Hangok a határon túlról: Myrath, Manigance, Renaissense – Randal Club, Pozsony, 2018. 03. 20.

Tudom, hogy igyekszik politikamentes lenni ez a zenei oldal, de elkeseredettségemben csak az a gyenge poén jutott eszembe a Myrath pozsonyi fellépéséről, hogy bizonyára migránsnak nézték és feltartóztatták a határon a tunéziai metalcsapatot, azért kellett a magyar közönségnek Pozsonyba zarándokolni a koncert miatt. Számomra legalábbis még ennél is rosszabb a másik forgatókönyv, miszerint a magyar koncertszervezők nem merték felvállalni azt a zenekart, akik 2011-ben az Orphaned Land előtt szinte ellopták a show-t a főzenekartól, 2016-ban pedig az év egyik legjobb metalalbumát szállították a 'Legacy' képében.

Héthúros gitárok, billentyű-samplerek, hiányzó zenekari tagok, hullámzó teljesítmény. Így jellemezhető röviden a pozsonyi koncert. A koncert, amit egy Dürer Kert nagyterméhez hasonló nagyságú klubban rendeztek, és amelyet nagyjából egyharmad részben magyarok töltöttek meg. Szóval ezért bosszankodom azon, hogy miközben a sokkal gyengébb teljesítménnyel előrukkoló Serious Black már másodszor adott 100 fő előtt koncertet a Dürerben, az Orphaned Land pedig újfent megmutatta, hogy igenis van érdeklődés erre a fajta muzsikára, a Myrath „kitoloncoltatott” Pozsonyba. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Japánba már az Orphaned Landdel együtt mennek, ráadásul azon a turnén a „special guest” a magyar Dalriada lesz. Ezúton is ápolhattuk volna a kapcsolatokat.)

A történet úgy indult, hogy Bigfoot kollégám megkeresett, nem lenne-e kedvem egy pozsonyi kiránduláshoz, ott lép fel március 21-én, kis hazánkhoz legközelebb Joe Satriani, John Petrucci és Uli Jon Roth, azaz a G3 turné idei európai reinkarnációja, és nem szeret egyedül autózni annyit. Kedvem éppen volt, de ha már lúd, legyen pofátlan(ul kövér), ahogy a mondás tartja, szóval a huszadikai Myrath-koncertet is beszerveztem mellé. Egy másik kitekert mondásom szerint „Add meg a császár(né)nak (is), ami a császáré”, meg egyébként is a Boldogság Világnapja volt, tehát kedvenc feleségemmel leruccantunk Mosómaciba, hogy jó magyar szokás szerint egy wellness hétvégét töltsünk el hétközben. Úgyhogy gyakorlatilag tábort vertem Pozsonytól 35 km-re, és a közös kocsikázásból csak ennyi maradt.

Persze huszadikán még fotósunk, Savafan volt az, aki kis kitérőt tett a kedvemért. Kicsit korán érkeztünk, de így legalább volt idő egy rövid sétára a városban, és gyaloglás közben a telefonom GPS-ének új mélységeit fedeztem fel. Még így is negyed órával kapunyitás előtt értünk vissza a Randal Clubhoz, melybe egy sörözőn keresztül lehetett bejutni. Itt már összefutottunk a „magyar delegáció” egy részével, a Gáborokban bővelkedő, elő-Gábor-napot tartó „kemény mag” már javában alapozott a koncertre. Hétkor végre lemehettünk a klubba, mely gyakorlatilag egy tágas pincehelyiség, egy Dürer Kert nagyterem méretű küzdőtérből és egyazon légtérben álló kocsmából áll, ahol kb. 12-féle sört csapoltak. Aminek a kemény magra vonatkozóan meg is lett a hatása a koncert végére. A bejáratnál a fenti udvarias kérés fogadott a zenekar részéről.

A menetrendet pontosan betartva kezdett a helyi csapat, a rozsnyói Renaissense. Tobzódtunk húrokban a koncerten, mindkét gitáros héthúrost vett a kezébe, és a basszusgitáros sem elégedett meg a szokásos négy húrral, neki is hathúros kellett a kezébe. Az más kérdés, hogy mennyire tudták (vagy nem tudták) kihasználni a speciális hangszerek adottságait. Én inkább utóbbira szavaznék.

