fbpx

Első Hallásra - December és január a szerkesztők és munkatársak fülével

írta Adamwarlock | 2012.02.05.

Immáron 2012-t írunk, ami annyit tesz, hogy vadonatúj Első Hallásra epizóddal jelentkezik a Hard Rock Magazin. Jelenlegi kiadásunk szokásunkhoz híven két hónap termését öleli föl, ugyanis az évvége munkatársaink számára mindig zűrös, elfoglalt időszak, ráadásul még a 2011-es évet összefoglaló írásunk is rengeteg időt és energiát vett el tőlünk. A mostani győztesünk kimagasló eredménnyel került trónra, 7-esnél rosszabb minősítést nem is kapva egyetlen cikkírónktól sem. A lista alját vizsgálva pedig megtudhatjuk, hogy szerkesztőségünk nem tolerálja a gyenge Iron Maiden másolatokat, valamint azt sem, ha nu metal klasszikusok dubstepet játszanak.

7.8  Primal Fear: Unbreakable
7.6  Savage Messiah: Plague of Conscience
7.3  Royal Hunt: Show Me How To Live
7.2  Iron Mask: Black As Death
7.0  Iron Fire: Voyage Of The Damned
6.2  Last Autumn’s Dream: Nine Lives
5.6  Nine Books: Nine Books
5.4 – Lacuna Coil: Dark Adrenaline
4.8  Steelwing: Zone Of Alienation
3.7  Korn: The Path To Totality


Adamwarlock

8.0 – Royal Hunt: Show Me How To Live
8.0 – Savage Messiah: Plague of Conscience
7.5 – Iron Mask: Black As Death
7.0 – Primal Fear: Unbreakable
7.0 – Iron Fire: Voyage Of The Damned
6.0 – Last Autumn’s Dream: Nine Lives
5.0 – Lacuna Coil: Dark Adrenaline
5.0 – Nine Books: Nine Books
4.0 – Steelwing: Zone Of Alienation
3.0 – Korn: The Path Of Totality

Royal Hunt: Lásd kritkikámat.

Savage Messiah: Bejött az agresszió, a lendület, a nyersessége. Egy  rendkívül súlyos lemez lett a ’Plague of Conscience’, szerintem megérdemel minden pozitív kritikát.

Iron Mask: Kiváló hangzás! Ez azonnal hallatszik. Szerintem sok helyen kapunk a ’Black As Death’-től izgalmas megoldásokat, és ténylegesen erős pillanatokat, főleg hangszeres szinten. A borító meg nagyon Marvel vagy Image Comics beütésű.

Primal Fear: Sohasem volt az én zeném a Primal Fear, de mindig is elismertem a saját berkeikben nyújtott teljesítményüket. Sinner és Scheepers magasra teszik mindig a lécet, ez most sincs másképp, és egy első osztályú lemezt hallgathat a nagyérdemű. Kár, hogy én képtelen vagyok kötődni hozzájuk.

Iron Fire: Átlagosnak nem nevezném ezt az alkotást, de meg kell hagyni, hogy nem is kápráztatott el az Iron Fire csapata különösebben nagy meglepetésekkel. Egy böcsületes iparos munkát hallgathatunk, ami bővelkedik ezerszer hallott megoldásokban, de kellemes pillanatokban is. A hangzásvilág bejövős.

Last Autumn’s Dream: Én mindig is csíptem a LAD-ot, sőt Svédország egyik legjobb exportcikkének tartottam. Ami még mindig meg van bennük az a profizmus, minőségi produktum, és az az utánozhatatlan filmes hangulat, amitől valamiért mindig a világ szebbik felét látjuk. De egyszerűen már besokaltam attól, hogy Mikael Erlandsson láthatólag ugyanazt a kottát olvassa fel évről-évre. Meg kéne újulni picit, főnök úr!

Lacuna Coil: Szerintem egy kifejezetten unalmas alkotást rakott le a milánói csapat. Teljesen elment mellettem.

Nine Books: Neeeemnemenemnemnemnem… Ez már nagyon ódivatú dolog. Ilyen zenére (sajnos) már a kutya sem kíváncsi, én meg pláne (ez is sajnos).

Steelwing: Azért szeretnék gratulálni a svédeknek, hogy szegény Iron Maiden fejére hoztak szégyent azzal, hogy a legendás brit csapat koppintását olyan színvonalra „csiszolták”, hogy minőségben majdnem sikerült alulmúlniuk a dubstepet játszó Kornt. Gratulálok!

