"Szeretném megvizsgálni...": Mike Portnoy, Billy Sheehan, Tony MacAlpine, Derek Sherinian - Petőfi Music Hall, 2012.10.19.

Egy ilyen koncert nem lehet rossz – mondogatták barátaim még a buli előtt, végignézve a fellépők névsorán. Nos, Mike Portnoy, Billy Sheehan, Tony MacAlpine és Derek Sherinian külön-külön is megér egy misét, ezt lemezek hadával bizonyították az évek során. Bár az est majd egyórás késéssel kezdődött, mert a zenekar járattörlés miatt nem érkezett meg időben, az ötszáz főnyi közönség türelmesen várt.

Szép szám ez az ötszáz. Mert nem éppen könnyed popzenéről szólt ez a péntek esti történet, hanem nagyon komoly zenei felkészültséget igénylő instrumentális rockmuzsikáról, melyben alaposan keveredtek a különböző zenei műfajok. Mivel a formáció még nagyon friss, nem kaptunk saját szerzeményeket, ezért mindenki elhozta életének egy-egy szeletét. Olyan feldolgozások is felcsendültek, melyek meghatározó szerepet játszottak zenésszé válásuk időszakában, így Billy Cobham, Jeff Beck és Bill Bruford egy-egy szerzeménye is elhangzott. A műsor egyébként keretes szerkezetű volt, hiszen Dream Theaterrel kezdődött, (ebbe beleszőttek egy kis Liquid Tension Experimentet is) és ugyanígy fejeződött be a ráadás előtt. Egyébként jövő tavaszra ígérnek egy CD-t friss dalokkal, és ez bizony egy alapos ok lehet egy következő turnéra. Bár Mike Portnoy már egy ideje nem tagja a Dream Theaternek, mégis elgondolkodik az ember: elég neki a nap huszonnégy órája? A nyáron még az Adrenalin Mobbal járt nálunk, szeptemberben európai turnét bonyolított le a Flying Colours-szal, most meg ez a projekt dübörög ezerrel. 

Természetesen Portnoy kapta a ceremóniamester szerepét, illetve mit kapta, ő volt, és kész! Most is tanúbizonyságot tett végtelen nagyszájáról, egy viccet is elmesélt, mialatt a lábgépét reparálta az egyik roadie, valamint az est legintelligensebb megnyilvánulása is tőle ered, amikor definiálta a koncert zenei irányvonalát:”B… meg az énekest!” Egyébként Mike nem teljesen mondott igazat, mert a végére hagytak egy vokális szerzeményt, Billy Sheehan agyszüleményét, a Shy Boy-t, ezt a dobos és a basszusjátékos együtt énekelték el. Mike ezúttal kevesebbet bohóckodott, mint a Dream-bulikon, talán több odafigyelést igényeltek ez az összeállítás, vagy a társak bírták visszafogottabb viselkedésre.

A fajsúlyos muzsika ellenére rendkívül gördülékeny bulinak voltuk szem- és fültanúi: hallatlan elegánsan, könnyedséggel dobálták elénk a finom zenei falatokat, egyik ámulatból a másikba estünk, ahogy sorjázták a hangszerszólókat és párbajokat. Mindenki alaposan kiélhette magát. Talán Derek Sherinian tűnt egy kicsit fáradtnak, igaz, ő intézi a csapat ügyeit, így az esti penzum előtt neki más bokros teendője is akad. Félre ne értsetek, ő nagyszerűen hozta néha klasszikus, jobbára jazzes beütésű darabjait, de én egy kicsit kívülállónak éreztem őt, ahogy némi túlsúllyal bíró fazonja állt a billentyűs arzenál mögött. Nem volt olyan játékos, mint másik három társa, akik majd szétrobbantak a jókedvtől.

Nem játszottak nagyon hosszan, körülbelül száz percet, tudták, mikor kell abbahagyni, de a szólórészeket is kordában tartották. Hála a muzsikusok kiváló arányérzékének, a koncert nem csapott át öncélú magamutogatásba, nem másztak ki közénk a zenei elefántcsonttornyokból. Hatalmas hangorgia jött le a színpadról, (Tony MacAlpine-nak kevés volt a hat húr a hangszerén) a négy zenészfenomén elvarázsolta a publikumot, magamat is beleértve.

Bigfoot

Nagyon sokan hitték azt – köztük jómagam is –, hogy az új hangszeres formáció első és egyetlen fellépése a NAMM show-n lesz. Nagyon megörültem, mikor kiderült, hogy útra kelnek, és Budapest is azon kevés város egyike lesz, ahol megfordul majd a csapat. Október közepére érkezett el a megfelelő idő, hogy az új szuperprojekt világszerte bemutassa tudását.

Azt hiszem, a zenészek hozzáállásáról mindent elárul a tény, hogy mindent hátrahagyva – turnémenedzsment, technikusok – elindulnak, hogy örömet szerezzenek. Amikor négy ilyen kaliberű zenész ilyet tesz, akkor nem lehet más cél, mint a zenélés öröme. Azonban akad olyan helyzet, amikor a körülmények ehhez nem ideálisak, s most ez történt. A turné egyes állomásait a leggyorsabb módon repülővel érik el a zenészek, a homokszem itt került a budapesti koncert gépezetébe, hisz lengyelországi koncertjei után a kvartett csak kisebb kerülővel tudott megérkezni a ferihegyi nemzetközi repülőtérre. Ennek oka, hogy a Budapestre közlekedő közvetlen járatot a lengyel légitársaság törölte, így a kora délután helyett 17:30 felé landolt Németországból a gép, majd egy bő félórás út után érkeztek meg a Petőfi Csarnokba az előadók. A történtek után azt hiszem érthető, hogy kissé feszült állapotban kezdtek neki a színpad tökéletesítésének és a hangpróbának. A közönség nagy örömére azonban 9 előtt nem sokkal végre elkezdődhetett az instrumentális őrület.

