Pontosan nem lehet tudni, hogy mi a titka annak a különleges, könnyen felismerhető hangulatvilágnak, mely csakis a kilencvenes években (és azóta is) virágzó skandináv metal színtér sajátja. Mindez éppúgy igaz az extrém zenék vadságát nagyívű dallamokkal összevegyítő göteborgi death metalra, mint a visszafogottabb, melankolikus, de érzelmileg hasonlóan intenzív stílusokra (gondoljunk itt akár a Katatoniára, vagy az olyan kísérletezőbb csapatokra, mint az Amorphis vagy az Opeth).     

Ma már más szelek fújnak, a „stílusatyák” rég eltávolodtak egykori önmaguktól, és bár az általuk megteremtett hagyományokat a mai napig számos zenekar hordozza magában, az a különleges atmoszféra már nem hozható vissza (talán nincs is feltétlenül szükség rá). Néha azonban felbukkan egy-egy fiatal zenekar, amelyik nem csupán ráérez, hanem maximálisan magáévá is teszi, és megkérdőjelezhetetlen hitelességgel eleveníti fel a lezártnak hitt múltat.

A Be’lakor harmadik lemezével ebbe az „aranykorba” utazhatunk vissza; szűk egy óra abból az élményből, melyet eddig csak a klasszikussá érett lemezek leporolásakor érezhettünk. A dolog pedig onnantól válik különösen izgalmassá, hogy az első másodpercek hallatán kialakuló prekoncepcióink ellenére a csapat a legkevésbé sem skandináv, mi több, még csak nem is európai. Előbb feltételeznénk, hogy az ’Of Breath And Bone’ valami fatális véletlennek köszönhetően hosszú-hosszú évekig kallódott egy stúdió padlásán, mint hogy ezt az ízig-vérig északi anyagot a metal nagyhatalomnak éppen nem nevezhető Ausztrália fogja kitermelni magából.

Tömény extázisra számíthatnak tehát mindazok, akik egy kicsit is szimpatizálnak ezzel a korszakkal. A lemezt uraló melodikus gitárdallamoktól a göteborgi death metal hívei érzik majd magukat a mennyekben, de gyakorta bukkannak fel gothic, valamint folk elemek is (és szerencsére nem a csujjogatós, olcsó sörtől bűzlő fajtából, hanem olyasmiből, mint ami az Amorphis korai mesterművein hallható). Ennek ellenére nyoma sincs semmiféle „identitás-zavarnak”, hiszen ez a nyolc dal – és talán ez a lemez legnagyobb erőssége – mind színvonalban, mind hangulat tekintetében hihetetlenül erős egységet képez. Épp ezért nehéz is lenne csúcspontokat vagy húzónótákat kiemelni; hol óriási harmóniamenetekbe, hol szívfacsaró melankóliába botlik az ember. Ily módon nem csupán rendkívül fogós, hanem az egyes hangulatokat dinamikusan váltogató szerkezeteknek köszönhetően rendkívül izgalmas is a végeredmény.

Ugyanakkor akármennyire is magával ragadó a lemez egésze, mégsem nevezhető könnyű hallgatnivalónak. Már csak azért sem, mert az intrót és a To Stir the Sea című rövid átvezetőt leszámítva egyik dal sem megy 6 perc alá, az utolsó három pedig darabonként 9 perc körül mozog. Vagyis a csapat nem rövid nyári slágerekkel dolgozik, és bár az egyes tételek ettől picit nehezebben emészthetők, a dallamorgia többszörösen is kárpótol a befektetett energiáért.

Ugyanígy nem várhatunk világmegváltó újításokat sem, de a Be’lakornak talán nincsenek is ilyen irányú tervei: a hihetetlen dallamérzék sokszorosan feledteti az innováció és az eredetiség hiányából adódó esetleges fenntartásokat. Még abból sem érdemes ügyet csinálni, hogy az imént említett csapatok munkásságát behatóan ismerők kénytelenek lesznek együtt élni a „mindjárt megmondom, hogy ezt konkrétan hol hallottam korábban”-érzéssel. Általános érvénnyel köszönnek vissza ugyanis a kilencvenes évek zseniális In Flames- (’The Jester Race’, ’Whoracle’, ’Colony’), Katatonia-, Amorphis- és Opeth-lemezei, az olyan – bánatmetalban jeleskedő, így akár tiszteletbeli skandinávnak is tekinthető – gothic alapcsapatok, mint Paradise Lost és a My Dying Bride, de biztos vagyok benne, hogy George Kosmas öblös hörgéséhez hasonlatos orgánummal is találkoztam már. Mindez azonban nem csupán azért hagyható figyelmen kívül, mert az ’Of Breath And Bone’ ellenállhatatlanul fogós dalokkal lett telepakolva, hanem mert nekem személy szerint rettentően hiányzott már egy efféle hagyományőrző, dallamközpontú északi remekmű.