Korn: Azért az tény, hogy a moslék is oltja a tüzet, tehát a célt eléred vele, de a Korn már nemcsak a metal kategóriából van kicsúszóban, hanem a zene kategóriából, viszont ha a zaj kategóriában indul, akkor tuti befutó.


Bazsa

8.0 – Iron Fire: Voyage Of The Damned
8.0 – Savage Messiah: Plague of Conscience
7.5 – Primal Fear: Unbreakable
7.0 – Iron Mask: Black As Death
6.5 – Lacuna Coil: Dark Adrenaline
6.0 – Last Autumn’s Dream: Nine Lives
6.0 – Nine Books: Nine Books
6.0 – Royal Hunt: Show Me How To Live
5.0 – Korn: The Path Of Totality
4.5 – Steelwing: Zone Of Alienation

Iron Fire: Ez a név egy a heavy metal bő tíz évvel ezelőtti hihetetlen népszerűségét hihetetlen alacsony színvonalon meglovagló tucat-warrior formációként élt az emlékezetemben. Ugyan eredetiség tekintetében továbbra is van még mit és hova továbblépni, ez a modernizált, a kor power-követelményeinek megfelelő, és a skandináv melodeath eszköztárát is felhasználó lemez változatosságával és erejével kőkeményen odavág.

Savage Messiah: Pokoli jó anyagot hozott össze ez a fiatal brit csapat, külön becsülendő, hogy egyáltalán nem mentek biztosra: sem az egyszerű power, sem az egyszerű thrash metal sablon nem húzható rá, a cél valószínűleg a kettő közti összhang megtalálása lehetett. A kísérlet sikerrel járt, mert míg a lemez alaphangulata inkább az előbbi, addig agresszió, vadság és riffelés szempontjából az utóbbi felé hajlik. Számomra ez az egyensúly több, mint ideális, és remélhetőleg sokan lesznek még így ezzel!

Primal Fear: Fém, a legacélosabb fajtából, kiváló minőségben. Meglepetést ezúttal sem várhatunk Matt Sinneréktől, nem mintha a tradicionális power metal közönsége a forradalmi újításokért szeretné a csapatot. A képlet egyszerű, a bevett panelek adottak, az alkalmazás pedig ezúttal is magas szinten történik. Hiába, a himnikus refrénekből és a kétlábgépből sosem elég! A Where Angels Die-ért plusz fél pont jár!  

Iron Mask: Kellően dögös és erőteljes power metal az, amit ez a korong rejt, mely bár magán viseli a neoklasszikus Malmsteen-iskola tanítását, a barokkos giccs mögött végig ott a tradicionális vonal dalközpontú, direkt megközelítése. Az arányok csak néha borulnak fel, így összességében a kiegyensúlyozottság a jellemző, még annak ellenére is, hogy a hangszerelés töménysége és harmóniagazdagsága olykor igencsak megterheli a fület. Nem olyan nagy probléma ez, hiszen a lendület és a kiváló ötletek így is viszik a lemezt. 

Lacuna Coil: Lásd  lemezkritikámat!

Last Autumn’s Dream: Kellemes, kellemes, kicsit több karakterrel már majdnem felférne egy közepesen sikerült Bon Jovi lemez B oldalára. 

Nine Books: Az a legnagyobb baj ezzel a lemezzel, hogy hiányzik belőle (vagy nehezen megragadható) az egység, mely egy előre kitalált koncepciót mutatna, így gyakran támad olyan érzése az embernek, mintha egy természetes szelekción át nem esett ötletborzét hallana. Ezzel együtt ebből még bármi lehet, amennyiben a szerzőpáros képes lesz egymásra hangolódni, és kitalálják, hogy pontosan mit is szeretnének!

Royal Hunt: Sose szerettem a túlzott színpadiasságot, így ez a neoklasszikus ízekkel kevert progresszív / musical metal nálam sajnos nem talált.    

