Az utolsó rapszódia: Rhapsody, Beast In Black, Scarlet Aura – Barba Negra, 2018. 03. 08.

Nőnapon koncertre menni? Hááát... Az ember vagy viszi magával a párját is (mint a kabaréjelenetben: „Elviszlek szórakozni. Megyünk a meccsre! Ki a jó? A Fradi!!”), vagy az egész napot rászánja, hogy kárpótolja, amiért este egyedül kell az ágyba bújnia. Mégis sokan választották ezt a programot estére, már február végére teltházas lett a buli. És nem ez volt az első idén, ami az idei koncertfelhozatalt tekintve dicséretes dolog. Talán végre fellendülőben van a hazai rockélet!

Azt előre le kell szögeznem: a Rhapsody kiköszörülte a csorbát. Sok rosszat hallottam a korai fellépéseikről, magam is átéltem a megfogyatkozott zenekar Gamma Ray előtti csúfondáros hakniját, és mégis el akartam menni, látni akartam őket még egyszer, ha már búcsúturné. Bár Turilli egy interjúban azt mondta, nem tudja, hány évre fog elnyúlni ez az utolsó kör (már most is a másodikban járunk). Ki tudja? Lehet, hogy még visszatérnek...

De kezdjük az elején! A Scarlet Aura neve nem mondott semmit, de a román csapat jól nyomta. Előzenekarként – különösebb látvány támogatás nélkül – hatalmas elánnal kezdtek bele a muzsikálásba, egy férfi énekes nélküli Lacuna Coil jutott eszembe hasonlatként róluk. Aura Danciulescu énekesnő meg egy Issa-testbe bújt Doro-hang. (De akkor miért Scarlet?)

„Frontcsajos metal” – szokták mondani. Nos, a csaj – bár néha becsúszott pár hamis hang – hozta a frontember szerepet kétségtelenül, magával ragadta a már ekkor is háromnegyed háznyi közönséget. Amikor pedig legutolsó lemezükről előkapták a Zombie-t, amolyan megemlékezésül Dolores O’Riordanre, akkor aztán még a pultos lányok is énekeltek. A szintit samplerről nyomták maguk alá, de akkor még nem tudtam, hogy az este folyamán ez lesz a leglájtosabb konzerv. (Kis zenekar - kis sampler.)

A meghajlás alatt playbackről ment a The Final Countdown feldolgozásuk ugyanarról a 2017-es feldolgozáslemezről. Nos, ez volt a koncert leggyengébb pontja. Jó, hogy élőben inkább a saját dalokat erőltették. A csapat gitárosa egyébként Mihai Thor Danciulescu, az énekesnő férje, szóval ez amolyan családi vállalkozás. Hobbi és munka közös. nem is rossz.

Immortal In Your Eyes / The Beast Within Me / My Own Nightmare / You're Not Alone / Zombie / Colour Blind / Outro (The Final Countdown)

A Beast In Black ugye arról híres, hogy a Battle Beast gitáros-zeneszerzője, Anton Kabanen alapította. Nem tudom, mi volt a szakítás igazi oka (talán a szerzői jogdíjak), hiszen a Battle Beast éppúgy a diszkó-pop felé mozdult el új lemezén, mint Kabanen új csapata. Mindenesetre itt ez a zenekar, amiben együtt játszik Kabanennel Molnár Máté ex-Wisdom basszer, aki pár keresetlen magyar szót is szólt a közönséghez a hazai debütálásuk örömére, átvéve a konferansz megszokott szerepét az ex-Wardrum énekes Yannis Papadopoulostól. A csapatot erősíti még az U.D.O. zenekart otthagyó Kasperi Heikkinen gitáros (akiről szent meggyőződésem, hogy még mindig az U.D.O. tagja lenne, ha nem kezdenek bele a második Dirkschneider körbe) és a februárban leigazolt Atte Palokangas (Thunderstone) dobos.

