HRM Top 100: 40-31

Ahogy a HRM Top 100 eljut az élbolyba, úgy sűrűsödnek meg a lemezek. Listánkkal kapcsolatban az albumok minősége nem is volt kérdés, maximum annyiban, hogy bármelyikük lehetne akár az első helyezett is. Ez most sincs máshogy. Ha eddig nem volt kérdés, hogy a tízes blokkok hibátlan kiadványokat tartalmaznak, akkor most aztán már fel sem merülhet ilyesmi. A ’70-es, ’80-as, ’90-es évek legjava sorakozik föl, de még akad egy darab a ’60-as évekből is.

Pink Floyd: Wish You Were Here (1975)

Talán nem a legjobb, de az egyik legsikeresebb Pink Floyd album, amely már elővételben hatalmas siker volt, részben a rekordeladással bíró ’Dark Side of The Moon’ hatására. A ’Division Bell’ mellett a legszórakoztatóbb, legkönnyedebb PF-lemez, a szimfonikus fogalmazásmód (Shine On) és a kísérletezés (Welcome To The Machine) dominál. A címadó dal ráadásul a rádiók máig kedvelt darabja, így ez a lemez sokat tett azért, hogy a Pink Floyd neve ne csak a rockzenét szeretők körében legyen közkedvelt. (Tomka)

Black Sabbath: Dehumanizer (1992)

Ugyan az ordasabb sabbathisták tábora valószínűleg nem erre a korongra adná a voksát, ha meg kéne nevezni A BS Albumot, a ’Dehumanizer’ azonban egy igen-igen kiváló munka (ráadásul a banda talán legmetalosabb anyaga mindközül), amelynek a mai napig  nem kopott meg éjfekete fénye. De hát most őszintén: lehet-e akár csak középszerű is egy olyan lemez, amelyen rajta van a komor-súlyos After All (The Dead) doom-monolitja, a klipesített TV Crimes felpörgetett himnusza, a menetelős I power metalja vagy a szinte Venom-módra zúzó Buried Alive velejéig gonosz fináléja? No, meg a mikrofonnál a néhai Ronnie James Dio, minden idők egyik legnagyobb énekese… Ugye, hogy nem? (Mike)

Yes: Close To The Edge (1972)

A zenekar addigi albumai sem voltak éppen igénytelenek, talán a 'Close To The Edge' volt az, mellyel a csúcsra értek. Ezen található a Siberian Khatru, melyet ezek után rendszeresen játszottak a koncerteken. A 'Close To the Edge' volt az a lemez, ahol Bill Bruford utoljára csépelte a bőröket. (Bigfoot)

Uriah Heep: Look At Yourself (1971)

Harmadik lemezének címadó kezdőnótájával a Heep olyan lendülettel rúgta be a hard rock kapuját, hogy lerepült a rockerek haja a hátuk mögé. Mick Box gitárja és Ken Hensley hammondja együttesen olyan hangzást produkált, mely nem hasított durván, nem vágott élesen, de hihetetlen erővel és lendülettel tudta elkápráztatni a zeneszerető híveket, David Byron kortársaihoz képest lágyabb hangja, dallamai szinte beúsztak a fülekbe. Progresszív hard rock? Ha létezik ilyen, ez az volt. (Nagybandi)

Queen: A Night At The Opera (1975)

A karrier csúcsa és a leghíresebb „sláger” (paradox módon egy opera betéttel megspékelt, akkoriban hosszúnak számító rock dal); ez a legendás kvartett 4. stúdiólemeze. Minden tag hozzátett valamit az albumhoz, így nem csak a stílusok, hanem az egyéniségek homogén ötvözete, elejétől a végéig tökéletes. (Pearl69)

Judas Priest: Defenders Of The Faith (1984)

A Judas Priest az 1980-as 'British Steel' című lemezével megkezdett egy utat, ami 1984-ben, ennél az albumnál ért véget. Amellett, hogy számos koncertkedvenc kikerült az album dalaiból, és hogy gyakorlatilag egyike volt azon kevés lemezeknek, amiket élőben teljesen eltoltak, a 'Defenders Of The Faith' afféle tudattalan búcsú is volt addigi stílusuktól. Két év múlva érkezett a 'Turbo', és egy teljesen új irányvonalon kezdtek mozogni, a rajongók egy jelentős részét eltaszítva maguktól – akiket persze gyorsan sikerült is pótolniuk egy új táborral. (TShaw)

Rainbow: Rising (1976)

Csak utólag látjuk igazán, hogy milyen zseniális alkotás született meg 1976-ban. A ’70-es évek egyik  ikonikus albuma lett a ’Rising’, ami a rock történelem három zsenijét hozta össze. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy Ronnie James Dio, Ritchie Blackmore és Cozy Powell egy lemezen játszott. Igazi supergroup volt már akkor, és lehet, hogy a szereplők nem is voltak ezzel tisztában. Az album pedig egészen fantasztikus. Minden szám tökéletes a maga nemében, egészen az utolsó két tételig. A valójában egybe tartozó Stargazer és az A Light In A Black sokkal több lett, minthogy egy olyan egyszerű szóval le lehessen írni, mint a „tökéletes”. A Rainbow ezzel a két számmal történelmet írt. Az album pedig minden idők legnagyobb rockzenei teljesítményei között foglal helyet. (Adamwarlock)

Accept: Metal Heart (1984)

Udo hangját senkiével sem lehet összekeverni. Ugyan nincs már az Accept élén, és valószínűleg nem is lesz, de az ő karizmája is kellett ahhoz, hogy az Accept azzá válhasson, ami. A nyolcvanas évek egyik vezető metal-alakulata volt, amely a 'Balls To The Wall'-al és a 'Metal Heart'-tal örökre beírta magát abba a bizonyos metal-történelemkönyvbe. Az Acélszív (nem, nem az…) kihagyhatatlan a Top100-ból. (Jocke)

Metallica: Metallica (1991)

Minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott metallemeze. A mai napig az átlagember számára „A Rockballada” tartalmazója, ezen felül pedig rengeteg olyan sláger gyűjteménye, amely olyan mérhetetlen magasságokba jutotta a zenekart, amelyet ennyire kemény, és vad muzsikát játszó csapatról korábban senki nem gondolt volna. Bandákra, rajongók millióira fejtett hatása szinte páratlan: nemcsak a rock, de az egész könnyűzenei történelem egy mérföldköve. (MMarton88)

Jimi Hendrix Experience: Are You Experienced? (1967)

Jimi Hendrix a világ kétségtelenül legnagyobb hatású gitárosa, akinek játéka, szemléletmódja (és legendája) alapjaiban határozta meg a modern blues- és rockgitározás későbbi fejlődését. Az ’Are You Experienced?’ az első és talán az egyetlen valódi gitárhős életművének legfontosabb darabja, művészetének esszenciája és kordokumentum egyben, mely egyetlen gitáros gyűjteményéből sem hiányozhat. (Bazsa)

<<<<<<                                                                                                                               >>>>>>
 (50-41)                                                                                                                               (30-21)