Első Hallásra: Szeptember a szerkesztők és munkatársak fülével

Jó dolog, hogy szerkesztőségünk ízlésvilág szempontjából igencsak eklektikusnak mondható, ezért sohasem borítékolható előre az Első Hallásra rovat eredménye. Most azért sejthető volt, hogy a két prog. legenda igen előkelő helyen fog végezni a listán, de a többi helyezett már a szerkesztőségen belül sem került egységes megítélés alá. Sokan vagyunk tehát sokfélék, és ez így szép és jó, mint egy szép színes képen… vagy inkább egy több anyagfecniből összefoltozott ruhán?

7.8 – Marillion: Sounds That Can't Be Made
7.7 – Neal Morse: Momentum
7.4 – Vision Divine: Destination Set to Nowhere
7.1 – Devin Townsend Project: Epicloud
6.9 – ZZ Top: La Futura
6.6 – Magnum: On The 13th Day
6.3 – Dokken: Broken Bones
6.3 – The Gathering: Disclosure
5.0 – Therion: Les Fleurs Du Mal
4.9 – Steve Harris: British Lion

Adamwarlock

9.0 – ZZ Top: La Futura
8.0 – Devin Townsend Project: Epicloud
8.0 – Neal Morse: Momentum
8.0 – Magnum: On The 13th Day
7.5 – Vision Divine: Destination Set to Nowhere
7.0 – Marillion: Sounds That Can't Be Made
6.5 – Dokken: Broken Bones
6.0 – The Gathering: Disclosure
6.0 – Steve Harris: British Lion
5.0 – Therion: Les Fleurs Du Mal

ZZ Top: Lásd. lemezkritikámat.

Devin Townsend Project: Na, ez a lemez tényleg megfogott. Akár tetsszen valakinek, akár nem, szerintem pontosan az az album, amiről mindenkinek kell, hogy véleménye legyen. Most második helyezett a nagyszakállúak mögött, de biztosan fogom még hallgatni, és amikor véglegesen beérett, talán még az év végi listán is találok neki helyet… talán.

Neal Morse: Én azt komolyan nem értem, hogy Mr. Morse honnan veszi az energiát és innovációt ahhoz, hogy ilyen mennyiségben ilyen minőségű anyagokat adjon ki. Nincs hiba. Csak csodálni tudom a munkásságát, pedig nem vagyok igazi prog. rajongó.

Magnum: Mondhatnánk erre a lemezre/csapatra, hogy nem igazán új a koncepció, hallottunk már hasonlót, de Catley és csapata olyan autentikusan és hitelesen adja elő a nyolcvanas évek hamisítatlan epika-orgiáját, és jó értelemben vett sziruposságát, hogy fejet kell hajtani. A számok pedig kiválóak. Engem meggyőztek.

Vision Divine: Szerintem mindent megoldott ez a korong, amit ebben a klasszikus műfajban véghez lehetett vinni. Kifejezetten élvezetes hallgatnivaló, aminek egyetlen hibája, hogy az én figyelmemet képtelen volt igazán tartósan lekötni. Ettől függetlenül még fog pörögni nálam ez a CD.

Marillion: Sok kollégámmal ellentétben nem  voltam soha az a Marilliontól hátast dobó alkat, de mindig is elismertem a munkásságukat, és sok lemezüket hallgattam élvezettel (csak sohasem sikerült elérniük a kedvenceim „belső körét” a szívemben). Az új lemez szerintem kifejezetten erős lett, meg vagyok vele elégedve, de belőlem most sem vált ki katarzist. Ez van. Ettől még leborulok a tudásuk előtt, de kizárólag tárgyilagosan tudok róluk nyilatkozni.

Dokken: Az ilyen dinamikus lemezeket mindig élvezet hallgatni. Jó dallamok, erős refrének. Valami nekem azért hiányzott. Talán sokszor éreztem ismétlődőnek az anyagot, vagy igazán nem volt fenomenális a produktum összképe. Igazából teljesen mindegy… Pozitív élmény összességében.

The Gathering: Kettős érzések hadakoztak bennem a lemez hallgatása közben. Egyrészt volt egy utánozhatatlan hangulata, amit egyértelmű pozitívumként éltem meg, de másrészről nem nagyon voltam kibékülve úgy ámblokk a zenei iránnyal és a hangzással. Köztes a megítélés, köztes a pontszám is.

Steve Harris: Lásd lemezkritikámat.

Therion: Nem tudom, hogy mit gondoljak erről a kiadványról. Talán a „nem tetszik” a legjobb szó, bár… tehát nehéz így megállapítani. Több hallgatás után lehet, hogy beérik, de nekem jelenleg nem volt türelmem hozzá.