A függönyt a Judas Priest Night Crawlerjére húzták el, talán nem volt véletlen a felvezetés. A nyitó Beast In Blackben igazi halfordos sikolyokat eresztett el Yannis, aki ráadásul hosszú fekete – keresztekkel díszített – bőrkabátban énekelt, a Wardrumban viselt hosszú haját pedig eltávolította, még tovább erősítve a párhuzamot.

A címadó nóta igazi bombasztikus kezdés, lemeznek, koncertnek egyaránt. Kasperi mesterien tekerte a gitárt, az ő neoklasszikus futamait már az U.D.O.-ban is megcsodáltam, a háttérben pedig a lemezborító oroszlánfejű szörnye, mely nem véletlenül hajaz a Battle Beast borítókon is megjelenő képekre, míg a színpad két oldalán a címadó dal refrénjében is szereplő „The Beast Is Back” szöveg kíséretében volt látható ugyanez a grafika.

Egy The Final Countdown feldolgozást ma már hallottunk, most jött a következő. Bár ők új szöveggel, saját számként adták elő, de az Eternal Fire-t hallgatva nem lehet nem gondolni a Europe klasszikus slágerére. Itt már erősen dominált a samplerről nyomott szinti, mely úgy látszik, rátelepedett ere az estére. Annyira, hogy a tizedik sor környékén állva a gitárok nem is nagyon hallatszottak, csak amikor a szólóknál feljebb keverték azokat.

A Blood Of A Lion azért is volt furcsa, mert itt a szintiszóló is samplerről ment, miközben a színpadon két gitáros eszement headbangeléssel riffelt a „magnó” alá. A visszafogottabb ritmusú dal közben Atte Palokangas dobos a dobverők dobálásával szórakoztatta magát. Egyébként ő egy „drum-cam” felvételt is csinált a koncerten. Portnoytól szoktam ilyeneket látni.

A The Fifth Angel végre megint egy dögös koncertnóta volt (bár a csapat rajongóinak láthatóan a többivel sem voltak gondjai), remek szólókkal, míg én azon gondolkodtam, hogy bírja az énekes nyakig begombolt kabátjában végignyomni a teljes koncertet. A Born Again első fele alatt a gitárosok ki is mentek, a hangzás mit sem változott (mint mondtam, a sampler egyébként is elnyomta a ritmusjátékukat). Amikor mégis visszatértek, Kasperi bohóckodva felülről fogta le a hangokat a gitárnyakon. Az ő tehetsége messze meghaladja az ehhez a zenéhez szükségest, na!

A Crazy, Mad, Insane a koncert zenei mélypontja volt, ha szabad ezt mondanom. A nóta gyakorlatilag egy Modern Talking galoppozásra énekelt One Night In Bangkok koppintás. A szinti prüntyögés pedig ebben a legerősebb minden daluk közül. Viszont ezt ellensúlyozandó a műsoruk csúcspontját jelentő produkciót találtak ki: Amikor az intró alatt háttal álló gitárosok megfordultak, egy futó feliratos fekete napszemcsit (bocs, ezt nem tudom másképp hívni) viseltek, melyeken a „három gitáros – három szó” elve alapján a nóta címének egy-egy szava scrollozott, miközben a mindent beborító szimpatizátorfutamok alá robotszerűen akkordoztak. Kb. a KFT Bábu vagy előadása jutott eszembe róluk, egy erős Pet Shop Boys beütéssel. Aki ott volt, sohasem felejti el, aki meg nem, annak ITT egy kis ízelítő az őrületből.

A zenekar kétségkívül legnagyobb slágere a YouTube-on négymillió megtekintés fölött járó Blind And Frozen. A klipet nézve végig azt hittem, a benne szereplő hölgy énekli a dalt. Koncerten kiderült, hogy ez Yannis fejhangja. Ekkor kezdtem szégyellni magam a koncert elején bennem felmerült Halford-hasonlat miatt. Most inkább Vásáry André járt a fejemben...

A közönség persze tombolt, az se zavarta őket, hogy a két jobb sorsra érdemes gitáros megint hosszan csak riffelt a samplerről érkező szintiszóló alá. A zárónóta előtt jött az a bizonyos magyar konferansz Molnár Máté szájából, aki megköszönte, hogy ennyien eljöttek a csapat magyarországi bemutatkozására és ilyen lelkesen végig is tombolták a koncertet, majd a nyitó Beast In Blackhez hasonló lendületes zárónótával véget ért a műsoruk.

