fbpx

Első Hallásra: Augusztus-Szeptember

írta Hard Rock Magazin | 2010.10.05.

Gondolom olvasóink észrevették, hogy augusztusban nem jelentkezett friss résszel a rovat, a nyári koncertdömpingben és a nyaralási időszakban nehéz lett volna összehozni az aktuális részt. Így azonban most a szokásos 15 lemez helyett, 19 lemez került be az augusztusi-szeptemberi hallgatózásba, amit nyugodtan nevezhetünk sztárparádénak is. Ilyen erős mezőny talán még sosem jött össze az >Első Hallásra történetében, jó érzés látni és hallani, hogy mennyi legendás alakulatnak jött meg a munkakedve... . Íme tehát a végeredmény: 8.2 - Black Country Communion: Black Country 8.1 - Accept: Blood Of The Nations 7.8 - Disturbed: Asylum 7.6 - Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven 7.3 - Iron Maiden: The Final Frontier 7.3 - Kamelot: Poetry For The Poisoned 7.3 - Revolution Renaissance: Trinity 7.3 - Therion: Sitra Ahra 7.1 - Angra: Aqua 7.1 - Blind Guardian: At The Edge Of Time 7.1 - Death Angel: Relentless Retribution 7.1 - Paul Gilbert: Fuzz Universe 6.8 - Mindwarp Chamber: Supernova 6.8 - Stan Bush: Dream The Dream 6.6 - Black Label Society: Order Of The Black 6.6 - The Sword: Warp Riders 6.4 - Spiritual Beggars: Return To Zero 6.3 - Tarja: What Lies Beneath 6.3 - Tristania: Rubicon
Adamwarlock 9.0 - Iron Maiden: The Final Frontier 8.5 - Black Country Communion: Black Country 8.0 - Accept: Blood Of The Nations 8.0 - Kamelot: Poetry For The Poisoned 8.0 - Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven 7.5 - Stan Bush: Dream The Dream 7.5 - Death Angel: Relentless Retribution 7.5 - Revolution Renaissance: Trinity 7.5 - Paul Gilbert: Fuzz Universe 7.0 - Disturbed: Asylum 7.0 - Mindwarp Chamber: Supernova 6.5 - Tarja: What Lies Beneath 6.0 - The Sword: Warp Riders 5.5 - Angra: Aqua 5.5 - Therion: Sitra Ahra 5.0 - Black Label Society: Order Of The Black 5.0 - Blind Guardian: At The Edge Of Time 4.0 - Spiritual Beggars: Return To Zero 4.0 - Tristania: Rubicon Iron Maiden : Nos, a véleményem semmit sem változott a kritikám megí­rása óta. Két állásponttal találkozni általában a világban, az új albummal kapcsolatban: az egyik unalmasnak, ötlet nélkülinek és túl hosszúnak tartja a lemezt, mí­g mások (szerencsére a többség) az utóbbi húsz év legjobb Maiden albumaként üdvözli a 'The Final Frontiert'. Én nem tudom, hol vagyok e két vélemény között (persze, azért sejthetően az utóbbihoz közel...), de tény és való, hogy Harris és csapata újkori történetének egyik legmaradandóbb korongjával rukkolt elő. Ja, és huszonnyolc országban lett első /maga mögé utasí­tva ezzel a Death Magneticet:)/. Black Country Communion : Nem lett annyira frenetikusan zseniális, mint számí­tani lehetett rá. Ellenben még í­gy is az év egyik legjobb albuma szerintem. Igazi old school, gitár és ének orientált muzsika, a műfaj krémjével. Nehezen tudtam letenni. Azért valami még hiányzik a 10/10-hez... Accept: Úgy érzem, hogy talán az idei év egyik legprofibb kiadványával van dolgunk. Ennyire sodró és zseniális számokkal telepakolni egy teljes albumot, több mint Paradicsom. A végére kicsit uncsi lett azonban, de ez a műfajból adódik szerintem. Kamelot: Még egy banda, aki képtelen hibázni. Khan még mindig az egyik legkiemelkedőbb a mai mezőnyben. A katasztrofális hangosí­tású szigetes buli után megnyugvás volt hallani Őket, ahogy valóban kitárják szárnyaikat. Volbeat: Igazi rajongójuk vagyok, amióta csak ismerem Őket és mint ilyen mondom: az eddigi leggyengébb lemezük. Mondjuk, mutatja, hogy mennyire eszméletlen bandáról van szó, hogy még í­gy is nehéz rá 8 pontnál kevesebbet adni (de azért megpróbáltam...). Stan Bush: Bár nem a legkiemelkedőbb anyag, amit valaha hallottam, mégis nagyszerű hangulatot áraszt magából. Kicsit journey-s, meg késői Rainbow-s áthallásokat hallottam rajta, amit aztán nincs az a rocker, aki negatí­vumnak í­rna fel... Death Angel: Egy kis Slayer ide, pár Pantera oda....de nagyrészt persze halálangyal. Nálam ötösre vizsgázott, ami azért csoda, mert az ilyen stí­lusú lemezeket sokszor elunom. Most nem ez történt, a banda képes volt atmoszférát teremteni, ami lássuk be, az ennyire önreferens zenénél nagyon nehéz feladat... Revolution Renaissance: Egy nagyon dögös power lemez végre, amikor már leí­rnék minden hasonszőrű bagázst. Monsantónak remek orgánuma van, és Tolkkiban sem csalódtam. A power supergroup ismét nagyot alkotott. Paul Gilbert: Nem lett egetrengető, de a néhol középszerű számokon is átüt a ZSENI! Disturbed: Nekem bejött az energiája és főleg a hangzása. Néhány üresjáratot leszámí­tva, egy remek anyaggal van dolgunk. Nem vagyok nagy ismerője az együttesnek, de tény, hogy a katonás tempóra néhol meglepően kreatí­v dallamvilágot ültettek fel. Szerintem nyerő vállalkozás! Midwarp Chamber: Prog. Méghozzá a jó fajtából. Az énekes úrnak meglehetősen hasonló hangja van Bruce Dickinsonéhoz, ami érdekes egy ilyen matek-metal környezetben. Tarja: Igazából nem nagyon találtam még olyan női énekest, akinek a lemezét elbí­rnám viselni, de most sikerült Tarjának néhány meglepően kellemes élménnyel gazdagí­tania a 'What Lies Beneath'-et. The Sword: Nem lenne ez rossz, ha a kedves énekes nem ezzel az unott és elviselhetetlenül béna orgánummal adná elő a művészetét. Na jó, egy kis eredetiség sem ártott volna. Angra: Amikor Kotta meglátta, hogy hány pontot adtam az 'Aquá'ra, rögtön úgy érezte, hogy meg kell védenie a brazil becsületet. Még Ő sem tudott meggyőzni. Tucat. Therion: Én nem igazán csipáztam Őket. A ritmusszekció isteni, mint mindig, nekem a vokál részleggel van bajom. Meg a kar sem jön be... ugye Nietzsche szereti, mint a valódi tragédia szellemiségének hordozóját... bennem azonban nem sikerült (ezúttal sem) semmit megmozgatniuk. Black Label Society: Mindig is béna Ozzy klónnak tartottam ezt a vállalkozást. Az álláspontom nem változott semmit az 'Order Of The Black' után sem. Blind Guardian: Nos, óriásit csalódtam a bandában. Szerintem rettentően erőtlen anyag, kifejezetten untam. Spiritual Baggers: Nagyon egysí­kú, reszelős-gitártépős anyag. Semmi eredetiség, nulla kreativitás. Ez most nem jött át, skacok... Tristania: Sajnos gyarló ember lévén a prekoncepcióim rabja vagyok. Ez jelen esetben annyit tesz, hogy az ilyen szimfonikus túlcukrozott tortákat én kb. 15 éves korom óta kerülöm. Pedálozhat akármelyik banda, nálam nem fognak nyerni. Ha az én pontszámom miatt maradnak le az ehavi első helyről, akkor elnézést kérek...de van egy olyan érzésem, hogy ettől nem kell tartani.