Bazsa

7.5 – Devin Townsend Project: Epicloud
7.5 – Neal Morse: Momentum
6.5 – The Gathering: Disclosure
6.5 – Marillion: Sounds That Can't Be Made
6.0 – Therion: Les Fleurs Du Mal
6.0 – Vision Divine: Destination Set to Nowhere
6.0 – Dokken: Broken Bones
6.0 – ZZ Top: La Futura
5.5 – Magnum: On The 13th Day
4.0 – Steve Harris: British Lion

Devin Townsend Project: Kicsit beteg, kicsit megfejtős, és még csak halálosan komolyan sem kell venni – vagyis Townsend mester ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. És bár az ’Epicloud’ musical-hatásokkal teli világa nekem személy szerint nem jön be, ahogy egyelőre a koncepció sem teljesen világos, nem lehet nem értékelni a különlegesre való törekvést. A lemezről süt, hogy valami egészen mást, a szokásostól teljesen eltérőt akar létrehozni, ez pedig maradéktalanul sikerült is. (Az állat gitársoundért pedig természetesen jár a plusz fél pont.)

Neal Morse: Igényesen összerakott (mégis laza és görcs nélküli), rengeteg izgalmat és elképesztő hangszeres teljesítményeket rejtő, lendületes prog. rock mestermű, melyet ha akarunk, akkor egyszerűen csak élvezünk, de ha éppen úgy tartja kedvünk, akkor időt és energiát belefektetve fel is fedezhetünk magunknak. Yes (és persze Flying Colors)-rajongóknak pedig kötelező!  

The Gathering: René Ruttenék zenei világa továbbra is egyedülálló, ehhez a ’Disclosure’ hallatán sem férhet kétség. Ám ezúttal mintha túlságosan is beleálltak volna egyetlen „merengő” hangulatba, melytől csupán pillanatokra hajlandók eltérni. Nekem nagyon hiányoznak azok dinamikai csúcsok, melyek között mozogva intenzívebb az érzelmi hatás, ettől függetlenül összességében egy rendkívül kellemes, kiváló ötletekkel és remek hangszerelési megoldásokkal teli lemezzel van dolgunk.

Marillion: Tipikusan olyan muzsikát rejt a ’Sounds That Can't Be Made’, melyben így vagy úgy, de mindenképp elveszik az ember: a szó egyik értelmében ez varázslatos és magával ragadó esztétikai élményt jelent, megspékelve az újabb és újabb részletek megfejtésekor érzett örömmel, a másikban pedig azt, hogy a zene értelmezésére csupán nagy nehézségek árán, vagy egyáltalán nem képes. A magam részéről még nem döntöttem, de sajnos erősen az utóbbi felé hajlok, a hiba azonban nem a Marillion gépezetében van. 

Therion: Lásd a lemezkritikát! 

Vision Divine: Átlagos prog-(euro)power metal korrekt, de nem kiemelkedő dalokkal, helyenként azonban kifejezetten ötletes témákkal és hangszeres megmozdulásokkal, valamint nem kevés Symphony X-utánérzéssel. Fabio Lione hangja pedig továbbra is óriási, bár hozzá kell tenni: hallottuk már őt ennél nagyobb formában is. 

Dokken: Kellemes dalokkal telepakolt, korrekt hard rock/metal lemez, mindenféle meglepetés nélkül.  Akik élnek-halnak a műfajért, azok szeretni fogják, de ha másért nem is, akkor a remek gitárszólók miatt érdemes tenni vele egy próbát!

ZZ Top: Egyszerű, mint a faék, nem vált világot, kicsit öreges, ugyanakkor dögös, jópofa, és szórakoztató (még ha nem is 40 percen keresztül); pontosan az tehát, amit a blues-rock nagy öregeitől elvárunk. 

Magnum: A helyzet nagyjából ugyanaz, mint a Dokken esetében, csak itt a dalok talán még átlagosabbak, a negédes megadallamok pedig hosszabb távon még fárasztóak is.

Steve Harris: Még Harris mester karizmatikus basszusjátéka sem menti meg a ’British Lion’-t a kínos buktától. Mert bár – néhány használhatónak tűnő, ám végül sajnos csalódást okozó témától eltekintve – a dalok önmagukban legalább megmaradnának szürke alternatív rock mivoltukban, Richard Taylor enervált és ötlettelen énekdallamai azonban annyira hervasztólag hatnak, hogy az embernek még az életkedve is elmegy. Az maideneskedés (pl. Us Against The World) pedig még ennél is rosszabbul áll a formációnak, a professzionálisnak éppen nem nevezhető garázshangzást pedig már meg sem említem. Nem kéne ezt erőltetni…

