Power trió felállásban: Ten Years After – A38 Hajó, 2018. 07. 01.

írta Hard Rock Magazin | 2018.07.14.

Elsősorban Colin Hodgkinsont jöttem látni, meg Marcus Bonfantit. Meg Ric Lee-t. És persze Chick Churchillt. Őt azonban nem sikerült. Meglepve láttuk ugyanis, hogy amikor pontban este 8-kor a hajó gyomrában „felgördült a függöny”, sehol se volt az orgonista. Beteg, keringési problémák – mondta az eredeti banda másik tagja, Ric a harmadik szám utáni konfjában. Bizony, ez elképzelhető egy 72 esztendős embernél, pláne egy, a gyertyát egykor a két végén égető rock-veteránnál.

 

 

A blues-rock generáció 1967-ben jelent meg, amikor a The Rolling Stones, a Pretty Things, a Yardbirds, az Animals és a többi kortárs az általuk divattá tett, az amerikai blues-faterok zenéjét népszerűsítő rhythm & blues irányzatukból kifulladni kezdett, akkor a világtrendeket irányító London rockja két irányba ment tovább. Az egyik a még tisztább blues-zene volt, a „pure blues” képviselőinek megjelenése a Fleetwood Mac, a Chicken Shack, John Dummer, a Savoy Brown és a többiek szerepvállalásával, a másik pedig a szintén blues-alapokra épített, de a kemény rockzene eszközeivel megszólaló blues-rock bandák színrelépése volt, mint a Cream, Rory Gallagher, Jimi Hendrix, a Free és szereplőnk, a Ten Years After is. Robin Hood városában, Nottinghamben állt össze az a banda, mely a ’60-as évtized végén, a ’70-es elején sokszor a slágerlisták élén tanyázott dögös dalaival, és a teltházas rockkoncertjeinek – köztük a legendás woodstockinak – sikeres szereplői voltak. Az akkori sikereik kovácsa – az azóta is viszonyítási alap – Alvin Lee gitáros-énekes volt, aki a zenét is szerezte, és valójában meghatározta a banda stílusát. Az átkosban – nem úgy, mint most, amikor egy bő héten belül a King Crimson, Charles Lloyd, Chick Corea és Joe Bonamassa is hallható kis hazánkban – nagyon ritkán tévedtek ide a nagy nyugati sztárok, de Lee 1983-ban és 1984-ben már halható volt szólóban a BS-ben adott fergeteges koncertjén. Azóta többször megfordult itt a csapat: 1990-ben Alvinnel, 2003 után már Joe Goochcsal, az új gitárossal, 2014 óta pedig a legújabbal, Marcusszal. Az Alvin Lee utáni két Ten Years After között az a különbség, hogy míg a megüresedett trónt elfoglaló Joe Gooch (2003-2013) igyekezett mindenáron megfelelni annak a vélt vagy valós elvárásnak, hogy Alvin utódjaként a lehető leghűségesebben visszaadja az akkori dalokat, Marcus Bonfanti változtatott ezen. Nem felejtem el a jó évtizede, az ausztriai wieseni fesztiválon hallott Doors-koncertet: az új énekesnek nemhogy a hangja, de még a külseje is Jim Morrisont utánozta. Szánalmas volt! Ugyanott hallhattam Goochcsal a TYA-t is. Marcus, ahogy hallom, egy egyéniség, aki úgy formálja saját fazonjára a dalokat, hogy nem válik epigonná. A hangszerelésben is változtatott, így pl. a most nem hallott Churchillnek is a billentyűin keresztül jóval több mozgásteret adott, mint korábban. Kíváncsian vártam tehát a találkozást.

A majdnem tele nézőtérrel szemben a tágas színpadon a vörösen izzó reflektorok tüzében balra a basszeros, jobbra a gitáros, hátuk mögött a dobos helyezkedett el, az orgonistát azonban hiába kutattuk szemünkkel. Amikor még a második számnál sem kapcsolódott be, akkor kezdtünk félni, hogy nem lesz itt. De a trióvá zsugorodott formáció teljes hangerővel nyomta, hiányérzetet sem keltve, nem engedtek időt sem háborogni, sem méltatlankodni.