JLT 9.5 - Black Country Communion: Black Country 9.0 - Accept: Blood Of The Nations 8.5 - Stan Bush: Dream The Dream 7.5 - Paul Gilbert: Fuzz Universe 7.0 - Death Angel: 7.0 - Disturbed: Asylum 7.0 - The Sword: Warp Riders 6.5 - Kamelot: Poetry For The Poisoned 6.5 - Tristania: Rubicon 6.0 - Black Label Society: Order Of The Black 6.0 - Blind Guardian: At The Edge Of Time 6.0 - Mindwarp Chamber: Supernova 6.0 - Spiritual Beggars: Return To Zero 6.0 - Therion: Sitra Ahra 5.5 - Angra: Aqua 5.5 - Revolution Renaissance: Trinity 5.0 - Iron Maiden: The Final Frontier 4.0 - Tarja: What Lies Beneath 4.0 - Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven Black Country Communion : Megvan az a lemez, ami meg fogja szorongatni a Pretty Maids idei lemezét az év végi listám első helyén. Úgy zseniális az album, ahogy van! Accept: A legendás germán metal alakulat visszafoglalta a trónt! Nem tudok mást mondani, számomra EZ a HEAVY METAL! Stan Bush: Ha valaki évek múlva megkérdezi, milyen volt 2010-ben az aor, akkor biztos, hogy a 'Dream The Dream' lesz az a lemez, amit megmutatok neki. Paul Gilbert: A szokásos magas szí­nvonalú gitározás, ahogyan az elvárható minden idők egyik legjobb húrnyűvőjétől. Death Angel: A thrash metal másodvirágzásából a kultikus Bay-Area csapat sem maradhat ki, és társaikhoz hasonlóan ők is egy kiváló lemezt hoztak össze. Disturbed: Nem kenyerem ez a fajta muzsika, de ezt a lemezt mégis élveztem hallgatni. The Sword: Ha egy normális borí­tót és egy képzettebb énekest sikerült volna csatasorba állí­tani, akkor még jobb pontot kapott volna a 'Warp Riders'. Ez a "retro rock" igencsak az én szájam í­ze szerint való. Kamelot: Sajnálattal vettem tudomásul, hogy a banda megalkotta az eddigi leglaposabb és számomra teljesen érdektelen lemezét. Az első daltól konkrétan lefostam a bokámat, utána viszont intenzí­ven unatkoztam. Kár... Tristania: Roppant módon untat a nagy gótikus hullám és általában három perc után agyérgörcsöt kapok ettől a stí­lustól, de a Tristania lemezét sikerült végighallgatnom és nem is okoztak kellemetlen perceket. Black Label Society: Hallottam már lényegesen jobb produkciót is Zakk Wylde-tól... Blind Guardian: Ha véresen komolyan vettem volna rovatunk cí­mét és első hallás után pontoztam volna ezt a korongot, akkor valószí­nű megszületett volna az első mí­nusz pont a rovat történetében. De miután nem ez történt, nem érzem totális csalódásnak az 'At The Edge Of Time'-ot. Mindwarp Chamber: Gondolom, a stí­lus rajongói szeretik ezt az albumot, de én nem vagyok rajongó. És nem is leszek. Mindazonáltal nem rossz ez a muzsika. Spiritual Beggars: Jók a riffek, jók a zenészek, viszont az anyag egyáltalán nem változatos, mondhatnám roppant egysí­kú. Talán megismerkedem korábbi anyagaikkal, hátha megjön a kedvem a bandához. Therion: Ha nem Thomas Vikström énekelne a lemezen, lehet, hogy végig sem hallgattam volna. Így sem estem hanyatt, de azért ez még az "elmegy" kategória. Angra: Ha a lemezen Andre Matos énekelne, akkor simán adnék rá 8 pontot. Sajnos ez az énekteljesí­tmény számomra nem az, amit elvárnék. Revolution Renaissance: A probléma még hatványozottabban igaz, mint eggyel feljebb, megfejelve egy igencsak közepes hangzással. Iron Maiden: Sajnálattal állapí­tottam meg, hogy a 'Final Frontier' korongon semmi olyan motí­vummal nem találkoztam, amiért szeretem a "Vasszűz"lemezeit. Nem is tartottam meg a cd-t. Tarja: Nem jött be. Olyannyira, hogy azt hiszem tarját ezután is csak a hentesnél fogok vásárolni. Volbeat: Na, ez még viccnek is rossz volt...