Jocke

9.0 – Devin Townsend Project: Epicloud
9.0 – Vision Divine: Destination Set to Nowhere
8.0 – The Gathering: Disclosure
8.0 – Marillion: Sounds That Can't Be Made
7.5 – ZZ Top: La Futura
7.0 – Magnum: On The 13th Day
5.5 – Neal Morse: Momentum
5.0 – Dokken: Broken Bones
5.0 – Therion: Les Fleurs Du Mal
4.5 – Steve Harris: British Lion

Devin Townsend Project: Devin Townsend egy hatalmas egyéniség és kivételes zeneszerző, aki a csupán egy stílusban alkotást még hírből sem ismeri (tegyük csak oda ezt a már-már könnyed lemezt a SYL albumok mellé!). Az pedig szintén megsüvegelendő, hogy brutális egymásutánban szórja a lemezeket, de úgy, hogy minőségi csorbulásnak a nyomát sem látni (s még további kettő előkészülőben!). Anneke Van Giersbergen ismét tiszteletét tette Devin egy lemezén, szerintem remek párost alkotnak. Az első falatok nagyon jól estek, így csókoltatom a szakácsnőt... Akarom mondani: gratula Townsend úrnak!

Vision Divine: No kérem, itt minden megvan, ami nekem kell: power himnuszok, szájakat mozgásra bíró refrének, egy régi ismerős Fabio Lione személyében, ujjakat megmozgató billentyűfutamok és szélvészgyors gitárok. Nagyon tetszetős az album koncepciója is, még ha nem is találták fel ezzel a spanyolviaszt (amúgy kirepülni ebből a világból talán nem is olyan rossz elgondolás). A Mermaids from their Moons szemezik az év végi dallistámmal, de nyilván nem ez az egyetlen kiemelkedő dal a ’Destination Set to Nowhere’-en. Bravissimo Signore Magnani!

The Gathering: Nem számítottam rá, hogy tetszeni fog, pedig így lett. Legutóbb Anneke Van Giersbergennel (mily érdekes, hogy Devin bátyónál éppen ott figyel ő is) hallottam a The Gatheringet, de Silje Wergeland, vagyis az utód abszolút meggyőzött. Szép, sőt, gyönyörű zene.

Marillion: Mindig is tiszteltem azokat a zenekarokat, amelyek hosszú pályájuk során képesek voltak változatlan felállással zenélni (23 éve történt utoljára tagcsere), albumokat kiadni. Folyton folyvást bizonyítást nyer, hogy az igazán minőségi progresszív zenekarok konstans magas minőséget tudnak tartani hosszú időn át, így a Marillion is hozza a saját maga által felállított ugyancsak nem alacsony szintet. A nyitó, több mint negyed órás Gaza politikai jellegű mondanivalója pedig szintén üdvözölendő, bár ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy minden zenekarnak politizálnia kellene, de néha nem árt egy-két véleménynyilvánítás a világ dolgairól.

ZZ Top: Megérte a rápihenés, mert a ZZ Top egy erős albummal tért vissza. Ahogy Adamwarlock is írta, elég ide három hangszer és megvan a megoldás.

Magnum: Mily meglepetés, ismét egy negyven éves zenekar, amely maximum az aktív pályafutást figyelembe véve tagadhat le pár évet a korából. Bob Catley egy ikonikus énekes, s noha természetszerűleg a hangja is „öregszik” a testével együtt, még mindig képes megsüvegelendő produkciót nyújtani a mikrofon mögött.

Neal Morse: A címadó tétel, vagyis Momentum slágerességére érkezik válaszul egy-két hosszabb és egy maratoninak mondható dal (33 percben), emiatt kicsit kettős érzéseket váltott ki belőlem. Nem hiszem, hogy meghallgatom még egyszer.

Dokken: Egyértelmű csalódás a ’Lightning Strikes Again’ után. Hallgattam és hallgattam, de csak egy-két dal erejéig tudtam élvezni a ’Broken Bones’-t, a legtöbb momentum azonnal tovatűnt a semmibe. Sajnos Dokken hangja így hatvanhoz közel kissé megkopott, és szerintem a hangzás is elég lapos, az pedig soha nem pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét.

Therion: Sajnos úgy kell kezdenem ezt a bekezdést, mint a Dokken esetében: az előző album, a ’Sitra Ahra’ után ez bizony kevés. Nem tudom, hogy Christofer Johnsson pontosan hogyan fogja megvalósítani tervezett rockoperáját, de azért bízom benne, hogy nem ez volt az utolsó Therion stúdiólemez, ugyanis elég ciki lenne ezzel lezárni a Therion-életművet.

