Paul Gilbert: Fuzz Universe

írta TShaw | 2010.08.01.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Shrapnel Records

Weblap: www.paulgilbert.com

Stílus: instrumentális rock

Származás: USA

 

Zenészek
Paul Gilbert - gitár, ének (Leave That Junk Alone) Craig Martini - basszusgitár Emi Gilbert - billentyűsök Jeff Bowders - ütősök
Dalcímek
01. Fuzz Universe 02. Olympic 03. Count Juan Chutrifo 04. Bach Partita in Dm 05. Blue Orpheus 06. Will My Screen Door Stop Neptune 07. Propeller 08. Don't Rain on My Firewood 09. Plastic Dracula 10. Blowtorch 11. Mantra the Lawn 12. Batter Up 13. Leave That Junk Alone (bónusz)
Értékelés

Eddigi munkássága alapján Paul Gilbert teljes joggal szerepelhetne a "Hard rock legnagyobb istenségei" cí­mű listán, hisz a Mr. Big oszlopos tagjaként kulcsszerepe volt a legendás zenekar hangzásának kialakí­tásában. Szólóban is igen régóta osztja az igét, teljesí­tménye alapján pedig talán még a világ legjobb gitárosai közé is beférne, bár erre azért nem mernék megesküdni. Paul (szokásához hí­ven) idén is egy instrumentális, gitározgatós lemezzel állt elő, 'Fuzz Universe' cí­men. Bevallom őszintén, én személy szerint nem vagyok oda az ilyen alkotásokért, jobban szeretem, ha a húrokat tépő gitáros néha meg is szólal a lemezen (gondoljunk csak Richie Kotzenre, Eric Johnsonra és John Norumra). Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy a jelen í­rás tárgyát képező album teljes mértékben képes lekötni bármilyen beállí­tottságú rocker figyelmét, hosszabb távon is. Köszönhető ez feltehetően annak, hogy néhány (gitárosok számára kötelező) komolyzenei kör lejátszása mellett szerepel a lemezen némi Jimi Hendrix féle blues-rock, néhány jazzes fordulat, és pár ismerős, valahol már halott téma is, melyek hallatán néha akár Jimmy Page-re, vagy Brian May-re is asszociálhatunk. A lemez tehát változatos, annyira, az ennél nagyobb alkotói szabadság már igencsak zavarba ejtő lenne. Az albumnyitány Fuzz Universe például nagyon hatásvadász és fülbemászó, modern, kicsit talán progresszí­v dal, az őt követő Olympic viszont nyugodtabb és kellemesebb szerzemény, a legjobb nóta a lemezről. A lemez harmadik dala aztán egy hatalmas kanyarral Jimi Hendrix munkásságát elevení­ti fel, némi wah-wah effekt segí­tségével. Tulajdonképpen egy az egyben lehetne akár Hendrix műve is, ez esetben pedig feltehetően a mester egyik legemlékezetesebb slágere lenne - nagyjából ugyan ez igaz a dohogós Don't Rain On My Firewood cí­mű dalra is. Rögtön ezután jön Sebastian Bach egyik klasszikusa, kizárólag gitáron, mindenféle kí­séret nélkül - egy instrumentális albumról sosem hiányozhat az ilyesmi. A jazzes hatás leginkább talán a Propellerben, és az albumvégi Batter Upban érhető tetten, mely dal második felére még néhány önálló dobfutam is bekerült, jelezvén, hogy Paul mellett azért szerepel ezen a lemezen néhány szintén zseniális kí­sérőzenész is. A Blowtorch témaváltásai újra kissé progresszí­v irányba nyúlnak, szintén a "háttérzenészek" munkájának köszönhetően. Végül az album bizonyos verzióihoz mellékelt alig másfél perces Leave That Junk Alone szemlélteti, hogy Paul Gilbert vokális szempontból is rendben van, ám egy kicsit zavaró, hogy egy instrumentális lemez végén ebben a rövidke Johnny Cash feldolgozásdalban kerül sor a bizonyí­tásra. Paul Gilbert lemezében az a legszebb, hogy annyiféle irányba tekint ki, hogy szinte az első perctől az utolsóig megunhatatlan. Nem tudom, hány olyan magányos gitárhős van, aki képes lenne anélkül fokozni a lemezein a stí­lusok közötti váltogatásokat és zenei izgalmakat, hogy különböző énekeseket és vendégzenészeket hí­vna meg. Alapos és szép munka... talán még az év végi kedvencek listájára is beférhet.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások