Az alábbi interjú a megjelenés körüli napokban készült a zenekar gitárosával, Angus Younggal és énekesével, Brian Johnsonnal. Még ők maguk sem tudták, csak remélték, mekkora durranás lesz az új albumuk. A beszélgetés leiratát a Sony Musictól kaptuk.

Végre megjelent az új albumotok ’PWR/UP’ címmel. Meséljetek arról, hogy jött össze újra az együttes, aminek az eredménye végül egy friss lemez lett!

Angus Young []: Valójában onnan indult az egész történet, hogy összegyűlt annyi anyagom, amiből később megszületett az új lemez. Tudtam azt is, hogy Brian sok hallásszakértővel és olyan emberrel dolgozott együtt, akik a legmodernebb technológiával segítettek neki abban, hogy megoldódjon hallásproblémája. Egyszerűen annyi történt, hogy kapcsolatba léptem Briannel, Cliff-fel, Phillel, valamint az unokaöcsémmel, Stevie-vel, és megkérdeztem őket, hogy részt akarnak-e venni ebben a projektben. Végül mindannyian beleegyeztek, és örültek, hogy újra a fedélzeten vannak.

Brian Johnson []: Egészen különleges élmény volt az egész lemezfelvétel. Gondolhatod, ott volt mindenki, végre újra együtt. 40 éve vagyok a csapatban, többen még régebb óta, és ismét együtt voltunk, s közösen dolgoztunk egy vadonatúj lemezen.
Tudod, valahogy az egész olyan tiszta és valóságos volt. Szinte érezni lehetett azt a mágiát, ami belengte az egész stúdiót. Én mindenképpen éreztem, és azt is, hogy nagyon-nagyon boldog vagyok. Volt persze az egésznek egy szomorú vonatkozása is, hiszen Malcom már nem lehetett ott velünk, de tudtuk, hogy az új album valahol az ő emlékének szól majd.
Ez a hangulat hatott át mindenkit, aki ott volt, még Brendan O’Briant, a producerünket is. Ez volt a jelszavunk: „Gyerünk, csináljuk meg Malcolmért!”, és ez valahol nagyon jó érzést keltett mindenkiben.

Brian, milyen érzés újra a csapatban játszani?

Izgatott vagyok. Tudod, az én koromban már senki nem lehet ennyire izgatott anélkül, hogy ne kerülne börtönbe, de viccen kívül: jó újra itt lenni, együtt a többiekkel, és közösen egy ilyen új kihívás elé nézni. Hálás vagyok a srácoknak, hogy hisznek bennem. Az, hogy visszatértem és egy új lemezen dolgozunk, számomra mindennel felér. Most minden olyan fura. Tudod az egész vírushelyzet miatt, de tudom, hogy túl leszünk ezen is, ahogy annyi mindenen túl van már ez a csapat.

Milyen érzés volt újra stúdiózni? 6 év telt már el az előző ’Rock Or Bust’ című lemezetek óta. Könnyen összeálltak a dolgok, amikor már együtt voltatok a stúdióban?

Persze, amikor már összeállt a technikai háttér, tudod, a hangzás, ilyesmi, akkor azt mondtuk: csináljuk. Attól a pillanattól, hogy elkezdtünk játszani, már könnyen születtek meg a dalok. Tudod, milyen volt az egész? Mintha mindenki elemében lenne, és ez valahol természetes is. Mintha felvennéd a legkényelmesebb cipődet és elindulnál…

Bármikor néztem körül, boldog arcokat láttam. Phil is zseniális teljesítményt nyújtott. Cliff pedig, aki már úgy volt vele, hogy vége a zenei karrierjének, mosolyogva zenélt. Egyszerűen mindenki a legjobbat adta magából. Angus pedig, ahogy eddig is, hozta a fantasztikus dalokat. Talán nem is én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy beszéljek róluk – hiszen én csak az énekes vagyok –, de minden dal fantasztikusan sikerült. Stevie is tökéletesen beilleszkedett közénk, és mindent megtett azért, hogy a lehető legjobb legyen az, amit hozzátesz az anyaghoz. Keményebben dolgozott bármelyikünknél.
Egyik reggel, amikor összefutottam vele a stúdióban, megkérdeztem: „Mi a helyzet, Stevie, minden okés?”, erre ő „Persze, minden okés. Hajnalban már itt voltam, azóta gyakorlom ezt a riffet. Azt szeretném, ha tökéletes lenne.” Aztán természetesen tökéletesen is játszotta, amikor a lemezfelvételre került a sor. Mindannyian tudtuk, hogy Malcolmnak köszönhetjük az alapokat, ezért csakis a legjobb formánkat hozhatjuk. Valahogy ez a hangulat jellemezte az egész lemezfelvételt. Mindenki Malcom emlékéhez méltó lemezt akart elkészíteni.

