Ismét hengerelt a boogie rock: Lovely Days – Eisenstadt, Esterházy-kastély, 2018. 06. 30.

írta Dini | 2018.08.07.

Az előző esti jazz buli után még sokáig bámultam az Esterházy-kastély parkjában levő tó közepén a szökőkút vízpermetébe vetített 3D-s, színes és látványos animációkat. Így későn keveredtem a soproni szállásra. Délig alvás, aztán ebéd után egyből átgurultam Kismartonba az idei Lovely Days fesztiválra. Már a korai időpont ellenére sok ismerős figurát láttam a bejáratnál sorban állni, a fesztiválokon mostanában szokásos táska- és ruházat vizitnél. Ezek a zenerajongók már előző nap is itt voltak a nagyszerűen sikerült Nova Jazz & Blues fesztiválon. Lehetett kedvezményes kombinált jegyeket is vásárolni a két rendezvényre, sokan éltek ezzel a lehetőséggel.

 

 

20 perccel a kapunyitás után már bele is csapott a húrokba az első fellépő, az osztrák Rudi Treiber & Band, kellett is a gyors kezdés, mivel még hat formáció követte őket.

A zenekarvezető Rudi Treiber olyasmi figurája az osztrák underground világának, mint Allen Ginsberg volt az amerikai beat nemzedéknek. Tanító, író, költő, festőművész, zenész, olívabogyó termesztő, világutazó és még sorolhatnám. Igazi szellemi kozmopolita, dalaiban a hétköznapi élet igazságtalanságairól, a gyermekek és nők elleni erőszakról, a politikáról, a neonácikról, a kábítószerekrőlás az emberi gyengeségekről mondja el kendőzetlen véleményét. Szövegei ironikusak, mélyrehatók, provokatívak, emberközpontúak, időnként érzelmeknek is helyet adók.

Zenei és festészeti pályája kicsit hasonlatos a mi Bizottság zenekarunkhoz köthető művészekéhez.  Igazi polgárjogi harcos és nem mellesleg görögországi farmján bio olívabogyó termesztő.  Termékeny művész, számos kiállítása volt Európa-szerte, gyakran vendégeskedett performanszokon, 16 nagylemeze mellett számos szamizdatban terjedő anyaga került kézről kézre Ausztriában. Ezen a délutánon főleg a blues, a country, a reggae, a rock nagy elődeinek – mint a The Doors – dallamaira adoptált szövegeit énekelte fiatal zenészekből álló zenekara élén. Jó kis fesztivál-bemelegítőt nyomtak a fiúk, Roland Dorffner gitáron, Julian Dorffner basszuson, Michael Lind dobokon és Harald Fink billentyűs hangszereken játszott. A gyenge német nyelvtudásom ellenére is nagyon érthető volt a szerzemények mondanivalója.

Rövid átszerelést követően pedig már egy igazi woodstocki legenda volt a színpadon. Szóltak egymás után a nagy slágerek, mint az I'm Coming On vagy a Hear Me Calling. Power trió felállásban még nem láttam a Ten Years After zenekart, de a mellettem állók is sutyorogtak, hogy nincs billentyűs a színpadon.

Igen, valóban így volt. Sajnos az alapító tag, Chick Churchill egészségügyi problémák miatt kénytelen volt kihagyni pár koncertet. Így a zenekar kicsit nyersebbre, dögösebbre vette a dalok előadásmódját.  Beiktattak egy akusztikusabb, amolyan unplugged blokkot, ahol a dobos Ric Lee előre jött egy pergővel, a bőgős Colin Hodgkinson és a gitáron játszó Marcus Bonfanti közé a színpad közepére.

Igyekeztek a billentyűs hangzás hiányát több gitár és basszusgitár virgával pótolni, na meg kicsit tempósabbak is lettek bizonyos nóták.  Gyorsan repült az idő, egyszer csak arra ocsúdtunk, hogy a I'm Going Home után a Choo Choo Mama dallamaival el is búcsúztak. Különben másnap Budapesten játszottak, amiről szintén megjelent itt egy részletes beszámoló. Igazán különleges élmény volt így, trióban hallani a zenekart, persze azért mielőbbi gyógyulást és visszatérést kívánok Chicknek.