A szlovák csapat (Marko Hundža - basszusgitár, ének, Ľubomír Sentpetery - gitár, Dávid Raškovský - gitár, Petra Bangóová – billentyűs hangszerek, Ladislav Majernyík - dob) láthatóan kedveli a Dream Theater muzsikáját. (Ľubomír Sentpetery kiemelte, hogy nagy John Petrucci rajongó, talán másnap ő is ott volt a G3-koncerten, szóval innen a héthúros imádata). Azonban még nem állnak készen arra, hogy megfelelő minőségben előadjanak egy ilyen muzsikát. Nem is a prog-metalt, mert azt alapvetően jól csinálták. Az énekes a tiszta és a hörgős témákat is egyedül hozta, sőt még egy furulyaszólót is varázsolt az egyik nótába, a ritmusváltásokat is ügyesen építették zenéjükbe.

Inkább azzal volt bajom, hogy ott volt 20 húr a színpadon, és nem tudták megfelelően kezelni a zenészek. Az nem úgy van ám, hogy egy húrral több vagy kevesebb, mit számít? Azon a speciális hangszeren újra meg kell tanulni gitározni. Lehet, hogy a korábbi gitáros, Bajzat Norbert jobban kezelte a hangszert, a mostaniak nem tudták kihasználni a lehetőségeit. Ismeretlen számok, akadozó technikai tudás, szóval szódával elment az a fél óra. Bár a köménymag inkább a csapolt sörökkel vigasztalódott.

A második csapást a francia Manigance mérte ránk. Az 1995 óta létező csapat jófajta heavy-power metalt játszik... Sajnos francia nyelven, ami a befogadhatóságát igen nehézkessé teszi. Ők maguk prog-metalnak aposztrofálják magukat. Ahhoz szerintem azért több kell. Főleg nem sampler-billentyűs. Alapvetően old school francia heavy metal, de a héthúros gitár és a Magnus Karlsson-szerű szagatott riffelések miatt mégis modern hangzású, power metal beütésű a muzsikájuk. Korábban a Scorpions és a Whitesnake előtt is felléptek Franciaországban. 2018 elején megjelent 'Machine Nation' című új lemezüket igyekeztek promótálni, ami az angol cím ellenére továbbra is francia szövegeket tartalmaz.

A probléma ott volt, hogy a lemez megjelenésével egy időben kilépett a zenekarból Didier Delsaux énekes, aki a kezdetektől meghatározója volt a zenekar és a zene arculatának, így a turné kezdetén hirtelen egy női hangot szerződtettek a helyére Carine Pinto személyében. Az énekesnő egyébként duettet énekelt az új lemezen Didier-vel, éppen a Face Contre Terre című dalban, mellyel a bulit is elkezdték, ezúttal azonban egyedül kellett helytállnia a hölgynek, akiről az jutott eszembe, hogy „Vincze Lilla sötét hajjal”.

Ha csak a haj nem stimmelt volna, nem is lett volna olyan nagy a baj. Sajnos a hangja sokszor nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Az is furcsa volt, hogy két dal között olyan bátortalan, megszeppent hangon szólt a közönséghez, mint Ullmann Mónika az ’Égigérő fű’-ben: „Jön a szén, csúszik!”

Az új lemezt négy dallal megtámogatták, remek ikergitárszólók hangzottak el, időnként egészen Avantasia-érzésem volt a zenét illetően, és bár François Merle az alapító gitáros (aki egyébként szabvány hathúrost pengetett), a zenekart a kopasz Bruno Ramos vitte el a hátán, aki héthúros Ibanezén végre olyat mutatott, amilyet az a hangszer megérdemelt, ráadásul a frontember szerepét is kénytelen volt magára vállalni a bizonytalan énekesnő helyett.