Kotta 9.0 - Accept: Blood Of The Nations 8.5 - Angra: Aqua 8.0 - Therion: Sitra Ahra 8.0 - Black Label Society: Order Of The Black 7.5 - Death Angel: Relentless Retribution 7.5 - Paul Gilbert: Fuzz Universe 7.5 - Mindwarp Chamber: Supernova 7.5 - Iron Maiden: The Final Frontier 7.5 - Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven 7.5 - Black Country Communion: Black Country 7.0 - Revolution Renaissance: Trinity 7.0 - Tristania: Rubicon 7.0 - Spiritual Beggars: Return To Zero 7.0 - The Sword: Warp Riders 6.5 - Kamelot: Poetry For The Poisoned 6.5 - Blind Guardian: At The Edge Of Time 6.5 - Disturbed: Asylum 6.0 - Stan Bush: Dream The Dream 6.0 - Tarja: What Lies Beneath Elől véres, hátul véres, mi az? Boci boci tarka, se füle se farka. Ahogy a legtöbb számnak ezen a lemezen. A Blind Guardian - akik a bombasztikus mázzal és a követhetetlen dalszerkezetekkel próbálják meg leplezni a tényt, hogy immár képtelenek tökös metal-himnuszokat gyártani - újkori munkásságát meleg szí­vvel ajánlom a dionysosos kollégák metal kamu indikátor rovatába. Rettenetesen igyekeztem nyitott szemmel végighallgatni az új Maiden albumot, nem sikerült... Mentségemre legyen mondva, fáradt voltam. Nem mintha gond lenne vele, a 'Fear' óta szerintem a legerősebb lemezük, sőt talán a 'Seventh Son' óta. De többször kell meghallgatni, mint a kevésbé monumentális koraiakat. Az első kép í­gy felemás: néhány szám zseniális, de van rajta dögunalom is itt-ott. Szerintem simán bennük lenne még néhány klasszikus, ha találnának végre egy olyan tökös producert, aki ellent mer mondani Harrisnek és Dickinsonnak - aki ötven percesre vágná ezt az anyagot és visszazavarná Őket a stúdióba egy-két refrénre ráerősí­teni. Zakk Wylde-ban valószí­nűleg buzgott a bizonyí­tási kényszer, hogy megmutassa jobb Ozzy lemezt tud készí­teni, mint Ozzy nélküle. Azt kell mondjam, hogy sikerült neki! Zakk amúgy még mindig piszok egyéni gityós, a BLS lemezeket a szólók és a zsí­ros riffek miatt érdemes hallgatni. Accept: a leí­rtakhoz nem sokat tudok hozzátenni, ez szí­ntiszta heavy metal! Az Angra továbbra is veszettül intelligensen nyomja a europowert. Sőt, egyre intelligensebben. Az 'Aqua' igen közel áll ahhoz, ahogy én egy tökéletes melodikus-progos metal albumot 2010-ben elképzelek. Ügyes! Instru gitárlemezt készí­teni úgy, hogy az egyszerre legyen technikás és dallamos, zeneileg kihí­vás és populáris is egyben - le a kalappal Gilbert előtt! Nem rossz... Mint a klasszikus viccben, amikor a lány bármely kérdésére "Meg hát!" a válasz - valahogy í­gy vagyok én az AOR zenével. Mitől is lenne rossz? Ez a műfaj nem az innovációról szól, bejáratott sablonok alapján dolgozik, í­gy mellényúlni, szinte lehetetlen. Viszont éppen emiatt, tűzbe sem tud hozni igazán. Szóval, milyen a Stan Bush lemez? Nem rossz... Többek között az a jó ebben a rovatban, hogy "kényszerből" olyan zenekarokat is megismerek, amikbe amúgy nemigen hallgatnék bele. Ez néha egész jól sül el. Ilyen most a Tristania - nem rohanok ugyan feketére festeni a körmömet és kihúzni a szemem alját, de azért örülök, hogy összefutottunk. Igazán hangulatos, élvezetes zene, főleg egy megfelelő hangulatban. Fade to Blackes kezdés után rappelés egy Metallica riffre, refrén alatt A7X-szerű nyekergetése a szólógitárnak - ezek a fiúk nem rejtik véka alá, hogy kiknek í­rják a számokat! Hajnali háromkor egy rockdiszkóban biztos jókat lehet ugrálni ezekre a számokra, de az a helyzet, hogy nekem erre a "Nyugati Tócsa" is tökéletesen megfelelt. Könnyen megszerethető zenét tartalmaz a Mindward Chamber harmadik albuma, még akkor is, ha nagy újí­tások nincsenek rajta. Egy tipikus, igényes prog. metal lemez, nagyszerű hangszeres részekkel és ügyes énekessel. Az új gitáros nagyon ott van (Mike Cerna), elviszi a hátán a teljes produkciót. Pagan's Mind és Dream Theater rajongóknak bejövős. Egy kicsit modernebb hangzássál (vastagabb gitár és dobsound, normálisabb billentyűs hangszí­nek) nagyot ütne, de í­gy is átlagon felüli szórakozás. Tarja jó csaj. Énekesnek is remek. Kisugárzása van. A produkció meg persze vérprofi. Csak éppen a muzsika langyos, mint a sör, amikor már kifelé tart... Persze inkább Tarja poszter legyen a lányaim falán, mint mondjuk Lady Gaga, a tiniket pedig meg kell fogni valahogy. Értem én, csak nem szeretem - ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egész egy vicc... Már megint egy Kamelot album, ami simán elment mellettem. A Mindwarp Chamber például képes volt elsőre is megragadni a figyelmemet, elterelve gondolataimat a hétfő reggeli csúcsforgalomról és isten állatkertjének valószí­nűsí­thető méreteiről. Na ez az, ami a Kamelotnak nemigen megy és én ezt - bármilyen jó énekes is - elsősorban Khan pihe-puha hangjának és jellegtelen dallamainak tudom be. Szigorúan első hallásra persze... A stoner stí­lushoz elengedhetetlen lazaságból éppen annyi van bennük, mint egy döglött, hetek óta fagyott rénszarvasban - északi precizitással megkomponált és előadott muzsika ez. Érdekes, mégis szeretem a Spiritual Beggarst. Nem a legjobb lemezük (és kissé el is távolodtak az eredeti irányvonaltól), de egy hetesre még í­gy is bőven jó, már csak az új pacsirta miatt is. A The Swordban ellenben megvan a kellő ösztönösség. Náluk kevesebb a hard rock és a kidolgozott énektéma, több viszont a heavy metal és a dögös riff. Ízlés kérdése, kinek melyik jön be jobban, én azonos szí­nvonalúnak í­télem a két alkotást. Már megint ezt kell í­rjam: nem a legjobb albumuk ugyan, de bőven okés. A Volbeat egyedi és tehetséges. A dánok ezúttal svédasztalt prezentáltak: kissé eklektikusra sikerült a produkció, kali-punktól a hörgős durvulatig rátettek mindent. Nekem tetszik, bár a szerkesztőség Volbeat fanatikusai kissé fanyalognak... A Death Angelben nemigen lehet csalódni, szí­ntiszta agresszió ez a lemezük is. Combos albumra pedig izmos pontszám dukál, halkan azért megjegyzem, az előző, szellősebb, régisulisabb hangzással/felfogásban készült albumuk nekem kicsit jobban tetszett. A Therion már nemigen fér bele a szimfonikus metal kategóriába, a metalos szimfónia találóbb lenne. Ez itt kérem már leginkább kortárs komolyzene, Johnsson megy tovább az általa helyesnek vélt úton, úgy látszik, az sem zavarja, ha zenésztársai és a rajongók egy része is lemorzsolódik közben... A legutóbbi Bonamassa album kapcsán azt kí­vántam, bárcsak az egész lemezen hard rockot játszana, most megkaptam, ráadásul Hughes-zal. A Led Zeppelin újjáéledt - Black Country Communion néven! Zeneileg értem, természetesen. Üdvözöljük Timo Tolkkit a földön! Amikor éppen két lábbal áll rajta, ezt a szí­nvonalat a kisujjából rázza ki, ezt tette most is. Mondjuk Montano hangadottságait nem igazán vette figyelembe, a másik tébolygó zsenivel, Matosszal kéne egymásra találniuk, arra talán felfigyelne a világ. A 'Trinity' remek iparosmunka í­gy is, de talán nem sokkal több. Erős hónap volt, talán az eddigi legerősebb. Gyenge lemezt én nem hallottam, csak jótól felfelé. Túl sok is volt a nyolcas és a nyolc és feles az elején, nem győztem kerekí­tgetni lefelé. 😀 Soha rosszabbat!
