A Thy Catafalque, a Lazarvs és a The Southern Oracle más-más irányt képvisel, ezért érdekes párosításnak – pontosabban hármasnak – ígérkezett a Budapest Park programja. A három zenekarban van annyi közös vonás, hogy egyazon estén fellépve nem kioltották, hanem felerősítették egymást. És ahogy telt az idő, az őszi délutánból este lett, a három zenekarral együtt a hangulat is szépen átalakult.
A teraszról néztem a koncerteket, ami jó választásnak bizonyult: a színpad mellett azt is látni lehetett, hogyan reagál a közönség arra, ami odalent történik. A The Southern Oracle még világosban, nagyjából fél ház előtt kezdett, márpedig aki járt elég koncerten, tudja, hogy ennél hálátlanabb feladat kevés akad. A súlyos zenének általában jót tesz a sötét, a tömeg és némi esti füst, nekik azonban ezek nélkül is sikerült működésbe hozni a gépezetet. Őszintén és nagy energiával játszottak, de ami ennél is fontosabb: nem éreztem rajtuk, hogy bármit bizonyítani szeretnének, egyszerűen csak tették a dolgukat, és ettől lett az egésznek nyers, természetes ereje.
Egyvalami ekkor még zavarta a szememet. A háttérben már ott magasodott a Lazarvs számára felállított hatalmas háromszög, amely a The Southern Oracle alatt meglehetősen idegenül hatott. Aztán megérkezett a Lazarvs, közben besötétedett, felkapcsolódtak a fények, és nagyjából fél perc alatt vissza is vontam minden korábbi fenntartásomat. A háromszög egyszeriben a helyére került, a fényekkel együtt pedig kifejezetten impozáns színpadképet adott.
Áron Andrásnak van kiállása: mély, erőteljes hang, határozott színpadi jelenlét, ugyanakkor mindebben van valami fiatalos lendület is. Az angol kiejtése annyira jó, hogy aki történetesen úgy tévedne be a koncertre, hogy semmit sem tud a Lazarvsról, aligha az lenne az első gondolata, hogy magyar zenekart hall. A gitárját hamar kiszúrtam: egy 2017-es, japán ESP Eclipse volt nála, amire állítólag jó ideig vadászott. Megérte várni rá: az extravagáns hangszer gyönyörű, a Lazarvs mélyre hangolt riffjei pedig különösen jól álltak neki.
Amikor Áron kért egy „fánkot”, bevallom, elsőre fogalmam sem volt, mit akar ezzel, de hamarosan megkaptam a választ: mikrofonostul lement a nézők közé, beállt középre, körülötte pedig kör alakban megindult a tömeg. Vagyis megszületett a circle pit, csak éppen sokkal szemléletesebb nevet kapott. Láthatóan rengetegen kifejezetten miattuk érkeztek, és a produkció mérete, a közönség reakciója, valamint az egész koncert magabiztossága alapján ők ezen az estén nem előzenekari státuszban játszottak.
A Thy Catafalque érkezése nálam egészen más húrokat pendített meg. A zenekar neve hozzávetőlegesen azt jelenti, hogy „a te ravatalod”, én pedig történetesen Bill búcsúztatója után érkeztem a Parkba, tehát nem éppen olyan lelkiállapotban, amelyben az ember előre meg tudja mondani, hogyan fog esni neki egy ilyen koncert. Aztán a kezdés pillanatában arra gondoltam: ennél stílusosabban aligha lehetne befejezni ezt a napot.
A Park megtelt, ami nem meglepő, hiszen a Thy Catafalque élő fellépései sokáig ritkaságszámba mentek, és egyáltalán nem hétköznapi alkalom egy ekkora hazai koncertjük. Az indítás rögtön okozott némi fejtörést. Az Omega Babylonjának feldolgozásával kezdtek, csakhogy az első részből a teraszon olyan keveset lehetett kihallani, hogy a viszonylag hamar megérkezett refrén tette csak helyére a kirakóst.
Szerencsére nem ez határozta meg az egész koncertet, mert maga a produkció igen meggyőző volt. A színpadon ráadásul népes társaság sorakozott fel: énekesek és énekesnők váltották egymást, előkerült a citera, a különleges ruhák és a vizuális kiegészítők pedig még tovább erősítették azt a sajátos világot, amelyet Kátai Tamás zenéje képvisel.
Tamás hangszeres játéka külön élmény volt, de legalább ennyire tetszett az a lazaság és profizmus, ahogyan az egész társaság megszólaltatta ezt az összetett zenét.
Sokat jelent az, ha van karaktere annak, ami a színpadon történik, ezen az estén pedig ebből egyik zenekarnál sem volt hiány. A The Southern Oracle nyersen és őszintén indított, a Lazarvs látványosan és elementáris erővel folytatta, a Thy Catafalque pedig a maga összetéveszthetetlen világával zárta az estét. Mire az utolsó hangok is elhalkultak, a világos őszi délutánból hűvös szeptemberi éjszaka lett.
Szerző: Szőke József
Fotók: Kovács Levente, Varga László
Köszönet a Budapest Parknak!
Legutóbbi hozzászólások