HRM Top 100: 90-81
írta Hard Rock Magazin | 2012.04.08.
Húsvét vasárnapján mivel is várhatnánk a Kedves Olvasókat, mint a Hard Rock Magazin Top 100-as listájának második részével. Akárhogy is nézegettük ezt a mostani tízes csapatot, arra a megállapításra kellett jutnunk, hogy itt bizony kétszer öt darab kötelező album sorakozott fel. Megjegyezném, hogy ahogy megyünk előre listánkon, úgy szűkültek a pontszámkülönbségek az egyes kiadványok között, így lassan eljutunk arra a szintre, hogy bármelyik sorban következő lemez mehetett volna a Top 10-be. Ha megnézzük ezt a mostani epizódot... nos talán még a 80-asok között is találunk ilyet.
Bon Jovi: New Jersey (1988)
Kereskedelmi szempontból mindenképp a legsikeresebb Bon Jovi lemez, melyet mi sem bizonyít jobban, mint hogy a megjelenést követő első hat hónapban elment belőle 5 millió (!) példány. Ez mondjuk nem pusztán e lemez érdeme, ehhez a kimagasló teljesítményhez mindenképp az ezt megelőző ’Slippery When Wet’ című album sikere taposta ki az utat. Innentől kezdve ez az út – mint tudjuk – rögöktől mentes lett, hajlevágás ide, slágergyártás oda, Bon barátunk akár oda is f....hat a lemezre, a milliós eladás garantált. (Nagybandi)
Masterplan: Aeronautics (2005)
Csúnya dolog a Masterplan esetében kizárólag az amúgy is nagy hátszéllel rendelkező Jorn Landéról beszélni, de nehéz őt jelen esetben megkerülni: tátott szájjal hallgattam, hogy mit művel a derék norvég az Aeronauticson, amely a kétezres évek egyik legjobb germán power anyaga, és amelyet azóta sem tudott überelni a csapat. Nehéz is lesz, hiszen valami itt tényleg nagyon el lett találva. (Jocke)
Dire Straits: Brothers In Arms
1985 egyik legnagyobb durranása. Nem csak a Mark Knopfler gitárjátékát, hangját és persze szerzői munkásságát betetéző alkotás, hanem (a digitális rögzítés és CD-n való megjelenés miatt) a zenei kiadás egyik úttörője is a lemez. A dalok minden tekintetben a Dire Straits karrierjének csúcsát jelentették, érvényességük a mai napig is elvitathatatlan. (Pearl69)
Manowar: The Triumph Of Steel (1992)
Minden idők legbombasztikusabb heavy metal bandájának legbombasztikusabb lemeze. Hamisítatlan megosztó album, amelyet vagy szeretsz, vagy szívből gyűlölsz: 28 perces nyitóeposz cinszólókkal meg Iliásszal, black metal hordákat megszégyenítően gonosz szövegek, a kard hatalmának önfeledt megéneklése és a legviccesebb szállóige megteremtése („whimps and posers, leave the hall!”). (Mike)
Ark: Ark (1999)
Nem gondolhatjuk, hogy bármilyen Top 100 ezen az oldalon létrejöhetett volna valaha is az Ark nélkül. Első lemezük progresszivitásban még a ’Burn The Sun’ mögött kullogott, de a viszonylagos közérthetőségén azért már átütött az az elborultság, és egyedi látásmód, ami második lemezüket jellemezte. Az Ark két tökéletes albumot tett le az asztalra, azonban a csapat karrierjét rövidre zárta énekesük, Jorn Lande növekvő népszerűsége és egyre kiterjedő lehetőségei, aminek következtében elhagyta a bandát, azonban a norvég együttes a progresszív metal vitathatatlan mérföldkövévé vált. (Adamwarlock)
Rhapsody: Symphony of Enchanted Lands (1998)
A kilencvenes évek végén több párhuzamos kísérlet is futott a tradicionális heavy/power/speed metal és a szimfonikus zene összeházasítására. A Rhapsody a maga barokkos, bombasztikus, nagyívű kórusaival és jótékony giccsbe hajló hangzásával már debütáló lemezén megalkotta a saját változatát, az egy évvel később őt követő ’Symphony…’ pedig annak édestestvére, egyben a fantasy metal alapművei. (Bazsa)
Def Leppard: Pyromania (1983)
Miután a Leppard összefogott Mutt Lange producerrel, a szépreményű NWOBHM zenekar egyből a nyolcvanas évek egyik legfontosabb bandájává avanzsált, mely a heavy metal keménységét, a popzene népszerűségét és feszességét és a glam metalos külsőségeket felvállalva vált Anglia egyik legfőbb zenei exportcikkévé. Az 1983-as lemez a korai evolúció csúcsa volt, majd Rick Allen balesete után egy töréspont is lett a zenekar történetében. Amerikában jelenleg tízszeres platina albumként tartják számon! (TShaw)
Manowar: Louder Than Hell (1996)
1992 és 1997 között kevés csapat vállalta fel a klasszikus heavy metal értékrendjét olyan bátran, mint a Manowar. Az évtized közepére kibontakozó grunge/alter/kalipunk őrület, és a kritikusok hangos fanyalgása nem hatotta meg DeMaioékat, és 96-ban megjelentették egyik legszikárabb, legarcbamászóbb, és legagreszívebb lemezüket, melyet végre egy stabil, remek felállás hozott össze, és mely jó néhány dala azóta a csapat legnagyobb himnuszai közé nemesedett. (MMarton88)
Rush: Counterparts (1993)
Kanada örökbecsű triója kezdett visszatérni a rock mezejére a nyolcvanas évek elektronikai, divathullámokat meglovagló eltévelyedései után. Habár ez a mű is magán viseli a mainstream pop egyes elemeit, azért itt már jobban felismerhető az a zenei világ, mit rajtuk kívül más nem tud játszani. (Bigfoot)
Def Leppard: Hysteria (1987)
A stúdiózást hátráltató autóbalesetek és betegségek nem tudták meggátolni abban a Def Leppardot, hogy a mai napig legkelendőbb lemezüket alkossák meg: a ’Hysteria’ az 51. legkeresettebb album az Egyesült Államokban. A ’Pyromania’ után a zenekar egy poposabb, slágeresebb útvonalat követett, ami végül a lemez felét világszerte ismert slágerré avatta. A bal kezét vesztett Rick Allen elektromos dobcucca, és a technikai újdonságok bevetése egy populárisabb hangzást eredményezett, de tagadhatatlan, a ’Hysteria’ a maga pop-rock műfajában a mai napig etalonnak számít. (Tomka)
Legutóbbi hozzászólások