Mondhatjuk azt is, hogy az album Malcolm tiszteletére is készült?

Persze, az egész album egyfajta tiszteletadás a testvéremnek. Az AC/DC volt az élete. Érted, az együttest is ő alapította. Mindig szerencsésnek tartottam magam, hogy elhívott a bandába gitározni és vele együtt zenélhettem. Meg is kérdeztem tőle: „Tényleg azt akarod, hogy az öcséd játsszon a zenekarban?” Erre ő azt mondta: „Igen, tudom, hogy meg tudod csinálni.” Az, hogy így bízott bennem, engem is magabiztosabbá tett. Minden, amit ebben a csapatban játszunk, tőle ered, az ő stílusa, az ő zenéje, ezért is volt számomra hatalmas dolog vele együtt játszani. Malcolm találta ki az irányt a csapatnak, ő tette arra a sínre a csapatot, amin az AC/DC azóta is fut. Tőle tanultam ezt a hozzáállást is, hogy mindig menni kell tovább előre. Az új lemez megírása közben is arra gondoltam, ő mit mondana, hogy rakná össze a dalokat, hogy bennük legyen az érzés és a stílus. Úgy éreztem, mintha még most is ott ült volna mellettem a stúdióban és tanácsokat adott volna.

Az új lemez valami egészen egyedülálló dolog. Bárki, aki meghallja, ugyanezt mondja majd. Azok, akik eddig hallották, azt mondták, hogy olyan, mint a régi AC/DC és az új AC/DC együtt, mindez egyben, egy lemezen.
Egyetértek velük, fantasztikusan sikerült az album. Malcom is büszke lenne rá. Büszke lenne a végeredményre, arra, hogy megszületett egy ilyen lemez.

Milyen volt maga a lemezfelvétel? Van valami érdekes történetetek?

Az egész felvétel érdekes volt. Mindig az, ha Brendan O’Briannel dolgozik az ember.

Igen, az izgalomfaktor, amit ő hoz a munkába azzal, hogy mindig új szabályokat hoz.

Sohasem tudhatod, mi fog történni. Odaülsz mellé és azt mondod: „Ez a szabály eddig nem létezett!”. Folyamatosan változtatja a szabályokat.

Az új album a ’PWR/UP’ címet kapta. A címválasztás egyfajta összefogalása annak, milyen is a zene az albumon?

Igen, teljesen. A „Power Up” cím valami olyasmi. Volt egy listám a lehetséges címekről, és valahogy a „Power Up”-ot éreztem a legerősebbnek. Az első dal a lemezen a Realize, amiben szerepel egy sor, ami Mal kedvence volt: „you’ve got the power to mesmerize…put a chill running down your spine”. Valahogy arra gondoltam, hogy ez összefoglalja, miről szól az AC/DC a kezdetektől fogva: az energiáról, erőről. Az együttest mindig is hatalmas energia hajtotta.
Amikor bemész a stúdióba, bedugod a gitárt, feltekered az erősítőt, ez az energia jár át. Szóval számomra a „Power Up” ugyanazt jelenti, mint az AC/DC név.

Az album tipikus AC/DC hangzással rendelkezik, azzal, amit az emberek szeretnek. Ennyi év után honnan veszed az ihletet, hogy vadonatúj dalokat készíts, amelyek meglepik a rajongóitokat, de továbbra is hűek az együttes hangzásához?