Korn: Roppant érdekes zenei kísérlet, ugyanakkor sajnos túlságosan más zenei kultúrából jövök ahhoz, hogy pontosan értelmezni tudjam. Kétségtelenül van egy hangulata, és biztos vagyok benne, hogy sok örömöt lelnek majd benne azok, akiknek szól! Egy próbát mindenképpen megér, ha másért nem, akkor azért, hogy ilyet is halljon az ember. Aztán ki tudja…

Steelwing: Na nem már…! Az ihlet-merítéssel nincs probléma, sőt, adott esetben még az efféle pofátlan nyúlást is elnézem, ahhoz viszont méregerős dalok megírására, és azok lehengerlő előadására lenne szükség. Itt mindebből csak a dalok és az előadás valósult meg. Ha a továbbiakban is ezen az úton kívánnak haladni, és végképp nincs számukra egyéb alternatíva, akkor legalább tessék ezt olyan minőségben tenni, mint például az Airbourne! 


Jocke

9.0 – Primal Fear: Unbreakable
8.5 – Iron Fire: Voyage Of The Damned
8.0 – Last Autumn’s Dream: Nine Lives
8.0 – Savage Messiah: Plague of Conscience
8.0 – Iron Mask: Black As Death
7.5 – Royal Hunt: Show Me How To Live
5.5 – Steelwing: Zone Of Alienation
5.0 – Korn: The Path Of Totality
5.0 – Lacuna Coil: Dark Adrenaline
3.0 – Nine Books: Nine Books

Nagyon erősre, de egyben megosztóra sikerült az évkezdet, és tulajdonképpen két részre szakadt nálam a társaság: az első öt (hat) helyen jobbnál jobb albumok, a hátsó traktusokban pedig teljesen érdektelen kiadványok, amelyeket egyszer is bőven elég volt végighallgatni (némelyiket szenvedni).

Primal Fear: Na! Ez az a lemez, amit tökéletesen a füleimre szabtak. Eszméletlent dörren, megarefrének gigarefrének hátán, headbangelés, Ralf Scheepers, Matt Sinner… ilyenkor fáj a szívem, hogy a HammerFall nem tud összerakni egy ilyet, még véletlenül sem. Ez az igazi Bang Your Head (Bad Guys Wear Black), nem az, amit konzervdoboz druszámék összedobtak tavaly év elején.

Iron Fire: Steene-t azért bírom, mert habitusra és fizimiskára Tobi Sammetet juttatja eszembe. Meg persze azért, mert zsíros albumokat csinál az Iron Fire-rel. A ’Voyage Of The Damned’ ízlésesen egyesíti a tiszta éneket és a hörgést, érdekes atmoszférába burkolja a power metalt és több mint egy órás hossza ellenére sem lanyhul el. Bővebben a lemezről és az űrkalózkodásról emitt!

Last Autumn’s Dream: Jamie B. (47) stockholmi lakost nagy erőkkel keresi a svéd rendőrség. A vád emberkereskedelem, amelyet két éven belül másodszor követett el Joacim H. (26) veszprémi lakos ellen. A Mr. B-ként elhíresült dobos a 2010-es Treat bomba után másodszor vette meg a sértettet kilóra. Az a gyanú is felmerült, hogy az elrabolt fiatalember Stockholm szindrómában szenved, és fogva tartója felé érzett szimpátiáját a ’Nine Lives’ album többszöri meghallgatásával fejezi ki. Pedig ez távolról sem metal…

Savage Messiah: A semmiből került elő számomra a Savage Messiah, de így is majdnem odaért a dobogóra. Azért, mert állam leszakadt, amikor meghallottam, hogy milyen szépen szól. Persze power-thrash dalok is zseniálisak, élen a Six Feet Under The Gunnal és a Shadowbounddal.

Iron Mask: A belga/orosz/svéd brigád hozták a kötelezőt, talán annál egy picivel többet is, így nem meglepő, hogy a vasálarcos neoklasszikusok mára simán lepipálják Dushan J. Malmrossi elviekben elsődlegesen favorizált bandáját, a Magic Kingdomot. Amúgy Marc Boals érkezése is előrébb gördítette a vasszekeret. Ebbe meg itt lehet részletesebben belemélyedni!

Royal Hunt: Annak ellenére, hogy irtózom a felvezető hangbejátszásoktól, amiből itt van pár, ráadásul a „felveszem a telefont és beleszólok, hogy helau”-t már a múlt évszázad egyik legjobb albumán elsütötték, zeneileg nagyon bejött a dánok produktuma. Meglepett, hogy csak 7 dalt pakoltak fel, de azt mondom, hogy legyen inkább ennyi, mint még három töltelék, ami rontana az összképen.

Steelwing: Na, ha valaki, akkor én aztán gerjedek a retro metalra! A közepeske pontszámot tehát nem azért kapja az Acélszárny nevű svéd formáció, mert koppintanak, meg Maiden, meg Priest, meg napszemüveg, meg Halford, hanem azért, mert az anyag lapos, mint a lángos hátulja és kis túlzással velem jobban járnának, mint a jelenlegi énekesükkel (bocs Riley, remélem azért jól sikerült a tegnapi buli). Nekem a debüt sokkal jobban bejött, így az a helyzet, hogy most leginkább csalódott vagyok, mert nem erre számítottam.

Korn: Múltkor olvastam egy interjút Munkyval, és tök szimpatikus volt nekem a srác. No, hát neki köszönhető, hogy a Korn eggyel több pontszámot kapott, mint amennyit megérdemel. Ez lenne az út a teljesség felé? Csak nem…

Lacuna Coil: Amikor tavaly ősszel írtam az Evanescence lemezéről, és adtam nekik egy hatost, túl vajszívű voltam. A Lacuna Coil ugyanis nem rosszabb, de nagyjából ugyanazt váltja ki belőlem: közönyös közönyt. Szép hangja van az énekesnőnek, meg meg hát, de én kimaradok ebből a gót őrületből. Talán más lenne a helyzet, ha lenne egy olyan barátnőm, aki szereti a Lacuna Coilt… de nincs…

Nine Books: Szégyellem magam kicsit, hogy egy magyar zenekart tettem a lista végére, ráadásul ilyen alacsony pontszámmal, de egyszerűen képtelen voltam számomra élvezhető elemeket találni benne. Nemhogy egész dalokat.


Meszo

8.0 – Royal Hunt: Show Me How To Live
7.5 – Last Autumn’s Dream: Nine Lives
7.5 – Primal Fear: Unbreakable
7.5 – Nine Books: Nine Books
7.0 – Iron Mask: Black As Death
7.0 – Lacuna Coil: Dark Adrenaline
6.5 – Iron Fire: Voyage Of The Damned
6.5 – Savage Messiah: Plague of Conscience
5.0 – Steelwing: Zone Of Alienation
2.0 – Korn: The Path Of Totality

Royal Hunt: Nem egészen az én műfajom a Royal Hunt zenéje, de ez az album bizony kétségkívül egy erős anyag a maga műfajában. A dalok magas színvonalúak, DC Cooper énekteljesítményét hallva pedig egyértelmű, hogy nem volt elhibázott döntés megválni a csodadalnok Mark Boals-tól. Reméljük, a nagy összeborulást nem fogja hamar szétesés követni!  (8 pont)

Last Autumn’s Dream: Jó kis melodikus rock album ez, de azért nem bánnám, ha a gitár előrébb lenne keverve. Egy kicsit talán túlságosan is a slágertémákra van kihegyezve a korong, a remek énekdallamok, és Jeff Scott Soto rövid vendégszereplése azonban jókedvre derítettek. Mivel a Last Autumn’s Dream tagjai kellőképp munkamániásak is, jövőre egészen biztosan ismét találkozunk velük ugyanitt! (7,5 pont)

Primal Fear: Véleményem szerint ez egy remek heavy metal album lett. Nem mondom, hogy mentes lenne a szinte általánosnak mondható kliséktől, de azért a Steelwing tagjaival szívesen meghallgattatnám, ugyanis itt a bizonyíték, hogy van különbség metál klisé és metál klisé között. (7,5 pont)

Nine Books: Legutóbb az Avatar remek albumáról adhattunk hírt rovatunkban, most pedig ismét örömet szereztek nekünk honfitársaink, ezúttal a progesszív rock műfajában. Mivel hazánkban egyáltalán nem mondható uralkodónak ez a műfaj, így igazán megbecsülendő, ha egy zenekar ilyen kellemes hallgatnivalót kreál számunkra, mint a Nine Books legújabb albuma. Gratulálok hozzá! (7,5 pont)

Iron Mask: Úgy tűnik, a kicsivel feljebb emlegetett Mark Boals rögtön megtalálta magának a tökéletes zenei közeget, a Royal Hunt után. Merthogy ez a „malmsteenizmus” abszolút az ő terepe, ahol szabadon áriázhat. A neoklasszikus metál fanatikusainak kötelező az anyag, bevallom, nekem már kicsit sok lett a végére. Göran Edman vendégszereplése viszont nagyon tetszett. (7 pont)

