” újrakever ikonikus progresszív albumokat. Nekem különösen tetszenek a billentyűs futamai, legyen jazz vagy klasszikus, kirázza a kisujjából. A halk zene időnként felrobban, és akkor aprítják a hangszereket. Csak kapkodja az ember a fejét, hogy egy szerzeménybe ennyi ötletet beleraktak, ilyen bőséges hangszerelésben, mert a fuvola és a szaxofon sem maradhat ki.

Ez a buli nem egy One Man Show, ettől jó. Bár Wilson az irányító, de minden egyes hangszer kellő súlyban van jelen, és az operatőrök sem állandóan őt mutatják ezen a földöntúli koncerten. Zseniális a ritmusszekció. A német születésű Marco Minnemann dobos (akit még a Dream Theater is meghallgatott, mikor Mike Portnoy kiszállt) játékában az tetszik leginkább, hogy nagyon érti a finomságokat, a lágyabb ütemeket, aztán innen szép bedurvulni. Nick Beggs basszusgitáros néha lecseréli hangszerét a chapman stickre, ilyenkor talán ő is finomabb ritmusokat diktál, de az előző hangszeren kavart jazzfutamok is megérnek egy misét.

Egyszer megkérdezném Steven Wilsontól, követett-e el hibát az életében, mert én olyat még nem hallottam. (Bigfoot)

Kotipelto & Liimatainen: Blackoustic

A 'Blackoustic' a Stratovarius és a Cain's Offering énekesének, Timo Kotipeltónak, illetve az ex-Sonata Arcticás, valamint a Cain's Offeringben szintén szerepet vállaló Jani Liimatainen gitárosnak közös projektje. A név és a borító egyértelműsíti, hogy mire számítsunk: akusztikus dalokra, a két derék finn előadásában.

Nem Timo Kotipelto és Jani Liimatainen az elsők, akik sikeres dalokat ültetnek át akusztikus környezetbe, mint ahogy az sem új keletű dilemma, hogy szükség van-e egyáltalán az ilyen akciókra. Én szeretek úgy tekinteni az akusztikus átiratokra, mint kiváló dalok lehetséges alternatíváira, s nem here nélküli power-himnuszokat látok magam előtt. Azt, aki erre nem képes, és megveszekedett meggyőződése, hogy az akusztikus átültetés maximum bugyinedvesítésre való, inkább lebeszélném a 'Blackoustic'-ról, mert könnyen lehet, hogy csalódni fog a Black Diamond vagy a Hunting High and Low „megcsonkított" verziójának hallatán.

Aki viszont szereti a Stratovarius, a Sonata Arctica, ill. a Kotipelto (Timo szólóprojektje) zenéjét, kiegészítve néhány olyan klasszikussal, mint a Perfect Strangers (Deep Purple), az Out in the Fields (Gary Moore és Phil Lynott), Behind Blue Eyes (The Who) és a Rainbow Eyes (Rainbow), és képes kereken egy órát elvonatkoztatni a villanygitártól, megkockáztatom, hogy élvezni fogja a két finn produkcióját. Kétlem, hogy a 'Blackoustic' több akarna lenni, mint ami. Nem előre megfontolt bőrlehúzás a rajongókról, és nem is kétségbeesett törekvés valami különleges felé. Már csak azért sem, mert állítólag a rajongók kérésére született meg. Timo és Jani ugyanis az utóbbi években rengetegszer lépett fel különböző finn vendéglátóipari egységekben, és mindig remek hangulatot csináltak, s olykor simán előkerült egy The Trooper vagy egy The Final Countdown is. Adta magát a kérdés: „Miért nem íródnak CD-re ezek az esték?”

Az is igaz persze, hogy nem meglepő módon és nyilván nem egyedüliként jobban szeretem az akusztikus megnyilvánulásokat élőben hallgatni, de mivel sajnos nincs lehetőségem a hétvégéimet valamelyik ravintolában múlatni Tampere vagy Helsinki közepén, jobb híján videókra vadászok a jelenkor nagy testvérének segítségével, vagy… előkeresem a ’Blackoustic’-ot és beteszem a lejátszóba! (Jocke)