Nos, megint sok minden Maltól ered, az iránytól, amit ő határozott meg még régen. Mindig arra törekedtünk, hogy a saját utunkat kövessük hangzásban és stílusban, tehát ez mindig is így volt – szerettünk volna egy olyan zenekar lenni, amelyet ha hallottál a rádióban, vagy bárhol hallottál egy dalt tőlünk, akkor azonnal tudod: „Ők azok, ez az AC/DC. Ezek ők, ez az ő stílusuk.” Mindig is ezt a stílust szerettük volna megörökíteni és továbbvinni. Így bármelyik albumnak, amit valaha készítettünk, a változatossága abban rejlik, hogy mit csinálsz az adott dalokkal. De a stílus, és az, ahogy játsszuk a dalokat, valamint az erőteljes hangzás, az mind változatlan marad. Minden albumnak, amely AC/DC név alatt jelenik meg, ennek a színvonalnak kell megfelelnie.

Mesélnél még az album írásának folyamatáról? Mikor írtátok a dalokat?

Nagyon sok közülük a legutóbbi album előttről, a ’Black Ice’ időszakából származik, amelyen még Mal valóban szerepelt, és a lemez turnéján is fellépett. Annak az albumnak a megírása előtt Malcolm és jómagam néhány év szabadságot vettünk ki, és csak a dalírásra koncentráltunk. Vettünk egy kis stúdiót, és csak írtuk a számokat megállás nélkül. Annyi dalunk volt, hogy amikor elmentünk a ’Black Ice’-t felvenni, dobozokban álltak a felhasználatlan anyagok. Mindegyik doboz tömve volt fantasztikus AC/DC dalokkal. Normális esetben, amikor albumot csinálsz, akkor valamilyen formában azt mondod: „Itt vagyok jelenleg, ez örökíti meg a mostani állapotot.” De ebben az esetben vissza akartam térni a korábban felvett anyagokhoz, hogy megnézzem, min dolgoztunk Malcolmmal. Tudtam, hogy fantasztikus dalok születtek akkor, és az új lemezen akarom őket látni úgy, ahogy akkor elképzeltük, csak annak idején már nem volt idő befejezni és felvenni őket egy albumra. Tudtam, hogy annyi jó anyagunk van, hogy Malcolm is azt szeretné, hogy azok napvilágot lássanak.
Sok dal gyakorlatilag teljesen kész volt, csak pár apróságot kellett hozzátenni. Az egyetlen dolog a legtöbb esetben annyi volt, hogy be kellett fejeznem a dalokat, miközben végig az járt a fejemben: „Igen, ha itt lenne Mal, így és így fejeznénk be.” Azt tartottam szem előtt, hogy a végeredmény olyan legyen, amilyennek Mal szerette volna.
Alapvetően mindig is így dolgoztam, amikor a saját ötleteimet öntöttem végleges formába. Mindig Mal mondta ki a végső szót, amikor egy dal véglegesítésére került a sor. Tudtam, hogy úgy kell írnom a dalokat, hogy hűek legyenek az AC/DC szellemiségéhez és elnyerjék Mal tetszését. De ő is így írt: ha megvolt egy ötlet, mindig megmutatta nekem, és együtt öntöttük végső formába. Valahogy pontosan éreztük, mikor kell valahova egy intró, vagy egy kicsit másfajta riff, hogy a végeredmény egy igazi AC/DC-dal legyen. A mostani albummal is hasonló volt a helyzet, megvolt a dalok kerete és már csak egy picit kellett belenyúlnom – hozzátenni mondjuk egy verzét vagy befejezni a refrént – úgy, ahogy Mallal is csináltuk volna.

Mi jut eszetekbe erről a három címről: Shot In The Dark, Demon Fire, Realise?