Az utolsó dal alatt még egy ember eszembe jutott az énekes kapcsán: Bob Catley. Sem a hangja, sem a fizimiskája nem olyan, mint a Magnum énekesének, ellenben ugyanolyan széles kézmozdulatokkal gesztikulál, mint a „mutogatós bácsi”. Ilyen hosszú kabátban viszont veszélyes ezt a titulust magára erőltetni.

Fotósunknak jutott a megtiszteltetés, hogy a koncert végén a mostanában divatos közönségfotót elkészítse.

Beast In Black / Eternal Fire / Blood Of A Lion / The Fifth Angel / Born Again / Crazy, Mad, Insane / Blind And Frozen / End Of The World

A Rhapsody előtt a függöny ismét a Judas Priest hangjaira gördült fel – úgy látszik, az új lemez mindenkire hatással van –, bár még nem kezdtek, a közönség érdeklődését felkeltették, egy emberként énekelte a tömeg a Turbo Lovert, majd az Iron Maidentől a Run To The Hillst is. Végül Dio Holy Diverének hangjait lekeverve a 'Power Of The Dragonflame' intrója, az In Tenebris alatt a szemünkbe vágó reflektorfények közepette végre bejött a zenekar, akikre vártunk.

A Rhapsody reunion egy érdekes formáció, hiszen éppen az egyik alapító-dalszerző, Alex Staropoli hiányzik a csapatból, aki még mindig viszi a Rhapsody Of Fire névre átkeresztelt csapatot, teljesen új zenészekkel. Nem is értem, ha annak idején nevet kellett változtatni, akkor most hogy van? Már nincs ütközés a svéd Rhapsody nevével? Vagy azok időközben feloszlottak? Mindenesetre a billentyűs híján a 2002-es 'Power Of The Dragonflame' felállás állt össze, tehát minden tag saját jogán volt Rhapsody zenész, nem volt külsős. Ebből a szempontból logikus, hogy nem vettek be egy turnébillentyűst a zenekarba.

Ugyanakkor ami a két előzenekarnál még szódával elment (hogy samplerről jött a billentyű), az itt még inkább zavaró volt. A Hollywood metal egyébként is rengeteg szimfonikus betétet tartalmaz, ami samplerről ment, most még a billentyűjátékot is hozzácsapták. Én jobban örültem volna, ha legalább egy picit átdolgozzák a dalokat. Nem vesztett volna az értékéből, sőt az élő előadás varázsa lett volna, ha a lemezen hallható billentyűszólókat a koncerten gitárszólóval helyettesítik. (Ha Carl Palmer gitárosa helyettesíteni tudta Keith Emersont élőben, akkor ez se lett volna nagy probléma.)

Kedvenc lemezem – úgy tűnik, nekik is az – címadó számával, a Dawn Of Victoryval kezdtek, és annak legnagyobb slágerével, a Holy Thunderforce-szal zárták a főműsort. Volt még egy The Village Of Dwarves is erről a lemezről, az is nagy sikert aratott, de a többi dal is egytől-egyig a Rhapsody csúcskorszakának slágerei. De kizárólag 2002-ig megjelent nóták voltak a programban. Mintha nem a 20 éves Rhapsodyt ünnepelték volna, hanem a 15 éves 'Power Of The Dragonflame' albumot, egy akkori koncertet felelevenítve. Még a 'Rain Of A Thousand Flames' EP-ről is nyomtak két dalt.