Kis szünet után következett a számomra sötét ló, Gary Clark Jr. és zenekara. Sajnálom, hogy eddig nem figyeltem az idén 34 éves, Texasból származó gitáros-énekes-zeneszerzőre. Utánanézve, fiatal kora ellenére komoly produkciókban szerepelt már. 2010-ben a Crossroads Guitar fesztiválon olyan nevekkel játszhatott, mint Eric Clapton, BB King, Buddy Guy vagy a ZZ Top. Több neves zenekar meghívta már a koncertjeik előtti hangulat felkorbácsolására, sőt a The Rolling Stones vendégként is szerepeltette pár nótában.

Dalai mellett ő maga is szerepel több filmben – valószínűleg macsós alkata miatt is. Játszik a Miles Davis életéről, zenei világáról készült filmben is, ahol a zenekar gitárosát személyesíti meg. A koncerten csak kapkodtam a fejem, hol piros, hol fehér, hol fekete gitáron nyomta a bluest, a Gibson és a Fender több változatát is magabiztosan kezelte. Minden számra másik hangszer került a nyakába. Talán ő lehet az első olyan gitáros, amelyiket mindkét nagy márka reklámarcának fogja tekinteni egy időben. Persze, ha a Gibson nem dobja be végleg a törölközőt addigra. Ezen a délutánon a 2012-ben megjelent ’Blak and Blu’, valamint a 2015-ben piacra dobott ’The Story of Sonny Boy Slim’ albumokról mazsolázott az osztrák közönségnek. No és persze nem maradhatott ki a Robert Petway által komponált Catfish Blues, valamint egy Beatles-feldolgozás, a Come Together sem.

Az európai turnéra is magával hozta a ritmusgitáros King Zapatát, a basszus húrokat pengető Johnny Bradley-t és a dobos Johnny Radelatot. Jó kis zenekart rántott össze maga köré. Zenei világuk teljesen beleillett a Lovely fesztiválra jellemző világbéke, szerelem, virágos rét, kicsit hippi, kicsit rocker életérzésbe. Jöttek is a hímzett tarisznyás, színes mellényes, pillangós pólós, tarka nadrágos, mezítlábas rajongók a színpad előterébe. Különben Gary 2014-ben és 2015-ben is elnyerte az év kortárs férfi blues előadója díjat a Blues Music Awards szavazásán, valamint még több kategóriában helyezett volt. Érdekesség, hogy 2014-ben Grammy-díjat is nyert a legjobb hagyományos R&B-előadó kategóriában, tehát abban az évben a tradicionális és a kortárs blues kategóriákban is a csúcsra került. Szimpatikus, szerény fickó, kiváló gitártechnikával és nagyszerű énekhanggal.

Két jótékonysági koncertet adott Alicia Keys énekesnővel Black Ball Performance elnevezéssel. Az előadások bevételét az Alicia által alapított ’Keep a Child Alive’ alapítvány kapta, akik Afrikában és Indiában, AIDS-ben született gyermekeknek próbálnak élhető körülményeket biztosítani. A két előadást különben George Harrison emlékének ajánlották, és elhangzott az általa írt While My Guitar Gently Weeps ballada is. Remélhetőleg Budapestre is elhozza majd valamelyik koncertszervező, mindenesetre én elküldtem párnak az ötletet. Szeretjük Bonamassát, de ez a fickó sokkal izgalmasabb és különlegesebb, mentes mindenféle sztárallűrtől.

Gyors látogatás a büfében, evés-ivás, majd megkönnyebbülés a vizesblokkban. A WC szokott az egyik leggyengébb láncszem lenni az ilyen szabadtéri rendezvényeken. Jelentem, itt nem volt az, megfelelő mennyiségben rendelkezésre állt és a fesztivál teljes ideje alatt tisztán volt tartva és diszkréten el volt választva paravánokkal a nézőtértől.