Lacuna Coil: A zenekar által kijelölt műfaj, és Bazsa kolléga ismertetője alapján nem túl pozitív hozzáállással kezdtem el hallgatni a korongot, de véleményem szerint nem sikerült rosszul. Azt persze kár elvárni tőlem, hogy ez legyen számomra a legtöbbet hallgatott kiadvány az évben, de a hét pont, ízlésemet ismerve mindenképp jó eredménynek számít. ( 7 pont)

Iron Fire: Előre is elnézést kérek a rajongóktól, de az Iron Fire friss lemeze abszolút nem nekem készült. Így aztán képtelen vagyok ennél feljebb pontozni, kövezzetek meg érte! ( 6,5 pont)

Savage Messiah: Csak is az Iron Fire albumhoz fűzött gondolataimat tudom ismételni. A „Plague Of Conscience” biztosan jó a maga stílusában, de számomra semmit nem adott. (6,5 pont)

Steelwing: Sajnos ez a borzasztó erőltetetten múltidéző, klisés produkció nem igazán talált utat hozzám. Ezzel a hangzással pedig vallatni lehetne… De ez utóbbira Riley Erickson énekteljesítménye is kiválóan alkalmas, ugyanis valami elképesztően idegölő módon visítja szét a lemezt… (5 pont)

Korn: Na, ez meg micsoda? Eddig is teljes mértékben ellenszenves volt számomra ez a csapat, azonban most, hogy már a dubstep, és egyéb borzalmak is képbe kerültek náluk, ez csak felerősödött. Borzalmas… (2 pont)


Mike

8.5 – Savage Messiah: Plague Of Conscience
8.0 – Primal Fear: Unbreakable
6.5 – Iron Mask: Black As Death
6.5 – Royal Hunt: Show Me How To Live
5.0 – Last Autumn’s Dream: Nine Lives
5.0 – Nine Books: Nine Books
4.0 – Iron Fire: Voyage Of The Damned
2.5 – Steelwing: Zone Of Alienation
2.0 – Korn: The Path Of Totality
1.5 – Lacuna Coil: Dark Adrenaline

Nem kezdődik jól az év, ugyanis belecsúsztunk a HRM történetének magasan legzsengébb Első Hallásra mustrájába (szerintem legalábbis), az albumok majd’ háromnegyede nálam lazán kuka, ilyen dózisban pedig már-már felér egy kínzással, úgyhogy ha tanácsolhatom, csak óvatosan közelítsetek a lemezekhez, gyerekek. Bizony mondom, könnyen megülhetik a gyomrot…

Savage Messiah: no, igen, ez METAL! Ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva! Ugyan az enyhén Kai Hansen-es ének lehetne karizmatikusabb is, az egész lemez akkorát üt, mint a légkalapács! Egyértelműen a Hónap Album! Brávó! (nyolc és feles)

Primal Fear: jóllehet Primal Fear-ék nekem mindig is egy cseppet „kockák” voltak (sarkos heavy-klisék itt, helloweenes speedelés ott), Ralf „Sikolykirály” Scheepers szirénahangját egyszerűen nem tudom megunni, még akkor sem, ha gyakran tényleg ordas ovis dolgokat énekel… Az ’Unbreakable’ bizony nagyon állat! (nyolcas)

Iron Mask: rég hallottam ilyen unalmas intrót, mint itt, de a folytatás már egész meggyőző, még ha a dalok az eredetiségnek olyannyira híján vannak, mint Malmsteen bátyó a szerénységnek. Merthogy Yngwie mestertől nem is áll oly távol ez a nagy neoklasszikus-szimfonikus giccsparádé; a bika hangzás és a kiváló énekesek meg is mentik az első hallgatózásra nem túl innovatívnak tűnő anyagot. (hat és feles)

Royal Hunt: rég volt az már, hogy egy Royal Hunt-albumért lelkesedni tudjak, utoljára a ’Fear’ megjelenése tüzelt fel valamelyest. Bizonyára én változtam meg, mert a muzsika nem lett rosszabb, talán kicsit kiszámíthatóbb. Sajnos Andersen szintije ezúttal a megszokottnál is jobban rátelepszik a produkcióra, így aztán a ritmusgitárok tulajdonképpen csúnyán ki lettek herélve – és ez nem szép dolog. Jár is érte a pontlevonás. (hat és feles)