Cradle of Filth: The Manticore and Other Horrors

Dani Filth a 'The Manticore and Other Horrors' című új nagylemezt felvezető interjúkban egy amolyan „vissza a gyökerekhez” jellegű anyagot ígért a rajongóknak. Az azért nyilvánvaló, hogy nem a 'The Principle of Evil Made Flesh'-t kívánták újra megírni, és egy közel 20 éves pályafutás után, melynek megvoltak mind a csúcspontjai ('Midian', 'Damnation and a Day', 'Nymphetamine') mind a mélyrepülései ('Darkly, Darkly, Venus Aversa'), talán nem is az a lényeg, hogy mennyire nyúl vissza a gyökereihez az egyik legnépszerűbb extrém metal zenekar, hanem inkább az, hogy minőségében mennyire tudják megközelíteni, esetleg túlszárnyalni a legjobban sikerült lemezeik színvonalát. Mindenesetre Dani Filth nyilatkozata jelen esetben megállja helyét, hiszen a jól megszokott szimfonikus elemekkel vastagon átszőtt, a giccsességet sem nélkülöző, bombasztikus hangzást ezúttal előszeretettel alapozzák egyszerű, vad punk, és fogós, ragadós heavy metal riffekkel is (melyek a zenekar legkorábbi hatásainak tekinthetők), mindezt úgy, hogy jutott hely az extrémebb hangvitelű támadásoknak is.

A Cradle of Filth gyakran kerül a black metal rajongók támadásainak kereszttűzébe a nem ritkán kommerszbe hajló muzsikája miatt, és ez most sem lesz másként, ugyanis az arcfestést leszámítva nem sok hasonlóságot mutatnak egy ortodox balck metal zenekarral. Sőt muzsikájukba ezúttal is jócskán pakoltak olyan elemeket, mint a női ének, a hatásvadász kórusok vagy a dúdolható dallamok, amik fényesen csillogó cukormázként vonják be Dani Filth - egyébként valóban extrém - hörgéseibe és idegőrlő sikoltozásaiban fogant dalokat. A bombasztikus összetevőkkel dúsan felvértezett dalok mellett azért bőven fellelhetők igazán vad, durva dolgok is a lemezen, ilyen például a bivaly death metal riffekkel felfegyverzett The Abhorrent vagy az egyszerűbb punkos beütésű Manticore, így a szélsőségesebb zenei megnyilvánulások is megfelelően kihangsúlyozottak.

A 'The Manticore and Other Horrors' tehát zenéjében valóban egy „vissza a gyökerekhez” lemez lett, melyen a primitív punk, és heavy metal hatásokat úgy sikerült kidomborítania a suffolki zenekarnak, hogy közben megőrizték a sikereik zálogát jelentő szimfonikus komponensekkel megszelídített exrém metal hangzásukat. (Pálinkás András)

Skunk Anansie: Black Traffic

A visszatérés ma már legalább annyira szerves része a zenekarok sikerének, mint a bandaalapítás. A Skunk Anansie is második aranykorát éli, mióta a ’90-es évek MTV által kikövezett sikerszériája után tavalyelőtt újra nagylemezzel és intenzív turnézással csalogatta vissza a rajongóit. Mivel a ’Wonderlustre’ ügyesen hajlította át populáris hangvételbe a zenekar védjegyszerű klitorisz-rockját, a ’Black Traffic’-kal kb. ugyanaz a helyzet, mint a ’Monster’-rel a ’Sonic Boom’ hangos visszatérése után: vajon a második nagylemez is képes fenntartani az izgalmakat, amire az újjáalakulás anno jócskán rásegített? És ha a kérdés, úgy a válasz is hasonló: igen is meg nem is, hiszen a meglepetés fegyverténye elenyészett, és az első korong magabiztosan megismételt verziója nem vág úgy szíven, viszont minőségben sincs nagyon lemaradozva elődjétől.