A Shot In the Dark először is csak egy remek rock ’n’ roll dal, de amikor először hallottam, láttam a címet és énekeltem, arra gondoltam, hogy ez olyan, mint amikor otthon vagy az ágyadban, alszol… és hallod a lövést a sötétben, majd mész megnézni, hogy ez vajon mi lehetett? Tudod, ez olyan, mint egy ijesztő dolog. De lehet úgy is nézni, hogy ez valami szexhez kapcsolódó dolog. Aztán arra gondoltam, akár lehet ez egy korty (shot) whiskey is a sötétben. A dalt pedig nagyszerű énekelni. Annyira felpörget az a sor, hogy „gyerünk, indíts be!” Úgy értem, hogy ez indít el, csak ez az első sor. Mármint ez a lényeg. Ez a rock ’n’ roll. Olyan jó, mint „egy sérült angyal, egy jó ördög.” Ha énekesként nem indítanak be az ilyen sorok, akkor, haver, rossz helyen vagy. A Realize meg egyszerűen hatalmas, szinte robban. Ez a rock ’n’ roll. Tudod, mint a mennydörgés kezdete. A refréneken szinte érzed, hogy valami jönni fog. Csakúgy, mint a Shot In The Dark, ez is egy rock ’n’ roll dal, amely önmagában is zseniális. Figyelj, kezdek egy kib.szott zeneprofesszornak tűnni, de nem vagyok az. Csak tudom, mikor vannak rendben a dolgok. A lényeg az, hogy imádom ezeket a dalokat.

A Demon Fire is egy hatalmas dal, és teljes egészében Mal ötlete volt. Mármint az elejétől fogva, amikor elmondta a címet, azonnal azt gondoltam, hogy szerintem valami súlyos dolog lesz. Valóban ezt találtuk ki. Jó, mert nagyon klassz, menő riff van benne, de megvan a lendülete is, amely továbbhajtja.

Nos, akkoriban ez volt számomra – ahogy korábban mondtam – az esély arra, hogy még egyszer azt csináljam, amit a legjobban szeretek. Jött a Realize és arra gondoltam, b.ssza meg, ennek ilyennek kell lennie. Akkor azt gondoltam, hogy ez nagyon jól hangzik, és amikor felcsendültek a dallamok, tudtam, hogy ez az igazi AC/DC. Angus már korábban említette, hogy Malcolm szereti a dalnak a szövegét: „…put a chill running down your spine” – tudod, ezek rock ’n’ roll szavak. Számomra ez csak egy tökéletes dal, amit el lehet énekelni. Egész éjjel tudnám énekelni ezt a színpadon. Egyszerűen érzed, tudod… rohadt nagy dallam!

A Realize – emlékszem, hogy Mallal dolgoztam, és jó sokáig csiszoltuk ezt a dalt. Ez egy másik erős ötlet volt. Már akkor nagyon tetszett. Emlékszem, amikor Malcolm elkezdte írni, mennyi erőfeszítést tett bele és hogyan építette fel.
A helyzet az, hogy emlékszem, amikor azt mondtam, hogy „oké, megvan”, együtt volt a zenei oldal pont úgy, ahogy meg akartuk csinálni. Tudod, ő adta nekem a refrén ötletét, amire az egész felépül. Amikor pedig kitalálta az egészet, a dallamot, a szöveget és nagyjából elénekelte nekem, utána egész nap a fejemben ragadt. Csak arra gondoltam, milyen okos. Kitalálja a dolgokat. Ez volt az egyik ilyen dolog, amit folyamatosan ismételgettem és nem tudtam kiverni a fejemből. Néha azt szoktam mondani, hogy nem tudom, honnan veszi ezeket az ötleteket, de ez volt az ő nagy ajándéka az élettől. Egy dal sokkal több volt számára, mint dallamok és riffek kombinációja. Számára ez egy természeti adottság volt. Amikor csak létrehozott egy dalt, a részek mind összeálltak – a szöveg, a zene és még annak a dinamikája is.

Van személyes kedvenc számotok az albumon?

Nos, természetesen, nagyon sok van – őszintén szólva az összes, az elsőtől az utolsóig. Az egyik, amelyhez folyton visszatérek gondolkodás nélkül, ha csak hallgatni akarok valamit, az a Through The Mists Of Time. Számomra csodálatos énekelni. Szöveg szempontjából is zseniális. Mindennek van értelme a múlttal kapcsolatban, az egész összeáll. Minden pontot eltalál. Amikor ezt a dalt rögzítettük, az összes csillag együtt állt, és valami zseniális született. Mint korábban mondtam, még mindig libabőrös vagyok, amikor meghallom, és nem tudom, miért. Gondolom, ezt nevezhetném a kedvenc dalomnak, ha ez azt jelenti, hogy mindennél szívesebben játszod.

Igen, ahogy Brian mondta, ez egy olyan dal – amely annak, aki hallja – egyfajta időutazás.