Mike 9.0 - Blind Guardian: At The Edge Of Time 9.0 - Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven 8.5 - Kamelot: Poetry For The Poisoned 8.5 - Disturbed: Asylum 8.0 - Death Angel: Relentless Retribution 8.0 - Black Country Communion: Black Country 7.5 - Angra: Aqua 7.5 - Mindwarp Chamber: Supernova 7.0 - Therion: Sitra Ahra 7.0 - Iron Maiden: The Final Frontier 7.0 - The Sword: Warp Riders 7.0 - Spiritual Beggars: Return To Zero 7.0 - Paul Gilbert: Fuzz Universe 7.0 - Tristania: Rubicon 6.5 - Revolution Renaissance: Trinity 6.0 - Stan Bush: Dream The Dream 6.0 - Accept: Blood Of The Nations 5.0 - Black Label Society: Order Of The Black 3.5 - Tarja: What Lies Beneath A gyalogoktól a királynőig: Tarja: 'What Lies Beneath': bevallom férfiasan, hogy kurvára unom ezeket a kétakkordos pop-gót tinidalokat, hogy az atomgiccses musical-metalról már ne is beszéljek és bizony Turunen néni elment ebbe az irányba; sőt, az Until My Last Breath-ben pedig, szépen lenyúlta az If I Could Fly főtémáját a Helloweentól. Ez a lemez annyira műanyag, hogy legfeljebb a finn fröccsöntőknek okoz ordas nagy ejakulációt. Így kell aprópénzre váltani a tehetséget... (Hármas és négyes között vacillálok...) Black Label Society: 'Order Of The Black': számomra olyan Zakk "ozzys" énekét hallgatni, mintha smirglivel tisztogatnám a füleimet - kellemetlen, na. A füstös riffekkel még csak-csak ellennék, de aztán hamar feladtam... Nem az én zeném. (Ötös.) Accept: 'Blood Of The Nations': azon kevesek közé tartozom, akiknek az Accept Nagy Visszatérése nem okozott heveny gyomorremegést, s ennek prózai oka van: nem az én világom ez a szögletes-sarkos germán fémzene. (A HammerFallra is azóta orrolok, mióta elkezdtek "acceptesedni".) Egy-két momentum tetszett azért, főként a riffek terén, s hát a hangzás sem utolsó (Andy Sneap rulez!), de ezekkel a "pumacipős refrénekkel" és a minimál-énekkel nem tudok barátságot kötni. (Hatos.) Stan Bush: 'Dream The Dream': nekem az ilyen zenéről mindig az í­zlésficamos Baywatch-sorozat jut eszembe, ott voltak effajta nyalóka-slágerek, s biztos jól passzoltak Erika Eleniak piros fürdőrucijához, amint megpihent rajta a lemenő nap narancsfénye... (Hatos.) Revolution Renaissance: 'Trinity': anyám, ilyen hangzással én visszazavarnám Tolkki urat a stúdióba, a hangmérnököt meg egy hónapos Bódi Guszti-kúrára fognám; pedig a zene egész jó, csak hát a harmadik szám után elkezdtem vakargatni a repedéseket a falon, megkóstoltam a pókot a sarokban, összeraktam egy Sokol táskarádiót - szóval hamar ráuntam. (Hat és feles.) Tristania: 'Rubicon': számomra a '98-as 'Widow's Weeds' debütálás minden idők egyik legjobb gothic (-doom) albuma, sőt, az azt követő két folytatás is több mint kiváló, de aztán Tristaniáék elkezdtek poposodni, én pedig nem tartottam Velük ezen az új úton. Sajnos Róluk is elmondható az, ami Tarjáról: a 'Rubicon' jelentős hányada bizony erősen kommersz, fogyasztóbarát, azzal a különbséggel, hogy itt azért vannak izgalmas dalok is. Hol van már a korai lemezek komor, borongós, őszillatú romantikája? (Mégsem tudok túl szigorú lenni, í­gy aztán ez egy hetes, bár annak elég harmatos.) Paul Gilbert: 'Fuzz Universe': Paul Mester körbegitározza a Szaturnusz gyűrűjét is, de hosszú távon engem bizony nem kötnek le az instrumentális anyagok. Azt nem mondom, hogy hagymapucoláshoz kiváló háttérzene, mert ezzel kissé ledegradálnám ezt az egyébként óriási témákkal teletűzdelt lemezt, azt meg a világért sem szeretném. Maradjunk annyiban, hogy nem nekem készült. Talán, ha valaki énekelgetne is néha-néha... (Hetes.) Spiritual Beggars: 'Return To Zero': ugyan nem stoner metallal kelek-fekszem, de ez most kifejezetten jól esett. És az énekes szerencsére nem akar újabb Ozzy-klón lenni, mert akkor most gyorsan nyomnék egy delete-et, hehe. (Hetes.) The Sword: 'Warp Riders': ez annyira retró-szagú, hogy nyomban feldobom a konyhaasztalra a műanyag kockás terí­tőt, előkapom az ódon szódásszifont meg a Jaffa-feliratú poharat, beizzí­tom a szakadt kazettás magnót és felhörpintek egy jófajta rizlingfröccsöt. (Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy A Kardéknak nem ártana egy rendes énekest bevenni, mert ez í­gy hamar kipukkan, mint anno a Bambi. És nekem még ez az ős-Galaktika magazinra hajazó borí­tó is tetszik!) (Hetes.) Iron Maiden: 'The Final Frontier': lehet, több esélyt kellene adnom az új Maiden-opusznak, de egyszerűen nehezemre esik végighallgatni a hetvenvalahány percet: nyúlós, unalmas témák hömpölyögnek egymáson, mint két százhúsz kilós iszapbirkózó csaj, Dickinson énekdallamai laposak, ötlettelenek és mindössze csupán két épkézláb refrént sikerült í­rniuk. Ennél ötször jobb a 'Brave New World' például és tí­zszer a 'Powerslave'. (Most ez egy hetes, de később gömbölyödhet még egy kicsit...) Therion: 'Sitra Ahra': nagyjából ugyanaz a bajom a 'Sitra Ahrá'val, mint az új Maidennel: szürke és szí­ntelen. A sok kevésbé karakteres középtempótól hamar elnehezedik a szemhéjam és amikor bejön a death metalos Din c. szám, felkapom ugyan a fejem, kicsit magamhoz térek, de akkor már lassan vége is a lemeznek... Meg kell mondjam, élőben szórakoztatóbb a Therion. (Hetes.) Mindwarp Chamber: 'Supernova': nagyszerű prog power anyag, amely nem mutat újat, nem váltja meg a világot, de nagyon hallgattatja magát! Ennyi. (Hét és feles.) Angra: 'Aqua': a '98-as 'Fireworks' után elvesztettem a fonalat Angra-ügyben, ám ez az új korong igen jól sikerült, még ha a Helloween-utánérzések szinte agyonnyomják a dalokat. Kár, hogy a romantikus-egzotikus latin í­zek már nem dominálnak úgy, mint a 'Holy Land'en, ezáltal kissé tucatszagú e termék, mégis kellemes hallgatnivaló. (Hét és feles.) Black Country Communion: 'Black Country': nagy nevek, nagy rockzene - kell ennél több? Nekem aligha... (Nyolcas.) Death Angel: 'Relentless Retribution': a Halál Angyalait valahogy sosem tudtam megkedvelni, pedig még élőben is láttam Őket a Hajón, de ez a lemez felettébb meggyőző! Thrash till death! (Nyolcas.) Disturbed: 'Asylum': gonosz voltam és eleve úgy álltam a Disturbed friss munkájához, hogy ez biztos valami modern, trendi MTV-zene és úgysem fog tetszeni - mekkorát tévedtem! Pedig valamennyire modern is, trendi is, de a jófajta énektémákkal megpakolt, könnyed metal darabok bizony rendre befurakodnak a fülbe és az istennek sem akarnak kigyünni onnét. Nem hittem volna, hogy ilyet mondok, de jelen állás szerint az 'Asylum' számomra könnyedén veri a Maiden-Accept párost. Hova fajul má' a világ?! (Nyolc és feles.) Kamelot: 'Poetry For The Poisoned': a Blind Guardian mellett a Kamelotot tartom a másik legigényesebb kortárs power metal csapatnak, a szí­nvonal mindig igen magas az esetükben, s csupán egyetlen tényező zavar engem: Roy Khan legyen bármekkora überénekes, a hangja túl lágy, túl puha ehhez a zenéhez. Szerintem. (Nyolc és feles.) Volbeat: 'Beyond Hell/Above Heaven': jelentem, 2010-ben nincs nagyobb rock and roll banda a Volbeatnél és pont. A Who They Are-ért külön piros pont jár, pedig konkrétan lenyúlták a Slayer Raining Bloodját, haha! Ha depis vagy és öngyi akarsz lenni, ezt hallgasd, jobb, mint tí­z Csernus doktor! (Igen-igen vastag kilences.) Blind Guardian: 'At The Edge Of Time': no, nem egy 'Tales...' vagy 'Imaginations...', de az új BG-lemez í­gy is az egyik legigényesebb, legizgalmasabb, ami az utóbbi években napvilágot látott power metal cí­mszóval. A Hónap Albuma. (A pontszámom bevallottan elfogult: kilences.)