A ’Black Traffic’-on megtalálható minden, amiért Skinékért rajongani lehet: dühből írt, nyers hard rock (I Will Break You), ugrálós, de szintén kemény rock-dal (Sad Sad Sad), és persze – vonósokkal alásegített – érzékeny szellemű popballada (I Hope To Meet Your Hero). Egyszerűen fogalmazva, Skin még mindig rohadt dühös, de hát ezért is szeretjük – még akkor is, ha a nyíltan politizáló mondanivaló némileg háttérbe szorult, és az az agresszív él is lekerekedett, ami a ’90-es években jellemezte őket. Viszont ez már így volt a ’Wonderlustre’-on is, amin azért – valljuk be – egyszerűen jobbak voltak a számok. A különbség csak annyi: az egy remek, ez meg egy nagyon jó lemez, szóval panaszkodni igazán nem lehet, pláne, hogy a zene gerincét adó basszusfutamok még mindig úgy dorombolnak, és Skin sajátos dallamformálása sem kopott meg. A Spit You Out vagy az I Believed In You pedig ugyanolyan koncertfavoritok lehetnek, mint anno a God Loves Only You vagy a My Ugly Boy volt. Habár előrelépésnek túl sok nyoma nincs (azért a Sticky Fingers In Your Honey finomsága erősen javallott hallgatásra), és nem olyan átütő, mint a ’Wonderlustre’ (de stílusosan keményítik néhol metállá hard rockjukat), a ’Black Traffic’-ban sem fognak csalódni a rajongók. (Tomka)

Spiders: Flash Point

A rockzene genezise, a műfaj aranykora mindig is középpontban fog maradni, akár a rajongók viszonyítási alapjaként, akár a zenekarok ihletforrásaként. A svéd rockzenekarok új generációja is egészen a ’60-as évek végéhez nyúl vissza, hogy lendületes, pőre rock ’n rolljával felfrissítse a digitális éra túlvezérelt rockzenéjét. A Spiders a retro-vonulat legfrissebb csemetéje, a Witchcraftból 2010-ben lelécelt gitáros, John Hoyles alapította feleségével, Ann-Sofie-val – a női frontember pedig egyértelműsíti, hogy a mostanában szintúgy divatos, Jefferson Airplane-es énekstílust művelő rockbandák vonalát erősíti a Spiders. Családfájuk nem is annyira a Graveyard vagy a Witchcraft őseiig, azaz a blues-rock vagy a proto-doom irányában nyújtózkodik – a Spiders a garázsrock-alapok mellett inkább olyan műkedvelőktől merít, mint a Girlschool vagy a Motörhead. A ’Flash Point’ az alapoknál kezdi a rockzenét, és ott is tartja: ennél egyszerűbben már igazán nem lehet pengetni a rock ’n rollt. Komplexitás és eredetiség helyett a Spiders inkább a feelingre és az autentikusságra fókuszál. Ebből pedig jócskán akad Ann-Sofie múltidéző vokáljaiban, és Hoyles lazán csavart akkordjaiban – kettőjüknek pedig a Lemmy-s lüktetésű pörgések ugyanolyan jól állnak, mint a bluesosra lassított, Sabbath-tradíciót felelevenítő hangulatdarabok. A Spiders tehát, amikor teheti, variál az alapképleten, akár minimális stíluskorrekcióval, akár egy jól elhelyezett herfliszólóval, és miközben a ritmusszekció gondoskodik arról, hogy minden dalban ott dobogjon a groove, Ann-Sofie egészen slágeres dallamokkal toldja meg a bulihimnusznak is beillő dalokat. Nincs itt nagy megfejtés, se világmegváltás, csak pofonegyszerű rockzene, amit kizárólag magas hangerőn érdemes élvezni, csak hogy megcsillanjon a valódi kraftja. Ja, és mindössze 28 perc az egész! (Tomka)

Sound Storm: Immortalia

2012, Olaszország, szimfonikus power metal. Ennél unalmasabb ajánlót nehéz elképzelni. És mégis: az ’Immortalia’ az egyik legizgalmasabb bejegyzés a műfajban, amit az utóbbi időkben hallottunk. Mikor egyes műfajok kifújnak, és már a zenészek is annyira unhatják az újrahasznosított közhelyeket, mint az amúgy türelmes rajongók, akkor mindig jön egy-egy kevésbé ismert, feltörekvő banda, aki mellett elment a műfaj halálának híre, és visszaadja a hitünket. Ezt teszi a Sound Storm is, aki egyenesen baktat a Rhapsody által kikövezett ösvényen: epikus, nagy ívű, kórusokkal aládúcolt, billentyűfutamokkal keretezett power metal ez, amiben dupláznak, mint az őrült, a dalszövegek meg szüzekről, ördögökről meg holdfényről szólnak. Szerencsére a dalnok Philippe D'Orange nem csupán egy bukott operatanonc, aki jobb híján vokalizál egy metal bandában, ezáltal a Sound Storm karcosabb oldalának is képes súlyt kölcsönözni (ahogy Lione is teszi a black metalos beütésű Rhapsody-dalokban). Merthogy a Sound Storm egyik erénye, hogy a megszokottnál keményebben, erősebben adja elő a stílust, és nem töketlen tünde-metalt, hanem igenis power metalt játszik, amibe a death metalos öblögetések is beleférnek. Ha úgy tetszik, az ’Immortalia’ keményebb, mint a ’Time I’, pedig a műfaj, amiben utaznak, mégiscsak könnyedebb.