Közben a színpadon felhúzták a Manfred Mann’s Earth Band feltűnő háttérmolinóját. Jó régen találkoztam már a zenekarral. 2005-ben a paksi blues fesztiválon, majd rá 5 évre Wiesenben láttam, az akkor még ott megrendezett Lovely Days fesztiválon. Volt ugyan 2015-ben is egy buli Budapesten, de akkor éppen másfelé kalandoztam.  A Manfred Mann billentyűs által 1971-ben alapított brit progresszív rockzenekar fénykora a ’70-es ’80-as évekre tehető.  Ebben az időszakban 13 stúdióalbum és egy koncertlemez jelent meg. A ’Budapest Live’ anyagát 1983 áprilisában rögzítették a Budapest Sportcsarnokban. Jó volt visszahallgatni ’84-ben az egy évvel korábbi élményeket a bakeliten.

Közben a húrok közé csapott Mick Rogers gitáros-énekes vezényletével a banda. Sorra szóltak a ’70-es évek progresszív slágerei.  A Captain Bobby Stout hallatán meggyőződhettünk, mind hangszeres, mind énekesi és vokális téren sem kopott meg a banda fénye az eltelt évek alatt. A gitáros Mick szintén alapító tag, 7 évet leszámítva végig a zenekarban volt. Manfred előszeretettel adoptálta mások szerzeményeit a zenekar repertoárjába, ezen a koncerten is ennek lehettünk tanui. Elhangzott egy Bruce Springsteen-dal ’72-ből, a Spirit in the Night, valamint egy Bob Dylan-nótát is hallhattunk You Angel You címmel. De ide sorolhatom akár a ’Watch’ albumon megjelent Martha's Madmant is.

Felcsendült egy számunkra kedves dal a ’Budapest Live’ albumról Don't Kill It Carol címmel, ez szintén egy átdolgozás, a skót énekes, dalszerző, Mike Heron műve volt eredetileg. Aztán hallhattunk ismét két Bruce-feldolgozást, mégpedig a For You-t és a Blinded by the Lightot. Manfred annyira körbebarikádozta magát billentyűs hangszerekkel, hogy csak a kalapja látszott ki néha, persze azért megcsodálhattuk virtuozitását is, amikor nyakba akasztható szintetizátorával előmerészkedett a frontvonalba.

Tulajdonképpen ott egy kiváló hangi adottságokkal bíró énekes uralta a terepet. Robert Hart 2011 óta tagja a zenekarnak, korábban olyan bandákban ereszthette ki a magas C-t, mint a Bad Company vagy a The Company of Snakes. A basszeros Steve Kinch, valamint a nagy visszatérő John Lingwood dobos végig stabilan adta az ütemet az elhangzó dalokhoz. Kicsit felemás volt a fellépők ruházata, az énekes és a gitáros elegáns pantalló, zakó, mellény, ing kollekcióban nyomta, addig a dobos és bőgős a lezserebb farmer, póló szerkót választotta, a főnök pedig átmenetet képezett a pelikán mintás rövid ujjú ingével és a szokásos kalapjával. A végére is maradtak slágerek, befejezésként a Bob Dylan által jegyzett Quinn the Eskimo (The Mighty Quinn) szólt közel 12 percben, lehetőséget teremtve még az utolsó hangszeres szólókra. A hálás közönség a zene elhalkulása után is percekig énekelte a refrént, pedig közben már a technikusok elkezdték betolni a következő produkció motyóját.

Szünetben kicsit sétálgattam az addigra már teltházasnak mondható parkban. A színpad előterében mindkét oldalon lelátót építettek a szervezők, az egyik a VIP jegyesek emelvénye, a másik rámpa pedig a mozgássérültek, kerekesszékesek számára biztosít jó rálátást a koncertekre. A sérült emberekre különösen odafigyeltek, külön stáb foglakozott az ő kényelmükkel, kiszolgálásukkal, biztonságukkal, a területen belüli mozgásukkal.  Nagy-nagy respekt! A folytatásban sem akárkire vártunk a domb mögé éppen lebukni készülő napfényben. A pódiumon nem más készülődött, mint Eric Victor Burdon, a The Animals legendás énekese. Egy amerikai népdalfeldolgozással lett világhírű énekes. A Felkelő nap háza megannyi változata került már napvilágra különböző előadóktól, de a legjellegzetesebb az övé maradt máig.