MMarton88 9.0 - Revolution Renaissance: Trinity 8.5 - Blind Guardian At The Edge Of Time 8.5 - Iron Maiden: The Final Frontier 8.0 - Accept: Blood Of The Nations 8.0 - Kamelot: Poetry For The Poisoned 8.0 - Tarja: What Lies Beneath 7.5 - Stan Bush: Dream The Dream 7.5 - Angra: Aqua 7.5 - Death Angel: Relentless Retribution 7.5 - Black Label Society: Order Of The Black 7.0 - Black Country Communion: Black Country 7.0 - Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven 7.0 - Therion: Sitra Ahra 7.0 - Spiritual Beggars: Return To Zero 7.0 - Tristania: Rubicon 6.5 - Disturbed: Asylum 6.5 - Mindwarp Chamber: Supernova 6.5 - The Sword: Warp Riders 6.0 - Paul Gilbert: Fuzz Universe A nyári hónapok minőségileg soványabb megjelenései után végre ismét olyan lemezek kerültek a rovatba, amelyeket szí­vesen, élvezettel hallgattam. A győztes egyértelműen a Revolution Renaissance és a 'Trinity'. Strato fanként Tolkki dalai borzasztóan közel állnak a szí­vemhez, ezúttal pedig egy í­zig-vérig stratós, dallamos, slágeres lemezt hozott össze a mester, semmi trükközés, variálás, a kedvenc nótáimat juttatja eszembe. Persze az ének, a hangzás, illetve a billentyűjáték lehetne még jobb, de í­gy is az év egyik legnagyobb durranása számomra a Revolution Renaissance búcsúlemeze. A Blind Guardian, illetve az Iron Maiden szintén két nagy kedvenc, akiknek új lemezei rengeteget forogtak augusztusban a lejátszómban. Sok kritika éri manapság a két csapatot, de véleményem szerinte igazán kiemelkedő albumokkal rukkoltak elő most is, melyekről pár dal egész biztos, hogy még több hónap múlva is a kedvencem lesz. A nyár három legjobb korongjáról beszélünk, melyek nagy valószí­nűséggel az év végi listámon is előkelő helyen fognak szerepelni. Biztos vagyok benne, hogy a visszatérő Accept az összesí­tett táblázat tetején végez ebben a hónapban, megérdemelten. Így kell a heavy metalt játszani 2010-ben. Bár nekem az U.D.O. legutóbbi korongja még ennél is jobban tetszett. A Kamelotban sem kellett csalódnom, bár jó pár hallgatás után úgy érzem, hogy a 'Poetry' nem érte el elődei ní­vóját. Mégis sok szimpatikus dalt találtam, érdekes, izgalmas, szí­nes zene került erre az anyagra is. Tarja apró nyolcaskája elsőre sokaknak túlzás lehet, ám véleményem szerint a művésznő ide került dalai bőven nevezhetőek rockslágereknek, ezúttal is profi, igényes, dallamos munkát adott ki kezei közül. A hónap meglepetése Stan Bush AOR albuma volt. Noha egy kicsit "lightos" már nekem ez a stí­lus, Bush olyan orbitális refréneket, dallamokat hozott össze helyenként, hogy csak keresgéltem az államat a földön. AOR hí­vőknek kihagyhatatlan! Az Angra annyi pontot kapott tőlem, ahányat a kritikámban a Shaman, ez a meccs döntetlen lett. Valahogy sosem tudtak úgy megfogni a brazilok, mint a műfaj német csapatai, de lemezük még í­gy is sok kellemes percet szerzett. A Death Angel, illetve a BLS érzésem szerint teljesí­tett már jobban is, bár a filippí­nó thrasherek és a gitárhős még most is könnyedén széjjelzúzzák bárkinek a házát. A BCC, a Volbeat, a Spiritual Beggars, illetve a Tristania új lemezeit nem hiszem, hogy a későbbiekben elő fogom még venni, ám tagadhatatlan, hogy igényes, komoly alkotások ezek is, ráadásul a hallgatásuk sem fájt. Sőt, egész kellemesen elszórakoztattak még úgy is, hogy nem igazán az én stí­lusomban alkotnak. A Theriont viszont kedvelem, ám most egy picit gyengébb albumot sikerült összehozniuk, mint az elmúlt években. A Disturbed új korongja meglepően jó lett, noha számomra még egy kicsit mindig túl modern, ám sokat fejlődtek önmagukhoz képest, korábban kevésbé tudtak megfogni. A Mindwarp Chamber pedig a prog.metal terén igyekszik learatni babérokat, s nem is teszik ezt rosszul. Paul Gilbert nagy kedvencem, de az instrumentális gitárlemezek sajnos számomra unalmasak, í­gy hiába vagyok oda a figuráért, a 'Fuzz Universe' sem tudott lekötni.