Steve Harris: Nem vártam sokat ettől az albumtól, így nem is estem pofára. Mind a hangzással, mind az énekes teljesítményével, mind pedig a dalokkal vannak fenntartásaim, nem is kicsik. Az természetes volt, hogy a basszusgitár jól hallhatóan előtérbe fog kerülni, ami először tetszett is, de aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy a produkció rovására megy.

karpatisz

10.0 – Neal Morse: Momentum
8.0 – Vision Divine: Destination Set to Nowhere
8.0 – Marillion: Sounds That Can't Be Made
7.0 – Magnum: On The 13th Day
6.5 – Dokken: Broken Bones
6.5 – The Gathering: Disclosure
6.5 – Devin Townsend Project: Epicloud
5.0 – Steve Harris: British Lion
5.0 – ZZ Top: La Futura
4.0 – Therion: Les Fleurs Du Mal

Neal Morse: Lásd lemezkritikámat.

Vision Devine: A rovatban szerepelő albumok között ez volt az igazi meglepetés számomra. Nagyon jó lemez, tele ütős és húzós nótákkal. Azt hiszem, ez a lemez ott ragadt az állandó hallgatnivalóim között. Remélem, hogy a zenekar eljut egyszer Budapestre is.

Marillion: A Marillion új lemezén semmi váratlan nem volt számomra. Hozza azt a színvonalat, ami tőlük elvárható. Az énekes hangja, a jó dallamok és a csodálatos gitárszólók, a harmonizálás és a vokálok egy rendezett egységet alkotnak.

Magnum: A Magnum lemezei eddig ismeretlenek voltak számomra, de úgy érzem találtam egy új zenekart, akinek a munkáját ezután is figyelni fogom. A dallamos hard rock műfaj mindig is közel állt a szívemhez. Nagyon jól sikerült a lemez, sok jó ötletet találtam benne.

Dokken: Jó hangulatú, pörgős lemez lett a Dokken új albuma. Igazi energiabomba robban az ember fülében, amikor megszólalnak a lemez dalai. Manapság nehéz olyan albumot találni, amin jó nóták vannak, mindegy hogy lassú-melankolikus vagy egy pörgős dalról legyen szó, de a Dokken ezt a kérdést ügyesen megoldotta.

The Gathering: Jó hangulatú, könnyed nóták hallhatóak az új Gathering albumon. Semmi nehezen emészthető megoldás, egyszerű dallamosság. Véleményem szerint az elektronikus effektek nem minden esetben illettek a zenébe, de a lemez anyagát ettől függetlenül egységesnek tartom.

Devin Townsend Project: Igazán tetszett a lemez sokszínűsége. Ez a zene még tartogat számomra meglepetéseket; sok-sok hallgatás kell még, hogy minden ötletes megoldást megérthessek benne. A metálos részek voltak azok, amik nekem kevésbé jöttek át.

Steve Harris: Az Iron Maiden basszusgitárosának első szólóanyagától többet vártam. Az tény, hogy Harris basszusgitár-játéka megismerhető a lemezen, de ettől függetlenül nem éreztem az átütő erőt sem hangzásban, sem a nótákban.

ZZ Top: A blues-rock soha nem tartozott a kedvenceim közé. Ahogy ezt a zenét hallgattam, mindig hiányérzetem volt, a zenekari felállásban, a dalok szerkezetében. A hang és a hangzás sem az én műfajom.

Therion: Ezzel a lemezzel nálam nagyon nem ért célt a Therion. Sem az énekhang, sem a zene sem fogott meg. Ha összességében tekintem a lemezt, akkor is rengetegszer volt hiányérzetem, pedig a szimfonikus rock vagy metal alapvetően közel áll hozzám.

Meszo

10.0 – Neal Morse: Momentum
9.0 – Marillion: Sounds That Can't Be Made
8.5 – Dokken: Broken Bones
8.0 – Magnum: On The 13th Day
8.0 – ZZ Top: La Futura
7.5 – Vision Divine: Destination Set to Nowhere
6.5 – Devin Townsend Project: Epicloud
5.0 – Steve Harris: British Lion
4.0 – The Gathering: Disclosure
4.0 – Therion: Les Fleurs Du Mal

Neal Morse: Hatalmas, égbekiáltó 10-es! Kérem szépen, amit itt Neal Morse elénk tár, az nem más, mint a nagybetűs ZENE! Morse bizonyára egy természetfeletti lény lehet, mert máskülönben nem lehetne képes évi szinten előrukkolni egy ilyen gigantikus mesterművel. A muzsika elképesztő magasságokban szárnyaló színvonalán kívül szeretném külön megemlíteni a hangszeres gárdát is. Mike Portnoy, Paul Gilbert… stb. bizony rendkívüli képességű zenészek, és amit itt produkálnak, azt minden hangszerrel valamilyen szinten kapcsolatban álló személynek hallania kell. De valójában a ’Momentum’ meghallgatása egy ideális világban mindenkinek kötelező volna! (10 pont)