A ritmusszekció (Stéphane Lacoude - öthúros basszusgitár, Patrick Soria - dob) korrektül teljesített, de semmi különleges. A családhoz tartozik (köb-ükunokai fokon, egy harmincadik századbeli rokon. Ja, nem, az egy másik történet.) még Jean Lahargue billentyűs, aki azonban nem volt ott a koncerten. Őt sampler-billentyűszólamokkal helyettesítették. Jó zene, gyenge énekteljesítmény, frontember hiánya. Nem az igazi, na! Ráadásul azok a francia szövegek...

Face Contre Terre / Heritier / Machination / En Mon Nom / Ennemi / Volte-Face / Loin D'ici / Pur Sang / Larmes De L'univers

Az est fő attrakciója az öttagú Myrath volt. A lábdobokról lekerültek a Manigance-matricák, behozták az orientális mintájú paravánokat és már készen is állt minden a 21:10-es koncertkezdésre. Az Intro ritmusaira bejött zenekar azonban csak négytagú volt. Szomorúan konstatáltam, hogy itt sincs billentyűs, így az egyébként is samplerekkel telepakolt muzsikájukból még a plusz billentyűjáték is hiányozni fog, illetve az is samplerről megy majd. Tanulnak a nagyoktól? Bizony elég furcsa, amikor ott a színpadon egy héthúros gitár, értő kezekben és csupán riffel a felvételről érkező billentyűszóló alá. Ilyet már láttam korábban a Rhapsodynál is!

Hogy mégis öttagúnak érezhettük a csapatot, arról a rendszeres időközönként színpadra libbenő csinos hastáncosnő gondoskodott, aki láthatóan nemcsak érezte a ritmust, de ismerte is a számokat, mert én még ilyet nem láttam, hogy egy gitárszóló tekerésének ritmusára így mozogjon valaki.

Elsőként mindjárt két új dal, a Born To Survive és a Dance alatt mutatta meg tehetségét, de később is többször visszatért, így a Merciless Times, a The Unburnt, majd a ráadásban a Jasmin – Believer páros és a Beyond The Stars alatt is.

Malek Ben Arbia gitáros szinte centiméterekre állt tőlünk, így közelről láthattuk elképesztő technikás játékát, és csodálatos arab motívumokkal kifaragott gitárját. Ő is héthúroson nyomta, és ekkor merült fel bennem, hogy talán ez lehetett a közös szál, amire felfűzve kiválasztották az előzenekarokat.

Hasonlóan kimunkált basszusgitáron játszott Anis Jouini basszusgitáros is, aki ezúttal „csak” öthúroson nyomult, bár a hat húr sem idegen tőle. A Get Your Freedom Backben röviden meg is villantotta tehetségét egy röpke szóló alatt, de általánosságban inkább csak kiszolgálta a gitárost. Viszont sokat mozgott, időnként helyet is cseréltek, így néha ő is szinte a képünkbe nyomta hangszerét.

Talán csak Morgan Berthet dobos volt kicsit maga alatt, némileg unottan tolta le a bulit, bár a fotók alapján azért voltak vidámabb pillanatai is. Mindenesetre a zselézett hajú dobos tökéletesen elvégezte a házi feladatot, de időnként mintha lélekben máshol járt volna. A koncert után a dobcuccok saját kezű elpakolása közben azért neki is jutott ideje arra, hogy kollégáihoz hasonlóan aláírjon vagy beálljon egy fotó kedvéért a rajongóknak nagy örömet szerezve.

A végére hagytam Zaher Zorgati énekest, aki egy kiváló torok, (mondanám, hogy az arab Dickinson, de nem akarok kommentháborút kirobbantani, egyébként is a „Scream for me Bratislava!” helyett csak egy „Scream with me!”-t vetett be a ráadásban), mellette egy cukipofa, aki végigmosolyogta a koncertet, és végre igazi frontemberként viselkedett. A szlovákoknál ugye az énekes basszusgitározott is, így elég statikus volt, a francia hölgyemény meg elég rutintalanul próbálta Ullmann Mónika gyerekhangján buzdítani a közönséget nagyobb ovációra. (Egyébként igazi Myrath-rajongóként ott ugrált-csápolt a főzenekar koncertjén pár méterre tőlünk ugyanabban a szerelésben.)