Tomka 9.0 - Disturbed: Asylum 8.5 - Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven 8.5 - Kamelot: Poetry For The Poisoned 8.0 - Spiritual Beggars: Return To Zero 8.0 - Blind Guardian: At The Edge Of Time 8.0 - Therion: Sitra Ahra 8.0 - Tarja: What Lies Beneath 8.0 - Accept: Blood Of The Nations 7.5 - Black Label Society: Order Of The Black 7.0 - Iron Maiden: The Final Frontier 7.0 - Black Country Communion: Black Country 7.0 - Angra: Aqua 7.0 - Stan Bush: Dream The Dream 6.5 - Revolution Renaissance: Trinity 6.0 - Death Angel: Relentless Retribution 6.0 - The Sword: Warp Riders 6.0 - Paul Gilbert: Fuzz Universe 6.0 - Tristania: Rubicon 4.0 - Mindwarp Chamber: Supernova Accept: Anno, hallgatva az előzetes felvételeket Tornillóval, azt hittem, hogy csak egy szimpla Udo-klónt találtak. Hál istennek, nagyot tévedtem: az meg valami elképesztő, hogy ezek a "srácok" még ötven évesen is több friss riffet és gitártémát tudnak kitalálni, mint a fiatalok. Angra: Volt már ennél sokkal jobb formában is a banda - egynek azért "elmegy"... Black Country Communion: Túl nagy elvárások - garantált csalódás. Persze, nem rossz ez, csak éppen nincs meg az a különös pozí­ció, amit a nevek képviselnek. De lehet, hogy idővel beérik: a 7 pont ezt előlegezi meg... Black Label Society: A 'Shot To Hell' után újra jó formában - üdv újra a porondon, Zakk! Blind Guardian: Első hallásra csalódás volt az album, ám azóta beérett - remélem mindenesetre a következő, jubileumi 10. lemezükön a múltjukat is megidézik és visszacsempésznek még egy kis tempót és dögöt a tonnányi epika és grandiózus dallamok közé. Death Angel: A Metalfesten Ők adták a legintenzí­vebb és legdurvább koncertet - erre kijön munkásságuk legdallamosabb, legpopulárisabb lemeze. Nem rossz ez, az énekkel sincs olyan nagy baj, csak nem erre számí­tottam. Úgy látszik, Ők is öregszenek... Disturbed: Számomra a hónap egyik meglepetése - ismeretlenül csak a nu metal kategóriába soroltam Őket, ám a lemez eleji kőkemény riffek és a zseniális refrének hamar helyreraktak. Kár, hogy a lemez vége felé gyengül az intenzitás és a dinamika (a 14 új szám sok), de ezt leszámí­tva közel tökéletes modern metal lemez! Iron Maiden: Az "újkori" Maiden lemezek közül már az 'A Matter of Life and Death' se nőtt úgy a szí­vemhez, mint a 'Brave New World', illetve a 'Dance of Death', és a 'The Final Frontier' sem változtatott ezen a tendencián. A lemez a közepe táján eléggé leül... Kamelot: Retrospektí­ve, egyértelműen ide vezetett a Kamelot útja, a metal opera világába. A power metal csak kicsit hiányzik, hiszen annyira egyben van az egész mű - a kérdés viszont a szokásos: hova tovább? Mindwarp Chamber: Ez bizony nem progresszivitás, hanem tömény unalom (kivéve a heavy metalos Out of Spite-ot). Paul Gilbert: A lemez hallgatása közben végig kalandoztak a gondolataim, énekeseket képzeltem az egyes számokhoz. Kár, hogy 4-5 szám után ezt is meguntam. Revolution Renaissance: Ezt végre nem ásí­toztam végig, mint az 'Age of Aquarius't, de azért messze van ez a régi szí­nvonaltól... Ez a Gus gyerek sose tudott megfogni, felőlem nyugodtan nyugdí­jazhatná magát. Spiritual Beggars: Kicsit megijedtem, amikor a retro metal királyainak zenéjéhez tökéletesen passzoló énekes, a Grand Magus JB-je helyére új énekes jött - ám a finomodás, dallamosodás nálam nagyon bejött. Apollo Papathanasio - és persze Michael Amott - nem tud hibázni. Stan Bush: Meglepődtem magamon, de az ehavi AOR-adag egészen könnyedén csusszant le a torkomon - tulajdoní­tsuk ezt most Bush bácsinak és ne a hangulatomnak. Tarja: Végre, végre, Tarja "hazatalált" és meglelte az arany középutat első szólólemeze és nightwish-es múltja között. Kellemes hallgatnivaló minden pillanata. The Sword: Újabb múltidéző retro-stoner metal, azonban ezt a Spiritual Beggers bármilyen énekessel jobban csinálja. Stí­luselkötelezetteknek azért ajánlott. Therion: Nagyon ötlet- és hangulatgazdag album, Vikström mester végre jó helyre került. Tristania: Nem követtem figyelemmel a zenekar munkásságát, de azt hiszem, ezután sem fogom. Korrekt gótikus muzsikát tolnak, de az a bizonyos plusz hiányzik. Volbeat: Nehezen adtam be a derekam az eddigi talán leggyengébb Volbeat lemeznek, de idővel ez is megérett. Néhol határozottan punkosabbak, vidámabbak lettek, ami hol jól, hol rosszul áll nekik, de ezt a vendégénekes hörgést nem kéne erőltetni. A két-három töltelékszám viszont csorbí­tja a lelkesedést, de az az öt-hat fergeteges mestermű lazán kiemeli a mezőnyből a Volbeat gárdáját. Egy "élő" tesztelés még kell ehhez a lemezhez...