Marillion: Neal Morse mellett ebben a hónapban egy másik progresszív rock előadó is felejthetetlen élményeket okoz a hallgatóknak. A Marillion új albuma ismét valami egészen varázslatos atmoszférát teremt, melyről sok lelkendező, közhelyes jelzőt írhatnék, ám e helyett inkább javaslom mindenkinek a meghallgatását. (9 pont)

Dokken: Sajnálatos volna, ha Don Dokken finisről szóló bejelentése beteljesülne, ugyanis ez egy kiváló hard rock anyag lett, ami alapján ez a csapat még közel sem fogyott ki a kreativitásból. Bár a főhős hangja hallhatóan messze nem a régi már, énektémái remekül alkalmazkodnak ehhez a tényhez, így egyáltalán nem válik zavaróvá. Rajongóknak kötelező! (8,5 pont)

Magnum: Igazán elismerésre méltó, ha egy zenekar több mint három évtizednyi karriert maga mögött tudva még mindig képes színvonalas produkcióval előrukkolni. A Magnumnak ez sikerült, pedig nem tegnap, és nem is tegnapelőtt volt, amikor megjelent első albumuk… Nem találhatunk semmiféle világmegváltó elemet, viszont hallhattunk óriási dallamokat, és professzionális hangszerelést. (8 pont)

ZZ Top: Nos igen, Gibbons-ék végre ismét magukra találtak! Bevallom, a ’XXX’, illetve a ’Mescalero’ című album után nem vártam már igazán jól sikerült stúdiólemezt a „szakálltriótól”, ám a ’La Futura’ kellemes meglepetést okozott számomra. Talán Rick Rubin produceri munkája is számíthat a jól eltalált végeredményben, de az egészen biztos, hogy hasznukra vált a felesleges „torzítós vagánykodások” mellőzése, és a dalközpontúbb gondolkodás. Ennek eredményeképp egy nagyszerű, amolyan ZZ Top-osan laza korong született, melyhez hasonlót utoljára 16 évvel ezelőtt sikerült kreálniuk. (8 pont)   

Vision Divine: Bár a prog/power vonal nem tartozik az általam legsűrűbben követett irányzatok közé, a stílus jól sikerült alkotásait díjazni tudom. Véleményem szerint Fabióék lemeze mindenképp ezek közé tartozik. (7,5 pont)

Devin Townsend: Kétségtelenül vannak szép pillanatai az albumnak, ám én az összhatást mégis túlzottan kaotikusnak érzem. Bár ez Devin esetében talán már megszokottnak számít… Mélypontként talán a Save Our Now című slágernek szánt valamit tudnám említeni, amely nálam egy cseppet kiverte a biztosítékot... (6,5 pont)

Steve Harris: Ismét egy kiadvány, melynek semmi értelme… Mégis mi szüksége van az Iron Maiden basszusgitárosának arra, hogy ilyen huszadrangú zenészekkel játsszon ilyen… szürke dalokat? Nagyon szeretem a Maiden-t, ám ezt a lemezt képtelen vagyok megszeretni. Az album logikátlanságát csak fokozza, hogy ez a produkció Steve legeslegelső szólóprodukciójaként 2012-ben, immár több mint 30 év színpadon töltött idő után jelent meg. Egyszerűen érthetetlen… (5 pont)

The Gathering: Véleményem szerint ezzel az albummal már nem is a magukat rockmagazinnak tituláló weboldalaknak kellene foglalkozni. Legalábbis jómagam rockzenei elemekből nem sokat véltem felfedezni. Botegyszerű popos nyáladzásokból annál inkább… (4 pont)

Therion: Hát ezzel az alkotással oly mértékben nem tudtam mit kezdeni, hogy még csak végighallgatni sem bírtam… Itt ugyanis véleményem szerint valami vérlázítóan vásári módon kivitelezett műfaji ötvözeteket hallunk. Nálam el is buktak vele… (4 pont)

Mike

8.5 – Marillion: Sounds That Can’t Be Made
8.0 – Devin Townsend Project: Epicloud
7.5 – Vision Divine: Destination Set To Nowhere
7.5 – Neal Morse: Momentum
7.0 – Dokken: Broken Bones
6.0 – The Gathering: Disclosure
5.5 – ZZ Top: La Futura
4.0 – Magnum: On The 13th Day
4.0 – Therion: Les Fleurs De Mal
3.0 – Steve Harris: British Lion