Igen.

De amikor írom, soha nem gondolkozom ilyesmin, semmi mélyebb jelentésen. Mal is így volt, egyszerűen csak összerakjuk azt, ami akkor a legjobb.

Mesélnétek arról, milyen együtt dolgozni Brendan O’Briennel?

Könnyű. Brendan O’Brien tele van kreativitással és energiával. Mindig elintézi, hogy együtt dolgozzunk. Senki sem ül karba tett kézzel, amikor Brendan a közelben van. Ad valamit, hogy énekeljem el. Lent a srácok közben próbálnak, hogy amikor felvétel van, minden tökéletesen menjen. Ő pedig ott van velük és azt mondja, „Gyerünk, még jobbnak kell lennie!”
Ez a hozzáállása inspirál mindannyiunkat. A legjobbat akarja kihozni magából és belőlünk is, s ez az, ami számít. Kicsit olyan érzés, mintha az együttes tagja lenne ő is. Fantasztikus zenész és csodálatos dallamérzékkel rendelkezik, egyszerűen élvezet vele dolgozni. Szerintem a többiek is ugyanezt mondják. Jó fej, nagyon jó ember.

Brendan egy nagyon jó producer, szakmájában az egyik legjobb. Hihetetlenül tehetséges, mindent tud a zenéről, arról, hogy szólaljanak meg a hangszerek a lehető legjobban. Több hangszeren is játszik, többek között tehetséges gitáros is. De tényleg, mindent tud, a basszusgitározástól elkezdve a zongorázásig. Várj, mi is a neve annak a nagy, zongoraszerű valaminek?

Hammond-orgona.

Igen-igen, a Hammond. Tökéletesen ismeri és profin játszik rajta. Csodálatos olyasvalakivel együtt dolgozni, aki ennyire mélyen ismeri a zenét. Ráadásul pontosan tisztában van az egész karrierünkkel, egészen a kezdetektől.
Van, amikor felém fordul és annyit mond: „Pontosan tudod, mit kell csinálni, minden albumon teljes magabiztossággal csináltad eddig is.” Ekkor rájövök, hogy tényleg milyen igaza van, nincs min aggódnom. Nagyon magabiztos, és ez sokat segít a közös munkában is. Ráadásul nem ódzkodik a melótól. Ha úgy alakul, hogy nincs éppen ott egy technikus, simán jön és segít összeszerelni a dobokat vagy átállítani a mikrofonokat a lehető legjobb hangzás érdekében.
De a legjobb dolog, hogy közben mindig nevet. Mindenki nevet, aki csak vele dolgozik, annyira szórakoztató, vidám ember.

Igen, nagyon!

Ahogy Brian mondta, mellette sohasem unatkozol, de mindezt nagyon jó hangulatban csinálod. Szeretünk vele együtt dolgozni.

Mesélnétek egy kicsit a Shot In The Dark klipjének forgatásáról?

Nos, emlékszem, amikor először sétáltunk be oda, nagyon csodálkoztam. Valóban elképesztő díszlet volt. Szürreális volt, hogy őszinte legyek. Csupa fekete minden, lenyűgözően csiszolt színpaddal, a színpad körül vörös neonszállal. És a villám a háttérben, egyszerűen nem hittem a szememnek. Láttam ezeket az embereket hátul a számítógépeknél, ahogy mindenki koncentrál. Látszott, hogy ez komoly dolog. Szerintem senkit nem engedtek a színpadra, nehogy összepiszkolják.

Igen, emlékszem, amikor először beléptünk, sötét volt az egész, de aztán amikor bekapcsolták a háttérvilágítást a neonnal, akkor láthattad a tükröződést. Szinte úgy nézett ki, mint a víz – átlátszó, és csak a fények visszaverődése látszott. Mindenki azon volt, nehogy összekoszolják, erre megérkeztünk mi.

És jól tönkretettünk mindent!

Pontosan! Próbáltam úgy sétálni, mintha egy balerina lennék, hogy a lehető legkevésbé koszoljam össze. De ahogy mondtam, hihetetlen volt az egész, ahogy először beléptünk és felkapcsolták a lámpákat. Döbbenetes látvány volt az a fantasztikus díszlet!