TShaw 8.5 - Mindwarp Chamber: Supernova 8.5 - Paul Gilbert: Fuzz Universe 8.5 - Black Country Cummonion: Black Country 8.5 - Therion: Sitra Ahra 8.0 - Revolution Renaissance: Trinity 8.0 - Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven 8.0 - Disturbed: Asylum 7.0 - Angra: Aqua 7.0 - Accept: Blood Of The Nations 7.0 - Stan Bush: Dream The Dream 7.0 - Tristania: Rubicon 7.0 - The Sword: Warp Riders 6.5 - Death Angel: Relentless Retribution 5.5 - Tarja: What Lies Beneath 5.5 - Iron Maiden: The Final Frontier 5.5 - Blind Guardian: At The Edge Of Time 5.0 - Spiritual Beggars: Return To Zero 5.0 - Black Label Society: Order Of The Black 4.0 - Kamelot: Poetry For The Poisoned Azt hiszem, az Első Hallás egy őszinte műfaj. Itt minden cikkí­ró őszintén megmondhatja a véleményét, félelmek nélkül (?). Szerencsére egy-egy legendás előadó előtt sem kell térdre borulnunk csak azért, mert aktuális lemezüket sokan az év legnagyobb csodájának tekintik... Hogy legyen aktualitása a bevezetőmnek, ez egy rendkí­vül erős hónap volt, ami sikeresen feledtette velem a júliusi megpróbáltatásokat. Sok olyan lemez van itt, ami egyszer potenciális klasszikus lehet, az pedig biztos, hogy "Év lemeze" esélyesek is megbújnak a sorok közt. A prog. metallal mindig válogatós voltam, sok idei lemez tetszett a stí­lusban, sok meg megkí­nzott... de a 'Supernova' egy olyan album lett, ami elejétől a végéig lekötött, érdeklődést váltott ki belőlem és sokadik hallgatásra sem tudott veszteni a varázsából. A Mindwarp Chamber lemeze számomra az Első Hallásra rovat abszolút etalon szereplője volt. A holtversenyben második Paul Gilbert lemezéről már í­rtam egy kritikát korábban, és most is tartom magam az ott leí­rtakhoz. Nagyszerű lemezt állí­tott össze a mester, instrumentális alkotások közül talán a legjobbat ebben az évben. Várom a pesti koncertet! A 'Black Country' album annak ellenére kerül be a nyolc és felesek táborába, hogy a lemez számos titkot rejteget még magában. Egyebek között azt nem értem, hogy mi szükség volt Derek Sherinian szintimágus közreműködésére, mikor a lemezt egyértelműen Bonamassa és Hughes uralja. Az ifjabb Bonzo sem csinál többet, mint amire képes lenne egy mezei session dobos, de a bandától igazából pontosan ezt vártuk el... talán kicsit szí­nesebb, gazdagabb zenei körí­tést. Akkor menne rá még egy pont és évek múltán klasszikusként emlegethetnénk. Meglepően érdekes volt számomra a Therion album. Nem tagadom, hogy erős sztereotí­piákkal estem neki a lemeznek, de nagyon szépen hallgattatta magát percről percre. A vokális részek ugyan sok esetben mentek el számomra szélsőséges irányba, de ezzel együtt is rendkí­vül hangulatos és varázslatos album a 'Sitra Ahra'. Nem kenyerem az a fajta power metal, amit a Revolution Renaissance valósí­t meg a 'Trinity' albumon, viszont nem véletlenül szokás odatenni a stí­lusuk meghatározásához a melodikus jelzőt. Igazán fémes í­zekből ez a lemez talán a legjobb volt a hónapban. Frankó bulis dalok, néhol súlyos metal témákkal, néha meg punkos pofátlansággal, a modern metaltól a The Clash-ig. Szerintem a Volbeat egy nagyon érdekes és szí­nes kis zenekar, utólag belegondolva, talán érdemes lett volna Őket megnézni a pesti bulijaikon... de pótolni sosem késő. Mindannak ellenére, hogy néha kicsit eldurvult számomra a metal infernó, a Disturbed album meglepően jól el tudott szórakoztatni. Az énekhangon lehetne ugyan finomí­tani, de mégiscsak klassz lett a lemez. Megy rá a nyolcas. Méltó volt a nevéhez az Angra csapata és nagyon sok olyan pillanatot szórt el a lemezén, amit a puhább melódiákhoz szokott rockerek is szí­vesen hallgatnak végig. Egész jó lemez, kár tovább húzni róla a szót! Tényleg a teutonok kegyetlen germán fémzenéje szól az Accept új lemezéről és mint ilyen, gyakorlatilag gond nélkül képes magával ragadni a rockerek lelkét. Ha van vele valami gond, akkor az, hogy hosszú, én legalábbis sokallom a hetven perc darálást. Egyetlen egy negatí­v gondolat még: a borí­tó bizony rettentően ronda. Annak ellenére, hogy Stan Bush sokak szerint a modern AOR szí­ntér egyik legfontosabb alakja, szerintem ez a lemeze bőven felülmúlható mások által. Nem mondom, hogy rossz, sőt, de semmi esetre sem a stí­lus kimagasló alkotása. Korrekt hetes és csere a lejátszóban - nálam a holland Terra Nova nyert. A Tristania friss albumával kapcsolatban elsőként örömömet fejezném ki, ugyanis nem kell minden nővel felálló metal csapatot gótikusnak bélyegezni - de itt hála Istennek tényleg gótikus zenéről van szó, tehát egyből egy jó pont a lemeznek. A sok szimfonikus betét azonban itt is sokat rombol a hangulaton, ráadásul fogós és jellegzetes dallamokból is lehetett volna kicsit több ezen a lemezen. Hiába, nálam a német Mandrake még mindig mindent visz a stí­lusban. Kifejezetten tetszetős a 'Warp Riders', vagy legalábbis éppen jókor talált meg a Sword albuma. Az album vége felé azonban a banda elkezdett fárasztani, í­gy az erős kezdés után végül mégis utólért a doom lemezek rákfenéje. Ennek ellenére is sokkal jobb ez a lemez, mint sok más társa a hónapban, úgyhogy nem leszek szőrösszí­vű. Nem kenyerem a thrash metal, de a Death Angel albuma volt annyira megnyerő, hogy ne húzzam csak úgy le. Nem mondom, hogy agyon fogom hallgatni, de távolról sem ez a hónap mélypontja. Szimfonikus, sejtelmes felvezetés - operás ének - metal - szimfonikus, sejtelmes levezetés. Nem hangzik rosszul. Na, de hogy egy egész album összes dala ilyen legyen... Nem, ez nem nekem van kitalálva. Hiába szép Tarja is, meg a hangja is, ez az album attól még unalmas, semmilyen és tele van tök egyforma dalokkal. Az Iron Maiden sosem volt az én zenekarom és ezután sem lesz az. Nem nyűgözött le az album, de az is igaz, hogy csak másfélszer hallgattam meg. Nekem ez egyszerűen túl sok, túl komplex, elmegy mellettem, mint egy expressz vonat és valamiért egyáltalán nincs ingerem, hogy megpróbáljam megfejteni a mondanivalóját. Öt és fél, az elég korrekt egy dallamos rock rajongótól. Nálam nem játszanak a Blind Guardian-féle szimfonikus metal eposzok, de ezen a lemezen találtam néhány kifejezetten fogós momentumot. Így ő is megérdemel egy öt és felest, de többet nem. A Spiritual Beggars azzal vágta el magát, hogy nagyon sok mély, doomos momentumot rakott a lemezére, pedig a 'Return to Zero' alapvetően nem volt rossz. Talán legközelebb. Ami a tahó rednecket illeti (minden rajongójától elnézést kérek!), nem sok értelmét látom ennek a lemeznek. Azon túl, hogy a hangja kifejezetten Ozzyéra emlékeztet, ha versenyeztetni akarom ezt a lemezt a volt munkaadója albumával, akkor Zakk súlyos vereséget szenved. A gitárjáték egyedi és figyelemreméltó, ezt elismerem, de ez még nem ad el egy lemezt - számomra a legjobban egy jó énekes hiányzik erről a produktumról. Kicsit én is ludas vagyok a Kamelot gyenge szereplésében, ugyanis mire elértem hozzájuk, már menthetetlenül belefáradtam a szimfonikus-speed-power tenger örvénylésébe. Az If Tomorrow Came cí­mű dal bevezetője tökéletes példája annak a zenének, amivel az őrületbe lehet kergetni.