Az ’Immortalia’ olyan, mint egy véget nem érő adrenalin-roham, amiben a virtuóz gitárjátéknak a teátrális megadallamok szegődnek kísérőül, miközben a filmzenés epika adja a körítést a dalokhoz. Mivel üresjárat a közelébe se ért a lemeznek, az ’Immortalia’-ba belekötni sem lehet – legyen szó az operás énekstílt alkalmazó Blood of Maidenről, vagy a lemezt záró, kötelező hosszú dalról (The Portrait). Hogy csak annyit mondjak: a Promises-be olyan refrént ültettek a srácok, amit a ’Dawn of Victory’-t író Luca Turilli is simán fel tudott volna használni. Felesleges is szaporítani a szót: ez egy remek szimfonikus power metal lemez, amely ugyan nem éppen eredeti, de ezt nagyszerű nótákkal ellenpontozza. Kötelező! (Tomka)

Paragon: Force of Destruction

Nem könnyű az egyszeri hamburgi rocker dolga: a Helloween, a Gamma Ray, a Running Wild és a Masterplan – hogy csak a nagyobbakat említsük – mellől szinte lehetetlen kitörni. Még annak az Iron Saviornek sem sikerült, akik Kai Hansen hathatós segítségével indították be a rakétákat a kilencvenes évek közepén. Nem csoda, hogy a Paragon nevű formáció is megbújik a nagyok mögött, sőt, talán még a Vas Megmentő által fémjelzett másodvonalban sem feltétlenül az élbolyhoz tartozik, annak ellenére, hogy a fiúk 1990 óta derekasan ápolják és űzik a heavy metal mesterségét, és a ’Force of Destruction’ már a jubileumi, tizedik stúdiólemezük.

S hogy miért nem tartoznak abba a bizonyos élbolyba? Talán azért, mert nagyjából ugyanazt adják vissza, amit az előbb felsorolt bandáktól, főleg a Gamma Raytől és a Saviortől megszokhattunk, hozzá csatlakoztatva egy kis Acceptet (a limitált kiadvány bónuszként tartalmazza a Son of a Bitchet is) és egy csipetnyi Running Wildot. Sok ilyet láttunk, néha már leírni is nyűg. Alapesetben jön is a fitymáló kézlegyintés. De most amondó vagyok, hogy ne tegyük, mert a ’Force of Destruction’ egy megsüvegelendő darab, még ha nem is egy paragon, vagyis tökéletes gyémánt. A két hamburgi élcsapatnál némileg keményebb zenét játszva, de szintén kétgitáros üzemmódban ontják magukból hőskölteményeiket (amúgy Martin Christian gitáros főnök már a nyolcadik másodgitárost fogyasztja).  Szerencsére a refrének sincsenek elsinkófálva, bár sokszor hallunk majd számcím-ismétléseket, de a dal címe a zenekarok 97%-nál előbukkan valamilyen formában, a refrénben.

Hamburg város power metal aspektusainak mélyreható tanulmányozása után talán senki nem fog a szívéhez kapni, ha hozzáteszem, hogy a Paragon két földije is tiszteletét teszi a korongon. Kai Hansen és Piet Sielck (Iron Savior) is vendégszerepel az album egyik (talán épp emiatt?) legjobb, de mindenképpen a leghosszabb dalában, a nyolc perces Blood & Ironban.