Marillion: Ugyan nekem a nem létező szőr áll fel a hátamon a mindenki által Szent Tehénnek tartott ’Misplaced Childhood’-tól, ám például a ’Brave’ vagy az ’Afraid Of Sunlight’ óriási kedvenc, az eddig egyetlen hazai koncertjük pedig maga volt a Muzikális Csoda! Ja, hogy milyen az új mű? Izgalmas, igényes, igéző… (nyolc és fél)

Devin Townsend Project: Devin bátyó a metal-szatíra Woody Allenje, ergo műfajában a legjobb, és pont. Szerencsés Állatok, yeaaah! (nyolc)

Vision Divine: Itt-ott a helloweeni speed-örökség, másutt a borongós taljánromantika, tetejébe ragadós dallamokkal… remek eme lemez, sebes meg delejes! (Ja, igen: csak nekem tűnt fel, hogy Don Fabio kezd egyre eljameslabriesedni? Mármint énekileg…) (hét és fél)

Neal Morse: Talán sokalltam a Beatles-utánérzéseket, a túlcsorduló pátoszt, s talán ezúttal nem volt annyi kiemelkedő pillanat, nem tudom, ám így első hallgatózásra a friss Morse-szóló kevésbé taglózott le. Nem bánnám, ha a Mester legközelebb már egy rendes zenekar élén szórná az igét (bocs!), mert mintha a kreativitás kútja kezdene kiapadni… (hét és fél)

Dokken: Vannak albumok, amiről nem lehet semmi újat mondani, mert tényleg semmi újat nem ád. Az eredmény mégis felettébb meggyőző: szórakoztató hard ’n’ heavy, oszt csókolom! Nekem ennyi is elég! (hét)

The Gathering: Olyan kis aranyoska a ’Disclosure’: elputtyog a háttérben, ám kissé távoli a ’Mandylion’ / ’Nighttime Birds’ kettős őszillatú mesevilága, és az 'If_Then_Else' elektronikába áztatott klasszisa is. Szépség mágia nélkül… (hat)

ZZ Top: Megígérem, hogy amint eljutok a 66-os útra egy mocsok-szakadt, ’69-es Chevy Novával, egy ZZ Top-himnuszt istenuccse benyomok a hely szelleme és a miheztartás végett. Amúgy meg nem az én zeném, nagyon nem, ráadásul a ’La Futura’ jó szarul is szól… Pont a Dög hiányzik belőle, ami ennek a szurtos redneck-muzsikának a sajátja. (Na, azért például a viszkigőzös Over You nagyon ott van…!) (öt és fél)

Magnum: 2012-ben ilyen töketlen hangzással csak elvérezni lehet, ráadásul a dalokba is csupán annyi izgalom szorult, mint gyermekkorom reggeli vízállás-jelentéseibe… Én és a Magnum?! (négy)

Therion: Nekem a régi francia sanzonok operametallal történő közösülése éppolyan perverz merénylet, mintha a franciakrémes-pacalpöri kombóval kényeztetném magam orálisan. Persze nálam már a kocsmadáridóval megbolondított black metal meg a honi népi metálcsárdás is felér egy jól irányzott tökön szúrással, de ez legyen az én bajom… Pedig csípem a Theriont. Tényleg. (négy)

Steve Harris: Hej, Pistám, ezmiez?! Tökéletesen fantáziátlan talpalávaló, rettenet enervált, avítt hangzás (mondjuk, ez utóbbin mit is csodálkozom?), erre a herén rúgott indie-popos „énekre” pedig már szavaim sincsenek; a macskám reggeli miákolása Chris Barnes-os bugyborékolásnak tűnik mellette! Ha nem a Maiden-góré neve szerepelne logó gyanánt, ezt az albumot legföljebb huszonhat ember venné meg a Tesco akciós-kosarából – engem meg az Első Hallásra rovat kímélt volna meg tőle, haha! British Pussycat. (három)

MMarton88

8.0 – Neal Morse: Momentum
7.5 – Vision Divine: Destination Set to Nowhere
7.0 – Therion: Les Fleurs Du Mal
7.0 – Magnum: On The 13th Day
6.5 – The Gathering: Disclosure
6.5 – Devin Townsend Project: Epicloud
6.5 – ZZ Top: La Futura
6.5 – Marillion: Sounds That Can't Be Made
5.5 – Dokken: Broken Bones
5.5 – Steve Harris: British Lion

Neal Morse: Neal Morse egy zseni. Minden, zenehallgatás terén magát igényesnek tartó embernek ismernie kéne a nevét. Imádom a történeteit. Ezt is. Okos, mégis érzelemdús prog. rock. Valahogy baromi jól képes eltalálni az arányokat, azt, hogy izgalmas lemezt készítsen, amely végig leköti és magával ragadja az embert... gyakorlatilag minden oldalról. Ezúttal mondjuk egy picit giccsesbe fordul helyenként a végeredmény, de még így is bombabiztosan nyert.

