HRM Top 100: 30-21

Igazából nincs több töltelékszöveg, amit ide tudnék írni. Egyrészt, mert teljesen értelmetlen és kifogytam a frázisokból, másrészt, mert ezek a lemezek önmagukért beszélnek. Itt vagyunk az élbolyban: az utolsó egyharmad már a tényleg a szerkesztőség valódi kedvenceit tartalmazza, de elég csak rájuk vetni egy pillantást. Nélkülük talán elképzelhetetlen lenne bármilyen hasonló jellegű lista.

Rush: Moving Pictures  (1981)

A Rush mindig is egyedi hangzást produkált, annak ellenére, hogy mindössze három tag osztozik a gitár-basszusgitár-dob hangszertrión, néha kibővítve némi billentyűvel. Az előző lemezeihez képest úgymond „rádióbarátabb” megszólalást hozott ezen a korongon a zenekar, de egyáltalán nem estek át a ló túlsó oldalára, mely ezt követően sajnos már nem volt ennyire egyértelmű. Hét dal, hét hihetetlenül tökéletes szerzemény, melyek őszintén hivatottak bemutatni a Rush zenei világát azoknak, akik esetleg még nem találkoztak Kanada legnagyszerűbb zenekarával. (Nagybandi)

Queensrÿche: Empire (1990)

A rockzenébe oltott intelligencia és művészet – mondhatjuk a Seattle-i Queensrÿche talán legnépszerűbb albumáról. Az ’Empire’ megjelenését követően a fél világ a csapat lába előtt hevert, elérte a tripla platinastátuszt, és Grammy-díjra jelölték, a Silent Lucidity-nek (minden idők legszebb dalainak egyike!) köszönhetően pedig a Billboard-listán is előkelő helyen végzett. Az úgyszintén zseniális elődje, a ’88-as ’Operation: Mindcrime’ heavy metalosabb jellege itt már egy érettebb, letisztultabb és elmélyültebb formában öltött alakot olyan örökérvényű klasszikusok képében, mint a Best I Can optimista himnusza, a felhőtlen Jet City Woman, a Della Brown drámai katarzisa, a kábítószer-kereskedelem ellen tüntető komor címadó vagy az Anybody Listening? korát megelőző progresszív csodája. (Mike)

The Doors: The Doors (1967)

A The Doors alig négy éves, viharos pályafutása elegendő volt ahhoz, hogy különleges és senki máséval össze nem hasonlítható „utazásuk” fenekestül felforgassa nem csupán a zenei, hanem a teljes természetes úton megtapasztalható világot. Debütáló lemezük közérthetőségével (Light My Fire) még viszonylagos kiegyensúlyozottságot mutat, ám ezzel együtt éppúgy előre vetíti a zenekar későbbi, szélsőségek közt ingázó jövőjét, mint Jim Morrison, a valaha élt legnagyobb rocksztár tragédiáját (The End).  (Bazsa)

Guns N’ Roses: Use Your Illusion I-II. (1991)

A GN’R-ről aligha lehet újat mondani. Bombaként robbantak a nyolcvanas évek második felében, és az Illusion albumokig (elviekben két külön albumról beszélünk, de szinte mindenki egynek kezeli őket) ontották a csodát. Slash, Izzy és Axl harminc, szinte hibátlan dalt írt, amelyek hatására minden kis üres papírfelületre rózsákat meg pisztolyokat rajzolgattunk a napköziben. (Jocke)

Metallica: Master of Puppets (1986)

A 3. korongon érezhetően beért a zenekar amúgy sem elhanyagolható tudása. A súlyos témákat feszegető, hosszabb, komplexebb dalok nem csak a thrash metal rajongók által váltottak ki elismerést. Ez a lemez véglegesen megmutatta, hogy e mellett a banda mellett nem lehet csak úgy elmenni. Sok rajongó máig kedvencének tartja a ’Master of Puppets’-t, és  valóban tény: összességében a Metallica legkomolyabb alkotása. (pearl69)

Aerosmith: Get A Grip (1993)

A kilencvenes évek első felében a zenekar második fénykorát élte. Hiába az úttörő grunge hullám, a srácok nem voltak restek klasszikus ízű, igazi hard rock albumot készíteni, amire meghívták a színtér összes valamirevaló hősét. Olyan dalszerzők segítettek be Perry-éknek, mint Desmond Child, Lenny Kravitz, Jim Vallance, vagy a Tommy Shaw/Jack Blades kettős. A végeredmény egy többszörös platina, sőt, gyémánt lemez, ami megmutatta, hogy van még élet Seattle-n kívül… kár, hogy követőjük nem sok akadt. (TShaw)

Motörhead: Ace of Spades (1980)

A Motörhead a világ legtökösebb bandája. Miért? Mert egy másodpercnyi megalkuvást sem láthattunk a terjedelmes életművük során. Nem álltak be a sorba, nem követtek semmilyen divatot, aminek az lett a vége, hogy ők maguk diktálták azt. A csapat, aki végig tagadta, hogy bármi köze lenne a heavy metalhoz, 1980-ban kiadta a műfaj egyik etalonjának tartott lemezét. Az ’Ace of Spades’ kialakította a Motörhead végleges arculatát, és világszerte ismertté tette a triót. Kötelező anyag, aki pedig a címadót nem fújja kívülről, az nem nevezheti magát rockernek! (Adamwarock)

Judas Priest: Painkiller (1990)

A heavy metal mint stílus egyik legfontosabb albuma. Tökéletes mestermű, kizárólag 10 pontos dalokkal, melyen a csapat a végletekig agresszívre, és brutálisra tudta keményíteni a heavy metalt. Ha valaki azt a szót mondja, hogy heavy metal: egyből a Painkiller érás Priest jut az eszembe, annak minden kliséjével, érték- és eszmerendszerével, érzelmi és hangulati töltésével együtt. Alapmű. (MMarton88)

Led Zeppelin: I (1969)

New Yardbirds néven jött össze a négy muzsikus, aztán a The Who dobosa, Keith Moon elkeresztelte őket. Ezt az albumot napok alatt vették fel, és a lendülete több mint négy évtized után most is tart, irányt mutat a fiatal csapatoknak, melyek úgy cuppantak rá a Zep muzsikájára, mit gyöngytyúk a langyos takonyra. (Bigfoot)

Dream Theater: Metropolis Pt.II: Scenes From A Memory (1999)

A kortárs progresszív metal sarokköve, zeneileg a Dream Theater talán legnagyobb hatású albuma az ’Images & Words’ mellett. Az új tag, Jordan Rudess egy epikusabb, szimfonikusabb megközelítést hozott magával, és a lemez a konceptalbumokat is újra divatba hozta metal berkekben. A ’Metropolis’ a „Dream Theater-stílus” egyik legletisztultabb, „legprogresszívebb” őrzője, amely kiválóan egyensúlyoz a 70-es évek progresszív rockjának öröksége, a keményebb vonalvezetésű fémzene, ill. a nagy ívű dallamok és balladák között. (Tomka)

<<<<<<                                                                                                                               >>>>>>
 (40-31)                                                                                                                               (20-11)