Az énekes magával ragadó személyiségéhez még hozzátett autentikus öltözete is, ugyan a hímzett köpenyt a koncert felénél levette, de a frontemberi szereptől egy pillanatra sem szabadult. A Madness közepén a nézőket is megénekeltette rendesen. Mintha szolmizálna, úgy mutatta, hogy feljebb vagy lejjebb kell vinni a hangokat. A The Unburnt előtt pedig kedvesen beszélt arról, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, ugyanúgy rajongók, rajongói például a 'Game Of Thrones' sorozatnak, ez ihlette őket a dal megírására. Azt meg magyarázni sem kellett, hogy a tunéziai zenészek miért éppen Daenerys Targaryennek, a sivatag királynőjének, a sárkányok úrnőjének szenteltek egy dalt.

A műsor a nagy sikert hozó 'Legacy' lemez slágereire épült, de az előző 'Tales Of The Sands'-ről is elhangzott öt dal. Visszább nem nyúltak az időben. Nem a billentyűs hiánya miatt, a korábbi koncertek szetlistái sem tartalmaztak más műsort. 'Shehili' volt a turné neve, felteszem, az új lemez címe, melyről három dalt is bemutattak, kettőt rögtön a műsor elején, egyet pedig (No Holding Back) a ráadásban.

Ja igen, a ráadás. Az egyórás főprogram után levonuló banda után csak kb. 1 percig volt üres a színpad, mert a 'Legacy' lemez intrójának is számító Jasminra belibbent hastáncosnőjük, és újfent elkápráztatta a közönséget. Hamarosan pedig visszatért a zenekar is, hogy a nagy slágert, a Believert már együtt nyomják és a közönség hathatós segítségével énekeljék. Annyira befutott lett a dal, hogy külön pólót is kapott a merch-standon: a lemezek, dobbőrök, 'Legacy' és 'Shehili' turnépólók között fedeztem fel egy „Believe and carry on” feliratosat is, mely a refrén első sora.

A nagy közös éneklés és sikoltozás („Scream with me!”) után eljátszottak még egy új dalt, mely talán a legjobb lett a három közül, nem véletlen, hogy a ráadásban kapott helyet, majd Zaher bemutatta a zenekart is. Amikor a billentyűshöz ért: „On the keyboards - No one this time” – jegyezte meg, majd elmondta, hogy sajnos Elyes Bouchoucha lebetegedett, azért nem tudott játszani aznap este. A Facebookon megosztott fotók szerint egyébként Kevin Codfert producer ugrott be turnébillentyűsként több más helyszínen is (úgy látszik, ezt nem csak a Judas Priest találta ki), de ezen az estén sajnos ő sem ért rá kisegíteni. Így maradt a sampler, ami azért némileg visszavett a koncert értékéből, de nem annyira, hogy ne távozzunk valamennyien elégedetten. Kiváló muzsika, értő zenészek, hangulatos tálalás, végül is ezért jöttünk!

A 20 perces ráadás végén a zárótétel a 'Tales Of The Sands' egyik nagy slágere, a Beyond The Stars volt, aztán mindenki elözönlötte a merch-pultot vagy a kocsmapultot vérmérséklete és érdeklődési köre szerint, a zenekar pedig kijött, mosolygott, fotózkodott, dedikált, beszélgetett a rajongókkal. A háromnegyedig megtelt terem legalább egyharmada magyar volt, ha Budapesten lett volna a koncert, akkor még sokkal többen lettek volna rájuk kíváncsiak. Mert ezek a hangok még a határon túlról is elhallatszottak idáig, de ha itthon dörrennének meg, az szólna csak igazán nagyot!

(Intro) / Born To Survive / Storm Of Lies / Dance / Wide Shut / Merciless Times / Get Your Freedom Back / Endure The Silence / Nobody's Lives / Madness / Sour Sigh / The Unburnt / Tales Of The Sands /// (Intro: Jasmin) / Believer / No Holding Back / Beyond The Stars

Szerző: CsiGabiGa
Fotó: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Myrathnak!
További képek ITT