Vision Divine: Progos power metal, pályafutásuk egyik legjobbja, nálam nagyon betalált.

Therion: Azért nem annyira rossz ez. Hangulatilag, meg nyelvben persze más amit az ember elvár, de véleményem szerint remekül ötvöztek a svédek két műfajt ismét, és azon felül, hogy ez egy érdekes kísérlet, még szórakoztatónak is találtam. Persze nem tetszene, ha mostantól minden albumuk ilyen lenne, de egy különleges lemezként nagyon is megfelelt.

Magnum: Ők tudták ebben a hónapban úgy eladni az „öregrockot”, hogy az még nekem is bejött. Catley a dallamaival nehezen hibázik, persze hallottunk már itt is mindent ezerszer, de valahogy mégis egy jóleső, kellemes, melódiákban erős lemezről van szó.

The Gathering: Igazság szerint több pontot kellene nekik adnom, de a 'Disclosure' hangulatzene. Így pedig mint olyan, nem mindig fogyasztható. Amikor hallgattam, akkor pont erre volt szükségem, így nagyon magával ragadott, de biztos vagyok benne, hogy mindig alaposan át kell majd gondolnom, mikor is emelem le a polcról. A maga műfajában ennek ellenére egészen kiemelkedő.

Devin Townsend Project: Devin lemeze arról szól, hogy miként próbálja meg hősünk technikával, effektekkel, kórusokkal, trükkökkel azt összehozni, amit Neal Morse azok nélkül. Értem én, hogy az 'Epicloud' egy produkciós mestermű, de a hallgató egy idő után elveszik benne, az meg végképp nem jön át, hogy Devin végül is mi a fenét akar ezzel a lemezzel. Ennek ellenére azért párszor jól esik végigdöngetni.

ZZ Top: Arról nem győztek meg, hogy a Texas Bluesnak van még jövője, és létjogosultsága 2012-ben, de egy szerethető, kellemes alkotás, a régi rajongóknak nem okoz csalódást. Ennek ellenére nem ez lesz a kedvenc albumom az életműben.

Marillion: Nagyon ígéretesen indul, de valahogy beszürkül, ellaposodik, ráadásul kissé öreges is. Persze egy prog legendától nem is kell a modernséget elvárni, az összkép még így is bőven pozitív.

Dokken: Nem hiszem, hogy nagy kár lesz, ha lehúzzák Don Dokiék egy kicsit a rolót. Fáradt, öreges, az ének pláne gyenge... egész egyszerűen nem értem, hogy ezen a lemezen mi az, aminek egy mai, lázadó rocker fiatalt meg kellene fognia. Az öregek meg inkább a legendás albumokkal fognak nosztalgiázni.

Steve Harris: Fölösleges próbálkozás volt. Ha nem a mester neve lenne a borítón mindenki elmenne mellette. Nem fájdalmas amúgy, de semmi extrát nem tartalmaz, amitől élvezetessé válna.

Pálinkás András

8.5 – Marillion: Sounds That Can't Be Made
8.0 – The Gathering: Disclosure
7.0 – ZZ Top: La Futura
7.0 – Neal Morse: Momentum
6.0 – Magnum: On The 13th Day
6.0 – Steve Harris: British Lion
6.0 – Vision Divine: Destination Set to Nowhere
5.5 – Dokken: Broken Bones
5.0 – Devin Townsend Project: Epicloud
4.0 – Therion: Les Fleurs Du Mal

Marillion: A 'Sounds That Can't Be Made' talán nem a Hogarth-éra legjobb albuma, és lehet, hogy túl sok az elektronika, ami a háttérbe szorítja a gitárt, de az olyan remekművek, mint a Gaza, vagy a Montreal mégis egy varázslatos lemezzé teszik.

The Gathering: Egy kifejezetten kísérletezős lemezt készítettek a hollandok, sok sok elektronikával, ízlésesen használt fúvósokkal vegyítve. Silje Wergeland remek dallamai magával ragadóak, fénypontjai ennek az igényes produkciónak.

ZZ Top: Egyszerű riffekből, dallamokból, ritmusokból ilyen feelinges dalokat csak a legnagyobbak képesek írni. Billy Gibbons akkorákat gitározik, hogy az már szinte pofátlanság.

Neal Morse: Nagyon jól indul a 'Momentum', de aztán a végére egy kicsit beszürkül a dolog. Persze Neal Morse mint mindig, most is minőséget képvisel, mégsem tudott magával ragadni ez a lemez.