A három gitáros egyébként sok év után újra összekerült a Luca Turilli's Rhapsodyban, őket már láttam együtt muzsikálni 2016-ban. Az összeszokott Luca Turilli - Dominique Leurquin gitáros páros jól funkcionáló csapatként, rengeteg futással lakta be a színpadot, miközben töméntelen ikergitárszólót nyomtak. Már amikor nem ritmusoztak mindketten a sampler billentyűszólókra, ami kiábrándító volt. A Hollywood metal akár a ’Lord Of The Rings’ hangulatába is ringathatott volna, ezért volt vicces Leurquin ’Lord Of The Drinks’ feliratú pólója. Luca gitártartását már a két évvel ezelőtti koncerten is szóvá tettem. Most talán nem húzta annyira magasra a szíjat, de így is látványos volt a két gitáros tartásának különbözősége: Dominique alkarja a felkarral derékszögben állt játék közben, Lucáé viszont vízszintesen.

Patrice Guers basszusgitáros is tagja volt a 2002-es csapatnak, és onnan a 2011-es 'From Chaos To Eternity' lemezig kísérte Lucát, majd vele együtt távozott annak új zenekarába. Amikor belevicsorított a stroboszkópba, akkor szinte mintha a 'Power Of The Dragonflame' sárkánya elevenedett volna meg. A basszusszólója viszont teljesen felesleges időhúzás volt. Két éve legalább a ’Mátrix’ filmzenéjére szólózott egy élvezeteset, most csak ásítozni tudtam rajta, meg megnézni az órámat, hogy mennyi idő telt el a koncertből.

Alex Holzwarth dobost legutóbbi két alkalommal a Serious Black soraiban láttam, most visszaült anyazenekara dobszerkója mögé. Egy Rhapsody dobosnak nem túl bonyolult az élete, nem véletlenül kapta Holzwarth a „Machine” becenevet: pörgetni folyamatosan a két lábgépet, ütni a kettő-négyeket a pergőn és figyelni a kiállásokra. De még ebből sem sok látszott a rengeteg füst miatt, amit a színpadra lőttek, hogy a reflektorok világítása sejtelmesebb legyen. Szóval az ő dobszólóját indokoltnak tartottam: végre láthatóvá vált a háromcsillagos Lehel pólójával együtt, és a dobszóló ürügyén végre üthetett valami bonyolultabbat is. Az más kérdés, hogy ez ugyanaz a szóló volt, amit a Serious Blacknél is elsütött két egymás utáni évben.

Az igazi frontember viszont Fabio Lione volt, aki azon a bizonyos Gamma Ray előtti fellépésen egyedül vitte a hátán a show-t. Most erre nem volt szükség, viszont kiváló énekére annál inkább. Egyszerűen nem tudom elképzelni ezeket a dalokat más hangján. Főleg a Wings Of Destiny balladában énekelt nagyot. Mesélt érdekes történeteket Christopher Lee-ről, akivel együtt dolgoztak éveken át, viccesen utánozva annak angol kiejtését és mély baritonját, valamint Andrea Bocelliről, akinek a szomszédságában lakott egy időben. Az ő tiszteletére elénekelt Con Te Partiro volt a második fölösleges dolog a koncerten (főleg közvetlenül a hasonló besorolást kapott basszusszóló után volt kínos). Ha meg akarta mutatni, hogy akár operaénekesnek is kitűnő lenne, arra elég lett volna a ráadásban előadott Lamento Eroico.

A szűk kétórás program (melyből legalább 10-15 percet elvettek az említett fölösleges dolgok és a sztorizgatások) természetesen az Emerald Sword közös éneklésével zárult. A csorbát kiköszörülték, a korábbi rossz szájízű koncertek emléke odalett, felemelő és emlékezetes búcsú volt ez a rajongóktól. De talán nem egy életre szóló...

Dawn Of Victory / Wisdom Of The Kings / The Village Of Dwarves / Power Of The Dragonflame / Beyond The Gates Of Infinity / Knightrider Of Doom / Wings Of Destiny / Riding The Winds Of Eternity / Symphony Of Enchanted Lands / Drum Solo / Land Of Immortals / The Wizard's Last Rhymes / Bass Solo / Con Te Partiro / Holy Thunderforce /  / Encore: Rain Of A Thousand Flames / Lamento Eroico / Emerald Sword

Szerző: CsiGabiGa
Fotó: Savafan
További fotók ITT
Köszönet a Concerto Musicnak!