Immár 77 éves a mester, szerencsére ő és a hangja nem igen akarja észrevenni az idő múlását. Pár éve azt nyilatkozta, hogy addig él, amíg zenél, az tartja benne az erőt. Legutóbb 2015-ben láttam az Ottakringer Arénában egy igazán izgalmas koncerten. Akkoriban éppen egy mély depressziós időszakból kijövet főleg az újabb szerzeményeit adta elő a koncerteken. Már a zenekar bevonulásánál látszott, hogy itt egy teljesen új formációval fog fellépni. Csupa fiatal zenész leste a mester rezdüléseit. Meg is lepett, hogy több ’60-as évekbeli szerzemény szólt egymás után, igaz kiváló mai igényeknek megfelelő hangszerelésben, csak az énekhang nem változott jóformán semmit.

Igazából arra számítottam, hogy a fiatal zenekarral ismét valami friss anyagot tesz elénk. A When I Was Young háborús időket felidéző dallal kezdtek. Akkoriban született Eric Burdon és már 4-5 évesen lehetnek emlékei abból az időből. Miért is tekint vissza a fiatalkorára? Remélhetőleg nem azért, mert elfáradt és egy összegzést szeretne. A blues műfajban is utazó zenészeknél valahogy mindig visszatérő dolog ez a Go Home…, gyerünk haza, vissza a gyökerekhez. Jöttek is sorra az ilyen nóták, a Mama Told Me (Not To Come), majd az Inside Looking Out. Lassan a fiatalok is letették egy-egy hangszeres szólóval a névjegyüket.

Különösen a gitáros Johnzo West, valamint a billentyűs Davey Allen virtuozitása fogott meg. Ezek a fickók a fizimiskájukkal simán időutazhattak volna a ’60-as évek végének hippi világába. Egy Nina Simone-feldolgozásban aztán már a dobos Dustin Koester is partiba szállt Justin Andres basszerrel egyetemben. Jó sokáig vártunk, mire megtört a ’60-as sorozat, mégpedig egy 2013-as szerzeménnyel, amelynek a Bo Diddley Special címet adta a mester. Igazából ez is egy ősi erejű tradicionális blues elemeket használó mű. Akkor még nem sejtettük, hogy ez az egy szám volt a kakukktojás, mert utána is a The Animals korai időszakából voltak nóták. Az It's My Life után aztán megkaptuk a The House of the Rising Sun örökzöldet. A We've Gotta Get Out of This Place kicsit nehézkesen indult, egész pszichedelikusra sikerült az első fele, talán már elfáradt a főhős, de aztán valahogy a végére mégis tánc kerekedett a fűben.

A búcsúnóta pedig a fúvósoknak volt a jutalomjátéka. A Hold On I'm Coming soul és funk alapú dallamaira Evan Mackey harsonás és Ruben Salinas szaxofonos is totál kiköphette a tüdejét. Örülök, hogy sikerült a szervezőknek 2 koncert (előző nap a Clam Rock 2018-on lépett fel) erejéig Ausztriába csábítani az idén többnyire Amerikában koncertező legendát. Bízom benne, lesz még folytatás valamikor a közelben.

Az átszerelés alatt ismét cserélődtek az első sorok, előrébb húzódtak a raszta frizurás emberkék. A háttérzene is átváltot ska- és reggae alapokra. Apró színes ruhás emberkék lepték el a színpadot és próbálgatták hangszereiket. Várták a zenekarvezetőt, aki nem más volt, mint Jimmy Cliff, aki a 2012-ben ’Rebirth’ címen megjelent albumával "Best Reggae Album" kategóriában Grammy-díjat nyert.