Last Autumn’s Dream: ugyan az AOR nem a kedvenc műfajom, de néhanapján találok egy-két bandát e stílusfiókból, amelyek még az én cserzett szívemet is meglágyítják. Amennyiben képesek szőrös tököt növeszteni maguknak. A ’Nine Lives’ sajnos felemás ebből a szempontból: noha vannak kellemes, pörgős himnuszok (pl. Merry-Go-Round, The Last To Know) vagy nyálmentes (!) lírák (Is This Just Another Heartache), az összkép azonban így is elég lityi-lötyi, ráadásul a lemez kegyetlen szarul szól. Ezt még Jeff Scott Soto vendégeskedése sem menti meg… (ötös)

Nine Books: nyugdíjas-zene. Nagyjából ugyanez igaz erre a korongra, mint a Last Autumn’s-ra, azzal a különbséggel, hogy ott jobb az énekes, itt pedig több a soft prog. (ötös)

Iron Fire: most komolyan, hány méteres vicces cigit szívtak a srácok, amikor rábólintottak a Vas Tűz névre? Sajnos a talpalávaló is hasonlóan röhejes, jönnek-mennek a sablonos és lapos témák, ráadásul a hangzás is olyan tompa-élettelen, mintha egy vödör vízben szólna – nagyanyám Sokol rádióján. (négyes)

Steelwing: hú, dúl a retro-láz, de jó! ’97-ben a Hammerfall is útjára indította a tradicionális heavy metal sokadik reneszánszát, aztán szép lassan divat lett köpködni őket. No már most, szerintem a Steelwing Oscarék cipőjét sem köthetné be ezzel a bugyuta és dögunalmas izével, szóval ha most ez a menő, akkor én köszi, de nem kérek belőle! (kettő és feles)

Korn: mindig is viszketni kezdek Jonathan Davis hangjától, ha meghallom, meg aztán a Korn nu metalja olyan messze áll tőlem, mint Rob Halfordtól az Adidas mackógátyó. A dábszteppel pedig a világból is ki lehet kergetni, itt meg annyi van belőle, hogy sok. (kettes)

Lacuna Coil: hm, most már nem az ujjamat kell ledugnom a torkomon, ha elő akarom csalogatni a róka komát, elég, ha belefülelek Lacunáék friss gyöngyszemébe, aztán jöjjön, aminek jönnie kell! Ebben az amcsi piacra íródott plasztik pop/rock izében csupán egy dolog jó: Scabbia kisasszony. Mindent a szemnek, semmit a fülnek… (egy és feles)


MMarton88

8.5 – Primal Fear: Unbreakable
7.0 – Royal Hunt: Show Me How To Live
7.0 – Iron Fire: Voyage Of The Damned
7.0 – Savage Messiah: Plague of Conscience
6.0 – Steelwing: Zone Of Alienation
6.0 – Iron Mask: Black As Death
6.0 – Korn: The Path Of Totality
6.0 – Nine Books: Nine Books
5.0 – Last Autumn’s Dream: Nine Lives
4.5 – Lacuna Coil: Dark Adrenaline

Primal Fear: Ismét egy erős album került ki a német brigád keze közül, színtiszta heavy metal, színtiszta Primal Fear. Imádnivaló!

Royal Hunt: Eleinte kissé ódzkodtam, de szerintem ezúttal Andersenék remek munkával tértek vissza. Fülbemászó, mégis intelligens neoklasszikcizmus.

Iron Fire: A végtelenül ocsmány lemezborító ellenére a muzsika egészen rendben van. Sőt, igen jó, csak kissé tucatszahú. Ettől még a hónap erősebb pillanatai közé tartozik

Savage Messiah: Van még lehetőség ebben a bandában, de a jövőben a markánsabb, fogósabb dalok összehozására mindenképp törekedni kell, mert olyan sefüle, sefarka koronggá válik ez már a közepére is.

Steelweing: Az összkép pozitív, akadnak jó számok, de nem értem, hogy mi a francért kell ezt az avitt hangzást erőltetni. A 80-as évek 30 évvel ezelőtt voltak, nem?