A végén mindig sommázunk egy kicsit, így természetesen most is ezt teszem, feltéve a jelen esetben nem is annyira költői kérdést: miért érdemes beszerezni a ’Force of Destruction’-t? Mert van rajta 11 egyszerű, megfejtést nem igénylő, kemény power metal dal, amelyek tökéletesek arra, hogy levezessük a hétköznapokban felgyülemlett adrenalint. Bizony, a Paragon épített ezzel az albummal egy időgépet, amelynek köszönhetően kis időre beleszippanthatunk a metal fénykorának gitárszagú levegőjébe.

u.i.: Ez a borító csak nekem juttatja eszembe a Stallone-féle ’The Expendables’ logóját? (Jocke)

Eyefear: The Inception of Darkness

Hogy az ausztrálok bizony értik a metalt, afelől nem lehet kétségünk, mióta olyan remek zenekarok szórakoztatnak minket a távoli kontinensről, mint a Voyager, a Be’lakor, a Ne Obliviscaris, az Empires of Eden – és még sorolhatnám. Aki pedig közeli ismerős a Voyager diszkográfiájával, az azt is tudja, hogy az ausztráloknak jól áll a progresszív power metal is – az Eyefear honfitársaihoz hasonlóan, képes életet lehelni egy túltelített zsánerbe. Az Eyefear ráadásul nem a komplex, villantós végéről fogja meg a stílust, hanem inkább a vaskosan szőtt atmoszférára koncentrál: a csapat egyik legnagyobb húzása volt, hogy 2009-ben leszerződtették Seb Schneidert, ugyanis az ő billentyűjátéka hátborzongatóvá, néhol egyenesen horrorisztikussá sötétíti a korongot. Aminek a címe nem véletlenül lett ’The Inception of Darkness’: a túlvilági billentyűfutamok mellé jócskán kapunk marcona zúzdákat, sőt, néhol még öblös hörgést is (a Be’lakor énekese, George Kosmas vendégeskedik pár dalban). A lemez néhol feszegeti a műfaj határait különböző műfajinfúzióival, bedurvulásokkal vagy éppen doomos belassulásokkal, de alapvetően az amerikai power metalra emlékeztető, elszántan riffelő hozzáállással betonoz, közel egy órán keresztül. A dalok többsége felvillantja a kötelező műfaji jegyeket, miközben azokat profizmusba és az elvártnál némileg több dallamba csomagolja – Danny Cecati dalnok az áriázó iskolát járta ki, ám képes a zene karcos oldalát is kidomborítani. Con Papazoglou a tördelt ritmusokat és a mázsás riffeket egyaránt vágja, úgyhogy nem kell félni, hogy túlságosan old school lenne a korong: habár az utóbbi időkben jócskán túltelítődött a prog.power alműfaja, aki szereti a hangulatcentrikus, melodikus verzióját, az nem fog csalódni az Eyefear legfiatalabb éjgyermekében. (Tomka)

Who Are You – An All Star Tribute To The Who

Újabb albummal gyarapodott a tribute albumok népes mezőnye, ezúttal a hatvanas évek legnépszerűbb modzenekarának világát igyekeznek bemutatni mások szemüvegén keresztül.

Az alkotók ezúttal is a jól bevált receptet alkalmazták: nagynevű kollégákat hívtak, megkérve őket, értelmezzék szájuk íze szerint a szóban forgó zenekar műveit. A felkért zenészek mezőnye nagyjából a pályatársakból tevődik össze, akadnak később feltűnő palánták is, a fiatalabb nemzedéket azonban nem sokan képviselik. Viszont érdekes alkalmi társaságokat sikerült verbuválni egyes dalokhoz. Mindjárt a kezdő Eminence Frontban együtt játszik John Wetton, K.K. Downing és Derek Sherinian, de érdekesen mutat a Rick Wakeman-Joe Elliot-Carmine Appice összeállítás a Love Reign O’ er Me felvételen is. Mostanában ritkán látott arcok is előbukkannak, mint Ginger Baker, Dave Davies (a My Generationben) vagy Peter Noone (a Magic Bust énekli), a Herman’s Hermits frontembere.

A parádés névsor ellenére a zene nem annyira izgalmas. Nem rossz, de az eredeti felvételekhez képest nem sok újdonságot tartalmaznak. Lehet, hogy az volt a koncepció, hogy ne bolygassák meg a The Who zenei világát, én viszont kíváncsi lettem volna például arra, Rick Wakeman mit kezd ezzel a szép lírai nótával. Helyette visszafogott, korrekt módon előadott verziót kapunk. De a többi dalra is jellemző ugyanez, nem hallom az ötleteket, az egyes zenészlegendák zenei védjegyeit. (Bigfoot)