A Bongo Man ritmusaival csalogatta be az idén 70 éves jamaikai reggae zenészt a banda a színpadra. Az amúgy sem termetes Jimmy mintha kicsit még összébb ment volna a korona imitáció alatt, amit időnként visel a fellépésein. 2010 óta joggal érezheti királynak magát, akkor iktatták be ugyanis a Rock and Roll Hall of Fame tagjai közé. A rock and roll hallhatatlan ikonja lett viaszba öntve.

1968-tól napjainkig több mint 30 albuma jelent meg, szerzeményei közül több bekerült a Grammy Hall of Fame hangfelvétel gyűjteményébe. Csodagyerekként tartották számon, mert túlélt egy pusztító hurrikánt. Spirituális képességeit mai napig kamatoztatja a zenében is. Valósággal szuggerálja az őt körülvevő fiatal zenészeket.

Nagyon intenzív műsort hoztak idén is a közönségnek. Jimmy dalaiban fő téma az emberi kiszolgáltatottság, az igazságtalanság, sokat foglalkozott a menekültek helyzetével is az összekötő szövegeiben, nagy-nagy szolidaritást kifejezve az otthonaikat kényszerből elhagyók iránt. Több háborús témájú dal is elhangzott, mint pl. a Vietnam. Persze azért a Karib-térség örök optimizmusa is benne volt a nóták többségében. A jó zene és egy spangli átsegít minden nehézségen. Imádta a közönség a Rivers of Babylon, a Wonderful World, a Beautiful People, vagy az Elton John-feldolgozás, a Hakuna Matata dallamait is.

Egy érzelmes ballada is műsorra került, amit Many Rivers to Cross címen jegyzett ’74-ben a szerző. Persze közvetlenül utána a Reggae Night vissza is repített a pörgősebb nóták világába. Jól gazdálkodtak az idővel, így a közönség nagy örömére két ráadás is belefért. A One More egy ízig-vérig jamaikai zene, ringtak a csípők, csapódtak a raszta fürtök az előttem táncoló fiatalokon. Befejezésül pedig egy képzeletbeli utazásra hívott minket Jimmy Cliff a Journey dallamaival. Nagy tánc, nagy buli volt ezen az estén is, az egyik még élő reggae legenda és zenekara közreműködésével.

Setlist:  Bongo Man / Rivers of Babylon / Treat the Youths Right / Wonderful World, Beautiful People / The Harder They Come / Vietnam / Refugee / Hakuna Matata / Many Rivers to Cross / Reggae Night / You Can Get It If You Really Want / I Can See Clearly Now /// One More / Journey

Az átszerelés alatt már lépni sem nagyon lehetett, mert betódultak az újabb felhőtlen táncra vágyók is, akik az est záróbandáját, a boogie rockban utazó Status Quót várták már nagyon. Valahogy azért elvergődtem a büféig, visszajutni azonban már meg sem próbáltam a színpad közelébe. Kicsit hátrábbról figyeltem, ahogy a fénypompában úszó kastélyhomlokzat előtt a színpadon is felizzanak a fények és a Drone intro alatt beszivárog a zenekar és belekezd az őrült tempójú Caroline előadásába. Komoly élmény volt látni a hullámzó tömeget már az első 20 másodperc után. Valamit tudnak ezek a fickók, komolyan, Andrew Bown billentyűszólójára már lúdbőröztem én is. Állati kezdés.

Van még spiritusz a bandában Rick Parfitt gitáros-énekes 2016 karácsonyakor bekövetkezett halálát követően is. Ricknek idén márciusban megjelent egy önálló posztumusz albuma ’Over and Out’ címmel, melyet halála után fia és a Status Quo tagjai fejeztek be. Így már csak Francis Rossi gitáros-énekes-zeneszerző maradt alapító tagként a ’68 előtti legendás felállásból. Remélhetőleg ő tanul barátja tragédiájából és kicsit visszafogja magát a koncertek utáni éjszakai élettől. Mindenesetre itt nem kímélte a gitárja húrjait és a hangszálait sem. A Something 'bout You Baby I Like ütemeire aztán láthattuk a három gitáros jellegzetes terpeszben előre-hátra mozgását. Utána a Rain következett, amiben már John 'Rhino' Edwards vitte a fő szólamot énekben, nem mellesleg ritmusgitározott és a basszusgitárt is magabiztosan kezelte az est folyamán.