Elrettentés végett az új, 2017-es nagylemezükről, a ’Sting On The Tale’-ről a Land of Vandalsszal, egy kőkemény rockkal kezdtek, majd a One of These Days című, nem közismert blues-zal folytatták, mely a ’71-es ’A Space In Time’ albumukon jelent meg. A ma még ebben a műfajban sem divatos, hosszú, csapzott hajú szólógitáros – ellentétben káprázatos gitárjátékával – egy melléfújásokkal tarkított szájharmonika-szólót is elengedett benne. Jól ismert riffjeivel már a legendás időket idézte a Hear Me Calling, aminek hallatán a közönség is bemozdult. Ugyancsak tipikus TYA dögös blues-rock következett, a kevésbé közismert I’m Coming On Bonfanti ragyogó, talán Alvinnél is erőteljesebb, teltebb, és mélyebb énekével. A frontember ugyan 35 éves, feleannyi, mint társai, de a megértés teljes volt köztük. Hiába, a blues ilyen műfaj: kortalan. Az új lemezről egy séma rock’n’roll, a Silverspoon Lady következett. A nem túl bonyolult dallamokat játszó rock darálógép, a Status Quo dalai jutottak eszünkbe ennek hallatán, de szerencsére Colin volt az, aki megmentette a számot a megszokott, az elvárttól jóval cifrább basszusmeneteivel. És ha már nála volt a szó, egy általa kiválóan énekelt szólódarabja jött, a 32.20-as blues, melyet már a Pete Yorkkal készített 1985-ös lemezén hallhattunk. Nem volt öt- vagy hathúros csodagitárja, nem ujjbeggyel szaggatta a húrokat, hanem pengetővel pengetett, de azt tanítani valóan.

Ric Lee, a veterán dobos – miközben a színpad közepére költözött egy pár dobjával az akusztikus blokk megkezdése előtt – mesélt nekünk a bandáról, annak múltjáról. A Portable People, a Don’t Want You Woman és a Losing The Dogs hangzott el egymás után, unplugged előadásban, alig dobbal, félig erősített gitárral, bensőségesebb hangulatot adva az ezt megelőző, majd ezt követő zúzások között. Átmenetként az I’d Love To Change The World című Alvin Lee békeharcos dal hangzott el alaposan átdolgozva. Marcus ez esetben nem bánt kesztyűs kézzel a dallal: robosztusan, durván beleerősített, már-már agresszívan gitározott, teli torokkal énekelt-fújt, mint a torreádor által felhergelt bika. Talán egy kicsit belátóbb lehetett volna a nagy előd érzései iránt. „Thank you so much, Budapest” – mondta tizenvalahányadszor, változatlan „utánnyomással” a szám végén, a tapsokra reagálva. Szerencsére időnként Ric Lee előjött a dobok mögül egy pár értelmes szót is váltani velünk.

De nem ezután, mert ekkor jött a The Hobbit fantázianévre keresztelt száma, melyben tíz percet meghaladó dobszólót nyomott le a hajó gyomrában. De nem is akármilyet. Mert ugyan az 50 éves rutin, a technika is számít, de itt a tudás, az ötletgazdagság érlelte meg a produkciót. Összeszámoltam: 10 db cin volt az alig kevesebb dobjai felett, és csak ezeken játszott vagy öt percig úgy, hogy odaszegezte a figyelmünket zenéjéhez. Nem csoda, hogy csurom víz lett a végén! A felpörgetett hangulat tovább folytatódott, a közönség is egyre jobban együttműködött a zenészekkel, amikor a Love Like A Man híres riffjei felhangzottak. Marcus gitárjátéka a középrész improvizációi során nem is emlékeztetett az eredetire, de erős, határozott, kemény játék volt, más zenei elemeket felhasználva. Nagyon jó volt! A program az I Say Yeah című dallamos blues-rock nótájukkal folytatódott, kísérletet téve a közönség megénekeltetésére is, majd a Good Morning Little Schoolgirlben és a legismertebb, a Woodstockban elhíresült I’m Going Home-ban csúcsosodott ki. Nagy élmény volt a Sonny Boy Williamson számban azt a zenészi értekezést megtapasztalni, amelyet Bonfanti és Hodgkinson folytatott a gitárjával és basszusgitárjával egymás között. Incselkedtek, legyűrték egymást, kérdeztek-feleltek hangszereikkel, miközben mélyen egymás szemébe néztek, és onnan olvasták ki a következő lépést/hangot. Talán egyszer értük utol Bonfantinál azt, hogy az eredeti, Lee-s hangulatot változatlanul sikerült átadnia, és ez az I’m Goin’ Home utolsó negyede, a bevadult, utolsó rock’n’roll virga volt. És ez így volt jó!

A visszataps után a TYA legénysége abban a kitüntetésben részesítette a hazai hallgatóságot, hogy nemcsak az utóbbi koncerteken bejáratott műsorrend szerinti Choo Choo Mama című rock őrületet játszották le ráadásként, hanem előtte még lenyomták a slágerlisták egykori éllovasát, a dögös, blues alapú I Woke Up This Morningot is. A kétórásra kerekedett koncert után vártuk ugyan a „fiúkat” a lemezárus-standhoz, hogy régi-új lemezeinket dedikálják, de erre nem került sor. Megértjük, hogy elfáradtak. De szép gesztus lett volna.

Szerző: Gróf István
Fotók: Ten Years After Facebook-oldal, Bogdan Gomilko & Graham Yates
Videó: Kertész Ágnes

Legutóbbi hozzászólások