Magnum: Melodikus rock magas szinten, de sajnos ezúttal is becsúszott pár üresjárat. Főleg a balladákat érzem gyengének. Összességében azért pozitív a mérleg, hiszen az olyan dalok, mint az All The Dreamers vagy a Dance Of The Black Tattoo kárpótolnak a gyengébb dalokért.

Steve Harris: Mikor híre ment, hogy Harris mester is szólólemezt készít, valami olyasmi muzsikára számítottam, mint ami a 'British Lion'-on hallható. Érezhetőek az Iron Maiden főnökének zenei gyökerei. Az egyetlen problémám a lemezzel Richard Taylor énekes teljesítménye, akinek sem a hangja, sem a dallamai nem tudtak magával ragadni.

Vision Divine: Kétségtelen, hogy a 'Destination Set to Nowhere' az eddigi legerősebb lemeze az olasz zenekarnak. Jó pár erős dalt sikerült írni ezúttal, de lehettek volna kissé merészebbek is, hiszen jól áll nekik a progresszív vonal.

Dokken: A veterán hard rock brigád ma már nem képes arra, amire egykoron. A 'Broken Bones' ugyan helyenként egész erős, de már sehol az a mágia, ami az 'Under Lock And Key'-t jellemezte.

Devin Townsend: „Zseniális őrült”. Visszhangzik a sajtó egy-egy új Devin Townsend lemez megjelenését követően, de nekem valahogy nem esik le a tantusz, hogy mitől is olyan zseniális ez a zene. A hiba lehet az én készülékemben van, de Devin művészetével nem tudok azonosulni.

Therion: Christofer Johnsson bizony nem köt kompromisszumot, megy a saját feje után, mely ezúttal egy kortárs metal operát alkotott. Nem tudom kit fog ez a lemez megérinteni, nekem a sablonos metal riffekkel megvadított opera nem okozott kellemes perceket. A négy pont a Therion múltjának szól, mintsem ennek az albumnak.

Tomka

8.0 – Vision Divine: Destination Set to Nowhere
8.0 – ZZ Top: La Futura
8.0 – Marillion: Sounds That Can't Be Made
7.0 – Magnum: On The 13th Day
7.0 – Devin Townsend Project: Epicloud
6.5 – Neal Morse: Momentum
6.0 – Dokken: Broken Bones
6.0 – Therion: Les Fleurs Du Mal
5.0 – The Gathering: Disclosure
5.0 – Steve Harris: British Lion

Vision Divine: A legdallamosabb és legdirektebb VD-lemez a ’Destination Set to Nowhere’, perfekt power metal-slágerekkel, amik hosszú heteken keresztül hallgattatják magukat.

ZZ Top: Kőegyszerű blues-rock, a legjobb fajtából – öreguras nosztalgiának, megfáradt akkordoknak nyoma sincs.

Marillion: Atmoszférikus, éteri, lebegő, lélekemelő muzsika – csak a progresszivitás szorult kissé háttérbe. De ennyi baj legyen.

Magnum: Így kell bárminemű bravúr nélkül tartani a formát hosszú évtizedek óta: az új lemez sem színezi át a jól ismert Magnum-stílust, csak éppen ezredjére is meggyőz arról, milyen frappáns dallamérzékkel bírnak a nagy öregek.

Devin Townsend: Az őrült zseni sajátos hangulatú zenéjét metalgospel-stílusba csomagolta, mintha csak valami groteszk „feel good” album lenne az ’Epicloud’ – néha kissé sok belőle, de kísérletnek mindenképp izgalmas.

Neal Morse: Számomra a hónap csalódása, annak ellenére, hogy akadnak rajta eltalált, a morse-i zsenit teljes fényében felmutató pillanatok (főként a World Without Endben). A záró epikát leszámítva viszont tökéletesen észrevétlenül suhant el mellettem a lemez első fele…

Therion: Francia sanzonok metal átirata? Kizárólag esős őszi estéken ajánlott – akkor viszont perverz módon működik is.

Dokken: Tökéletes beetetés a ’Broken Bones’-t felütő Empire – lendületes, fogós dal, aminek izgalmát aztán elnyomja az utána sorjázó töménytelen középtempós dal. Kár érte, mert időnként egészen ütős számok is felbukkannak a lemezen.

The Gathering: Ez az a pont, amikor az „atmoszférikus rock” már inkább popba hajlik, és a túlzott kedélyesség megöli az izgalmakat.

Steve Harris: Hiába kerüli ki a Maidennel való összevetés buktatóit Harris azáltal, hogy a heavy metal helyett a mainstream rockzene eszköztárához nyúl, az egyedi dallamvezetés és úgy am blokk, az érdekes szerzemények nagyon hiányzik a ’British Lion’-ból.