Ennyi év után hogyan sikerül még mindig ilyen energikusnak maradni, egyénileg és együttesként egyaránt?

Mindig is energikus voltam. Nem tudtam sokáig nyugodtan ülni, folyton mozognom kellett. Apám mindig azt mondta: „Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel, hiperaktív.” És igaza volt, szóval tudod, ez tartja bennem az energiát.
Az AC/DC-ben való éneklés nem kis része ennek a dolognak. Ez nagyon sokat segít. Minden alkalommal felemel, és pörget, amikor fent vagyok. Ráadásul úgy látom, hogy Angus is ugyanígy csinálja a dolgait, tudod, valamit csinálnom kell, muszáj keményebben próbálnom. Szóval, szerintem ez egy kölcsönös dolog a zenekarban, ez az AC/DC-energia.

Nekem akkor kezdődik igazán, amikor felveszem az iskolai öltönyt. Nem tudom, miért, amikor felöltöm az iskolai öltönyt, hirtelen másnak érzem magam. Először úgy érzem, most önmagam vagyok, tudom, ki vagyok és mire vagyok képes. Aztán valamilyen oknál fogva minden megváltozik, még magasabbnak is érzem magam. Igazából tényleg, olyankor mintha még nőnék is pár centit. Ha ilyenkor azt mondanád nekem: „Oké, Angus, most ki kell mennünk, ideje egy hatalmas koncertet adni!” Rávágnám: „Persze, menjünk, bármire képes vagyok.” Imádom ezt az egészet, imádom csinálni. Mal is büszke lenne rám, mindig azt mondta karrierünk elején, hogy megvan bennem a szikra, és egy igazán jó gitáros vagyok. Erre gondolok mindig, erre a varázslatos érzésre, amikor kimegyünk a színpadra.

Karrieretek során nagyon erőteljes zenét hoztatok létre, tele pozitivitással és felemelő dalszövegekkel. Sok visszajelzést kaptok a rajongóktól, akikre nagy hatással van a zenétek?

Az elmúlt két hét – mióta megjelent a kislemez – egészen elképesztő volt. Mindenki üzent, akár csak annyit, hogy mennyire boldogok, és hogy ez a zene milyen sokat jelent nekik. Elkezdesz találkozni rajongókkal, olyan emberekkel, akik odajönnek hozzád és köszönetet mondanak, hogy nekünk köszönhetően élték túl az egyetemet. Tudod, voltak olyan orvosok is, akik azt mondták: „Hé, ember, műtét előtt játszottuk a Back In Blacket, vagy a Highway To Hellt.” Ez egészen elképesztő, milyen sok embert megérint a zenénk. A sportolók elmondják, hogy meccs előtt mi szól az öltözőben, és ez sokszor az AC/DC, ami nagyon sokat jelent nekünk. Jó tudni, hogy az emberek életének része vagy, és a zenéd átsegíti őket a nehézségeken. Reméljük, hogy az album ezt folytatja, amikor megjelenik, és ugyanakkora hatása lesz a rajongók életére, mint a régi lemezek.

Nagyon hűséges és elkötelezett rajongóitok vannak a világ minden tájáról. Úgy tűnik, hogy a zenétek összeköti és egyesíti az embereket különböző országokban, nyelveken és kultúrákban. Milyen érzés, hogy ennyi embert tudtok összekapcsolni a zenétek erejével?

Az évek során kapcsolatba léptem sok emberrel a világ minden tájáról. Nem tudom, valójában szerencse vagy mi, de azt gondolom, hogy ez valószínűleg azért van, mert elértük azt, hogy amit játszottunk – a hangzás és a stílus – olyan sok ember életére volt hatással.

Igen.

Azt hiszem, ez valahogy az egység érzését kelti bennük. Mindannyian képesek kapcsolódni hozzánk, és kötődni ahhoz, amit bandaként csinálunk. Sok ember van, akik odajönnek hozzánk, és azt mondják: „Ti vagytok az én bandám.” Ez nagyon jó érzés.

Szerintem ez a zenekar és a zene teljes őszinteségének köszönhető. Ilyen egyszerű az egész. Az egész világon mindenki szereti az őszinte zenét.