Iron Mask: Nekem valahogy sosem lett szívügyem ez a csapat. Melodikusnak melodikus, de valahogy hiányzik a dög, meg a tempó az egészből. Nagy muzsikálás, csak hamar unalomba fullad.

Korn: 21. századi techno, gitárokon eljátszva. Érdekes, de a  dalok lehetnének erősebbek.

Nine Books: Kellemes progos, helyenként hard rockos metalzene. Szimpatikus, jó, de kissé tucatszagú, és túl sok a korábban már innen-onnan hallott dallam. Ennek ellenére lehetne egy erős anyag, de sajnos a hangzás eléggé tönkrevágja, és az énekes akcentusa is kicsit ciki. De érdemes lesz rájuk odafigyelni a jövőben, ebből még lehet valami!

Last Autumn’s Dream: Minden télen kijön egy lemezük, én meg minden télen elmondom, hogy mennyire nem tetszik. A rockzenei elemek innen még mindig hiányoznak, semmi vadság, semmi dög. Abszolút nem tud hozzám szólni, ráadásul még nyálas is.

Lacuna Coil: No, az olaszok totálisan elvesztették a fonalat. Nem ez lesz a brigád életművének ékköve, az tutifix. Kicsit modern, kicsit gothic, de összességében egészen tanácstalan.


Tomka

8.0 – Primal Fear: Unbreakable
8.0 – Iron Mask: Black As Death
8.0 – Savage Messiah: Plague of Conscience
8.0 – Iron Fire: Voyage of the Damned
7.5 – Royal Hunt: Show Me How To Live
7.0 – Lacuna Coil: Dark Adrenaline
6.5 – Nine Books: Nine Books
5.0 – Last Autumn’s Dream: Nine Lives
5.0 – Steelwing: Zone of Alienation
4.0 – Korn: The Path Of Totality

Primal Fear: Szerintem a ’New Religion’ földbetiprása az utóbbi pár év egyik legnagyobb félreértése a power metal berkeken belül (igenis remek az a lemez), ami valószínűleg visszahatott a zenészekre is, hiszen visszatértek a jól bevált Primal Fear panelekhez. Ezzel hibázni nem is lehet, csak már nem lelkesedek annyira, mint a ’New Religion’-ért, vagy azokért a lemezekért, amikor először sütötték ezt el.

Iron Mask: Malmsteenból egy is elég, de ha már az egokirály megőrült, jól jön az utánpótlás – a Mark Boals-t csatasorba állító Iron Mask pedig újfent tökéletes neoklasszikus albumot rakott le az asztalra, és a kellő változatosságot sem mismásolták el.

Savage Messiah: Lásd a lemezkritikát.

Iron Fire: Emlékszem, a ’Thundersteel’ és az ’On The Edge’ hallgatása közben milyen revelációszerűen hatott rám (még az MMP fénykorában, aminek szerencsére semmi köze a politikához), hogy létezik egyáltalán ilyen orgánum, és hogy a harmadvonalban is lehet ilyen minőségi zenét tolni. Habár az Iron Fire-rel kötött barátságom azóta kicsit megfakult, és az utóbbi egy-két lemezt már nem követtem, a ’Voyage of the Damned’-en egészen üdítően hatott, hogy Steene még mindig nem vesztette el kurázsiját, és tud újítani, ha a kor úgy kívánja. Ez egy remek power metal lemez modern, főként dallamos death metalos behatásokkal, és persze egy utánozhatatlan énekhanggal.

Royal Hunt: Üdítően tömör és direkt lemez, a kissé gyengébb ’X’ után mindenképp helyreállították a beléjük vetett bizalmat – azért én várom vissza Mark Boals-t a sikolyaival együtt.

Lacuna Coil: Számomra ez a lemez olyan, mint a Within Temptation ’The Unforgiven’-je, csak nem szállít le annyi slágert, és egy nyálas férfihanggal rontja a képletet. Amúgy rendben van, korrekt „bulilemez”, de kétlem, hogy valaha még elő fogom kapni a winchester mélyéről.

Nine Books: Míves, kellemes prog.rock, AOR és pop keverék, de én némi kraftot, lendületet elviseltem volna pár dalban.

Last Autumn’s Dream: A LAA ráérzett a kor zenehallgatási szokásaira: tudják, hogy egy-egy albumot egy-egy hónapig hallgatunk, és egy-egy év elteltével csak a legjobbak kerülnek újra elő – ezért fogják magukat, és évente kiadják ugyanazt az albumot más címmel, más dalszövegekkel. Hogy ez jó vagy rossz, azt döntse el mindenki maga – számomra ez most egy lapos, szürke korong lett.

Steelwing: Ez a lufi is hamar ki fog pukkadni.

Korn: És hol marad a partihangulat? Langyos ez a zene... Mindenesetre ha ez lesz a 21. század metal zenéje, akkor lassan ideje lesz rácsörögni Brown dokira.


TShaw

8.0 – Royal Hunt: Show Me How To Live
7.5 – Iron Mask: Black As Death
7.0 – Primal Fear: Unbreakable
7.0 – Iron Fire: Voyage Of The Damned
7.0 – Last Autumn’s Dream: Nine Lives
7.0 – Nine Books: Nine Books
7.0 – Lacuna Coil: Dark Adrenaline
6.5 – Savage Messiah: Plague of Conscience
6.0 – Steelwing: Zone Of Alienation
3.0 – Korn: The Path Of Totality

Royal Hunt: Szerencsétlen zenekarnak tartják őket, pedig szinte minden lemezük szerethető valamiért – ez is, nem is kicsit, felemás hangzás ide, vagy oda. DC Cooper is kitesz magáért, ahogyan az egész zenekar, és bár érezni a váltást az előző, 2010-es koronghoz képest, a szokásos Royal Hunt minőség itt is vastagon jelen van.

Iron Mask: Egy instant Yngwie Malmsteen album – sok ilyen van, de ez kivételesen a jobbik fajtából származik. Talán éppen annyi csak a gond vele, hogy ez is elég pofátlanul követi a nagy előd hagyományait. Így ezüst.

Primal Fear: Meglepett, hogy Scheepers tavalyi szólószenvedése után az anyazenekarral most ilyen jól révbeért. Nagyon erős Primal Fear lemez született meg, talán hosszú évek óta az egyik legjobb, ami a klasszikus PF albumok között is helyet kérhetne magának.

Iron Fire: Elképzelem, ahogy Rock N’ Rolf emberei az északi tengeren csónakázva összefutnak a viking srácokkal. Heves tengeri ütközetben kétesélyes lenne a befutó, hiába a germánok tapasztalata, azért az északiak nagyon benne vannak a vízparti útonállásban. Kíváncsi leszek, ehhez képest mit fog majd hozni a visszatérő Running Wild.

Last Autumn’s Dream: Semmi új nincs a Nap alatt, Mikael Erlandsson robotokat megszégyenítő módon hozza a hagyományos, tömény AOR feleseket, és bár tavaly még ittam az egészségére, ma már kicsit unalmas ez a gépies munkatempó. Kéne most már egy kis vérfrissítés, mert az elmúlt négy LAD album igencsak egysíkúra sikeredett.

Nine Books: Szívemre tett kézzel azt mondom, hogy tiszteletreméltó az, ahogyan hazánk veterán zenészei bepróbálkoznak egy kemény és idehaza meglehetősen periférikus stílusban, de bőven van még hova fejlődni minőségben. Hangszeres tudásban talán már nem, de a műfaj élvonalától összképet tekintve még igencsak messze járnak.

Lacuna Coil: Ha tudnának a srácok valódi slágert írni, akkor tényleg megtudhatnánk, milyen lenne Lady Gaga első szimfonikus gothic metal lemeze. Csak mert a ’Dark Adrenalin’ nagyon jól belesimul a popos megoldásokkal operáló csapatok sorába, ám itt nagyon kevés a fogós, emlékezetes énektéma, refrén, vagy dallam. Ha lenne ilyenjük, nagyot tudnának kaszálni kereskedelmileg – így viszont marad a stílus alapközönségének elismerése.

Savage Messiah: Power és thrash, jól elvegyítve, sztenderdekkel telerakva. Jó-jó, csak igazából minek?

Steelwing: Tavalyelőtt EH-t nyertek nálam, indokoltan, mert nagyon jól levették a Maiden minden pozitív tulajdonságát, szemtelen fiatalságuk és tapasztalathiányuk ellenére – ezúttal viszont, hogy már nincs mire rácsodálkozni, nem is tűnik olyan nagy ötletnek ez a retro metal.

Korn: Csak remélni merem, hogy nem ez a rockzene jövője…

Legutóbbi hozzászólások