T T 9.5 - Disturbed: Asylum 9.5 - Accept: Blood Of The Nations 9.5 - Black Country Communion: Black Country 9.0 - Black Label Society: Order Of The Black 8.5 - Therion: Sitra Ahra 8.5 - Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven 8.5 - Iron Maiden: The Final Frontier 8.5 - Tarja: What Lies Beneath 8.5 - Kamelot: Poetry For The Poisoned 8.5 - Revolution Renaissance: Trinity 8.0 - Blind Guardian: At The Edge Of Time 8.0 - Angra: Aqua 7.5 - Spiritual Beggars: Return To Zero 7.0 - Paul Gilbert: Fuzz Universe 7.0 - Death Angel: Relentless Retribution 7.0 - Mindwarp Chamber: Supernova 6.0 - The Sword: Warp Riders 6.0 - Tristania: Rubicon 5.0 - Stan Bush: Dream The Dream Disturbed: Asylum Kedvelem ezt a bandát. Az első két albumuk ('Sicness', 'Belive') friss rockzenei csemege volt nekem, megszámlálhatatlanul sokszor hallgattam meg ezeket az albumokat. David Draiman egyedi énekstí­lusa, tökéletes hangja és a feszes, szaggatott, brutális, energiával teli zenei világ adja azt a különlegességet, amitől a srácok most sem szakadtak el, hogy ismét egy hamisí­tatlan, jó Disturbed anyagot kaphassunk Tőlük. Kicsit "zavart", hogy az ösztönös zene lassanként profi megoldásokba torkoll, de ez a zene í­gy is jó. Accept: Blood Of The Nations Gyermekkori nagy kedvencem az Accept, de a lemez sikerét nézve, nem vagyok ezzel egyedül... A sikerhez nem elég persze egy bandanév, de sokat segí­thet. A lényeg, hogy egy hamisí­tatlan tradicionális Germán Metal anyagot kaptunk, remek dalok, húzós riffek, néhol szimfonikus betétek és egy remek énekteljesí­tmény Mark Tornilló tól. (Persze olyan, ami Udo mesterrre emlékeztet.) Black Country Communion: Black Country Amikor elkezdődött az első szerzemény, csak ráncoltam a szemöldököm. Jöttek a dalok egymás után, méghozzá jobbnál jobbak, én pedig, tovább ráncoltam a homlokom, mert nem értettem, vajon miért nem hallottam eddig erről a bandáról. Érett, ismerős énekhang, profi zenészek, egyedi gitárjáték. Irány a net, információkért. Cí­mszavakban: Glenn Hughes- ének - basszusgitár, Joe Bonamassa - gitár- ének, Jason Bonham - dob, Derek Sherinian - billentyűs hangszerek. Ők í­gy együtt, nem csinálhatnak rossz zenét. A hónap pozití­v meglepetése számomra ez az album, egy igazi klasszikus rock lemez, némi blues feelinggel. Black Label Society: Order Of The Black Mocskos rockzene a javából, Zakk Wylde nem hibázott. Energia, kiváló gitártémák, minden rajta van ezen az albumon, amit a BLS kedvelők vártak. Zakk szóló alkotásainak kiemelkedő darabja ez. Therion: Sitra Ahra A Therion belépése zenei világomba feledhetetlen, azonnali szerelem, azóta tartó elkötelezettség. Rájuk kell hangolódnom, de ha ez megvan, akkor napokig forognak lemezeik a lejátszómban. Ez az alkotás azonban egyelőre nem talált rám az újjászervezett bandától. Nem fogalmazhatok sarkosan az albummal kapcsolatban, hiszen minden megvan benne, ami eddig is jellemezte az albumaikat, de itt eltolódtak számomra az arányok a komolyzene irányába, sokszor érzem erőltetettnek az énektémákat, hiányoznak az igazán fülbemászó dallamok. Nem adom fel, tovább emésztem az új zenéket. Majd az idő eldönti... Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven Jó. Vidám, néhol punk beütésű, máshol thrash feelingű, a szokásos egyedi énekhang (Michael Poulsen), neves vedégzenészek, mi kell még? Nekem bejött. Iron Maiden: The Final Frontier Vártam, hallgattam, többször is. Sokadszorra már találtam benne nekem tetsző részeket, de nem ez lesz a kedvenc IM albumom. Megvan benne minden, ami kell, mégis hiányzik belőle az, ami a 'Brave New World' vagy a 'Dance of Death' (hogy az újabb korszakból mazsolázzak) lemezeken ott van. Nem értem, hogy három ilyen remek gitárossal miért nem tudnak egy jobb, különlegesebb hangzást összerakni... mindegy, ennek a CD-nek is ott a helye a többi IM CD-m között. Tarja: What Lies Beneath Komoly fejlődés - számomra - pozití­v irányba az új album a 'My Winter Storm' szólókarrier indí­tó lemez után. Igazi sztár zenészek közreműködnek rajta, jó dalok, harmonikus keverés és hangszerelés jellemzi. A cél egyértelmű: minél szélesebb körű hallgatóság megnyerése. Szerintem jó utat választott. Kamelot: Poetry For The Poisoned Az előző lemezük ('Ghost Opera') sikerét túlszárnyalni nem könnyű feladat. Ezzel az alkotással sikerülhet. Revolution Renaissance: Trinity Tolkki alkotás a javából. Aki szereti a Stratovarius zenéjét, ne hagyja ki ezt a dalgyűjteményt. Blind Guardian: At The Edge Of Time Patinás német banda, kiváló, minden apró rezdülésig kidolgozott anyag, komolyzenei betétekkel. A lemez készí­tésébe fektetett energia már az első taktusoknál érezhető, de nekem hiányzik az a megmagyarázhatatlan plusz a zenéjükből, ami példál az Accept új lemezén ott van. Angra: Aqua Az évtizedes múltú brazil zenekar eddig nem került hallóterembe, ami bizony hiba volt. Képzett zenészek, változatos, a figyelmet első perctől megragadó dalok jellemzik ezt a kiváló alkotást. Spiritual Beggars: Return To Zero Vérbeli hard rock anyag. Nem lehet belekötni, mégsem hordozza magában azt, amitől emlékezetes, rongyosra hallgatott lemez válna belőle. Paul Gilbert: Fuzz Universe Kellemes instrumentális lemez, egy sokoldalú gitárostól. Igazi stí­luskavalkád. Death Angel: Relentless Retribution Thrash zene kitartó szolgái Ők, akik több mint húsz éve tolják az arcokba a durva zenét és nyugodtan í­rhatom, most sem okoznak csalódást a stí­lus kedvelőinek. Mindwarp Chamber: Supernova Minőségi progresszí­v rock, amely nem fogott meg elsőre. Mégis van zenéjükben valami, ami bekúszik a háttértudatba és azt súgja, meg kell hallgatni még párszor, emészteni kell ezt a zenét. The Sword: Warp Riders Bár azonnal üt a hangzás és az egyszerű riffek, az első dalok után mégis unalom várt, egyszerűen nem bontakozott ki az anyag az erős kezdés után. Kellemes középtempó és középszerűség. Tristania: Rubicon Kedvelt zenei stí­lusom a gótikus metál is, de az új Tristania lemeznek háromszor kellett nekifutnom, hogy végig tudjam hallgatni. Nem volt elvesztett idő, mert ahogy haladtam előre, a dalok egyre pozití­vabb lenyomatot hagytak bennem, de a női énektémákat továbbra sem tudtam megkedvelni. Stan Bush: Dream The Dream Egy album 1980-ból. Nekem inkább pop-, mint rockzene, viszont a zene és a szöveg kiváló "langymeleg" egységet alkot...

Legutóbbi hozzászólások