Az este a Dream Theater korai időszakából származó A Change of Seasons első részével startolt, majd a folytatás maga volt a csoda, hiszen a Liquid Tension Experiment második lemezéről az Acid Rain hangzott el. Ez a dal a most felálló négyes előadásában is örömujjongást váltott ki, azonban az egyéni névjegyek még egy ilyen húzós nótán keresztül is érezhetőek voltak. Nagyon kevesen tudják, hogy Billy Sheehan lett volna a basszusgitáros az 1998-ban induló instrumentális csapatban, de akkor nem sikerült összeegyeztetni a naptári programokat.

Tony MacAlpine The Stranger című számában leesett az állam, mert egy ilyen húzós nótát Tony lazán végigjátszott, egy pillanatig sem mutatta úgy, hogy ez neki megerőltető lenne, pedig rendesen van benne gitároznivaló. Nagyon jó megoldásnak tartom, hogy a szólózásba Derek is bekapcsolódott. A Billy Cobham feldolgozás igazi csemege volt számomra, hisz a Stratus jazz-fusionja a négy rock zenész tolmácsolásában is kiválóan szólalt meg. A különböző stílusok elemei igazi kinccsé varázsolták a dalt. Tony rockzenei betéteket tartalmazó gyors szólói és Derek billentyűtémai a jazz irányába vitték az átiratot.

A műsor középső részében érkezett el az idő, hogy Derek Sherinian szólóalbumairól is játszanak, így elsőként az 1999-es ’Planet X’ című lemez első dala szólalt meg (Apocalyse 1470 BC). Igazi különlegesség ez a szerzemény, hiszen a PSMS formáció létrejötte előtt Derek szóló műveiből ez sohasem hangzott el élőben. A világvége-hangulat nagyon jól átjött a zenén, hiszen olyan technikai és ritmusváltásokkal volt tele, amit nagyon nehéz követni. A budapesti bemutató alatt az egyik leállásnál MP ikerpedáljának kiesett egy csavarja, s a pár perces technikai szünet folyamán Mike megosztott velünk egy viccet is, de hála a precíz és gyors javításnak be tudták fejezni a dalt.

Egy gyors gitár-átvezető után a ’Blood Of The Snake’ lírai Been Here Before c. dalát hallhattuk. Billy és Tony közös munkájának egyik ékköve, a Birds of Pray (Billy’s Boogie) is helyett kapott ebben a részben. A boogie után Billy Talas időszakából érkezett a The Farandole, ami számomra a kicsit kilógott a műsor addig elhangzott dalaiból, mert nem éreztem benne az átütő erőt.

A műsor utolsó részében Derek és Mike közös munkájuk 3 kiváló darabjával örvendeztetett meg minket. Elsőként a Nightmare Cinema hangzott el, aminek címéről kevesen tudják, hogy honnan ered. A történet a következő: a Dream Theater ’Falling Into Infinity’ lemezének turnéján egy különleges ráadást tartogatott. Az angol „Dream” és „Theater” szavak ellentéte a „Nightmare” és a „Cinema”. Ez az ellentét úgy jelent meg a színpadon, hogy a hangszerek mögött a tagok helyet cseréltek, és így játszottak különböző dalokat. Íme egy példa, a Deep Purple Perfect Strangers  c. száma Nightmare Cinema előadásban:

A Hell’s Kitchen és a Lines In The Sand összefűzött változata is a ’Falling Into Infinity’ azon művei közé tartozott, amely más formában került a lemezre. Eredetileg a Hell’s Kitchen egy Derek által megírt instrumentális középső rész volt a Burning My Soul című dalban. Mike elmondása szerint erről a lemezről a Lines In The Sand a kedvence, mert az akkori DT tagok minden névjegye megtalálható benne. Érdemes meghallgatni a sokak által kritizált ’Falling Into Infinity’ lemez eredeti, még a DT által megírt változatait, nagy különbségeket találhatunk. Tony és Billy személyisége kiválóan illeszkedett a zenéhez. Nagyon jó érzés volt ezeket a DT dalokat ilyen formában is hallani.

A rövid bemutatás és búcsú után ráadásként egy igazi pörgős dal hangzott el Billy szerzeményeiből, amelyet még David Lee Roth tett híressé, majd a Mr. Big és Steve Vai műsorán is állandó helyet kaphatott. Billy és Mike a hangszeres tudásukon túl énektudásukkal is örömet szereztek a közönségnek.

Összességében a koncert számomra hatalmas élmény volt. Ezt a virtuóz négyest élőben a színpadon látni maga volt a valóra vált álom. Nagyon remélem, hogy hallunk még erről a formációról. Köszönetet szeretnék mondani a Livesound csapatának, hiszen nem mindennapi feladat elé állította a szervezőket a nem várt járattörlés, de a kis csúszáson túl semmilyen hiba nem volt a PSMS budapesti koncertjében.

A szetlista képért köszönet Kovács Gábornak!

Az élményért köszönet a Livesoundnak!

Szöveg: karpatisz

Képek: pearl69 (Az összes fotó ITT tekinthető meg.)