A Little Ladyben pedig már az újonc Richie Malone ritmusgitáros állt a mikrofon mögött. A mindössze 32 éves dublini születésű fickó remekül beilleszkedett a nagy előd halála után a bandába. Egyik gitárja amúgy egy Fender Telecaster Rick Parfitt replika. A Hold You Back bevezetőjében a gitárosok elkezdték hergelni a közönséget, mintha nem ugráltak volna eddig is teljes extázisban. Na, aztán jött a még nagyobb őrület, előkerült egy herfli is és belekezdtek egy egyvelegbe a What You're Proposing / Down the Dustpipe / Wild Side of Life / Railroad / Again and Again szerzeményeket összemixelve. Ismét Richie következett az éneklésben, a Mystery Songot nyomták erőteljesen, az egyik általam legjobban kedvelt dalt. A '80-as évek közepének nagy diszkóslágere, az In the Army Now után a park végébe húzódtam egy szabad függőágyba és elkezdtem bámulni ismét a váltakozó színekben tündöklő kastélyt, valamint a kivilágított szökőkutat. Onnan hallgattam a hátralévő számokat, amiket a ’70-es évek szerzeményeiből válogattak. Közben azon agyaltam, hogy nem lehet könnyű egy ilyen intenzív bulin a dobos helyzete, még ha nem is túl bonyolultak a ritmusok. Van, mikor mindenki más gitárt ragad és neki kell egyedül nyomni az ütemet. Leon Cave kitűnően megoldja ezt 2013 óta, sőt ha kell, énekel, gitározik és basszuson is játszik. A Rockin' All Over the World elnyomása után a zenekar úgy gondolta, hogy elég volt mára a jóból, a közönség viszont nem hagyta, kikövetelték a ráadást.

A zárónóta illett az egész nap lezárásához, egy Chuck Berry-feldolgozást nyomtak eléggé egyedi felfogásban. Szólt a Bye Bye Johnny, a refrén pedig visszhangzott az ódon falakon. Úgy tűnik, nincs megállás a zenekarnál, már dolgoznak egy új album rögzítésén és egy 31 állomásos angliai turné előkészítésén. A rock and roll vonat megy tovább.

Setlist: Intro / Caroline / Something 'bout You Baby I Like / Rain / Little Lady / Softer Ride / Hold You Back / What You're Proposing / Down the Dustpipe / Wild Side of Life / Railroad / Again and Again / Mystery Song / The Oriental / In the Army Now / Roll Over Lay Down / Down Down / Whatever You Want / Rockin' All Over the World /// Burning Bridges / Bye Bye Johnny

Már jócskán benne voltunk az éjszakában, a közönség egy része iparkodott minél gyorsabban kijutni a parkból, de a nagyobb része kis csoportokba verődve beszélte át az aznapi élményeket. Volt miről társalogni. Köszönet ezért a szervezőknek! Az utcára érve láttam, hogy rengeteg busz áll sorba és szállnak fel az emberek. Pár éve még gond volt a sok külön autóval érkező vendég a Bécs környéki helyekről. Mostanra viszont a fesztiválhoz kínálnak kevés pénzért transzfert is Bécsből és az útba eső településekről. Így kevesebb mizéria van a parkolóhelyekkel és több sör, bor és egyéb ital fogy a büfében. Így kell ezt csinálni! Jó volna, ha Sopron felé is beiktatnának egy buszt, persze tudom, ehhez kicsit több magyar vendég kellene.

Szerző: Dini
Képek:Dini
Köszönet: Barracuda Musicnak!

Legutóbbi hozzászólások