Egy Pozor! fesztivál: Masters of Rock 3-4. nap: Avantasia, Malmsteen, Masterplan, Sanctuary, Powerwolf, Amaranthe, Brainstorm, Lordi - Vizovice, 2013.07.13-14.

írta MMarton88 | 2013.07.25.

„Hallom, hangolják már a diszkógömböt!” – gondoltam magamban a szombati napsütésben, miközben a sátramban ébredeztem. Sejtésem azonban nem volt valós, hisz még nem az Amaranthe beállása csapta meg hallójárataimat, hanem valami cseh brigád készülődött a zörgölődéshez. Szóval: szombat reggel, ásítozás, pólócsere, majd indult is a nap a szokásos ébresztő ételek, italok beszerzésével, no meg egy érdekesnek ígérkező Silent Stream of Godless Elegy koncert lekésésével. Nem bántam volna, ha a külföldön azért már némi underground ismertséget összeszedő SSOGE helyet cserél az élvezetesnek nehezen nevezhető szlovák Desmond-dal, de hát az élet kegyetlen. Ellenben így maradt időm megigazítani Devergo sálamat, felvenni Buffalo cipőmet, belőni a hajzselét a frizurámon... egyszóval felkészülni Vizovice legnagyobb drum n’ bass partijára: az Amaranthe koncertjére!

 

 

Ezzel tök jókat poénkodtunk reggel a kempingben, de amilyen az élet, számításunk végül jobban bejött, mint reméltük: az Amaranthe legénysége gyönyörűen elcseszte a beállást, így a koncert szinte végig borzasztó rosszul szólt. Sajnos Olof Mörck gitárjából a mi oldalunkon kb. semmit sem lehetett hallani, így az a kevéske metal, ami ebben a produkcióban van, alaposan elbújt... na nem is baj, legalább „lehetett csapatni, mintha Guettán lettünk volna…” Az mondjuk nagy szerencse, hogy a formációban mindössze három énekes van: ha egy kicsit többen lennének, az első pár számban talán ének sem lett volna. Először Jake, aztán Andreas mikrofonja krepált be, volt is nagy idegeskedés a színpadon, akkor meg pláne, amikor a dobok hangosítása is szétcsúszott... egyszóval nem volt szerencséjük a svédeknek ezen a délutánon. Talán a Nexus volt az első olyan dal, amelyikben mindent lehetett úgy-ahogy hallani, bár a gitár végig borzasztó halk maradt.

Na de nézzük tovább! Van az a fajta figura egy-egy zenekarban, akit úgy hívnak: frontember. Ez általában az énekes, ennek okán az Amaranthe olyan helyzeti előnyben van, hogy ihaj! Három énekessel akkora bulit lehet csapni, hogy nem csak a színpad, de a kemping és szétesik. Ezzel ellentétben mit láthattunk? Oké, mindenki jól hozza a témáit, de amikor nem énekelni kell (és tessék nekem elhinni, ez elég gyakran előfordul, hisz mindig van legalább két olyan vokalista a színpadon, akik csak a mikrofont díszítik), akkor úgy állnak ezek az arcok beszarva egy helyben, mint kiscica egy pitbullveremben. Jó, persze ott van Elize, feltipeg a magassarkúban, a hófehér Dolce & Gabana napszemcsiben, trendi-bendi szoknyájában, és úgy mutogatja a szívecskéket nekünk a tündéri kis kacsójával, mintha legalább férjet keresne. Bájos, de mosolyogni meg cukiskodni egy plázai eladó vagy egy szórólapárus hostess lány is tud. De a sapis Jake se jobb, nála még a szívecskék is elmaradnak... bár talán jobb is ez így.

De be is fejezem a szemétkedést, hisz aki ismer, az tudja, hogy én csak azokat bántom, akiket szeretek. Az Amaranthe-t pedig a csipkelődő felvezető ellenére is nagyon szeretem. Miért? Mert még a fent említett problémák ellenére is baromi jó bulit csináltak. Egyrészt a korai időpont ellenére is hatalmas tömeg gyűlt össze megnézni őket (a főattrakció Malmsteen örülhetett volna, ha ennyien kíváncsiak rá), másrészt mert hiába sok benne az elektro, meg a pop, sőt, sokak számára metalnak is alig nevezhető ez a zene, mégis nagyon jól működik, épp ezért rengetegen imádják. Még csak egy közepesen ügyes frontember sem kellett ahhoz, hogy óriási hangulat alakuljon ki a hatalmas tömegben, és az emberek kiabáljanak, tapsoljanak, bulizzanak, táncoljanak. Ütős, azonnal ható, könnyen befogadható, fogós dalokat hallottunk, melyek baromi könnyen megcsinálják a bulit egy fesztiválon. A fiatalok imádják őket (a buli alatt a bal fülembe egy haverom kábé folyamatosan azt magyarázta, hogy ő mennyire halálosan szerelmes Elize-be), szóval na, fut a szekér, és én ennek örülök. Mertek kockáztatni és valami újat, no meg modernt csinálni, és ez láthatóan bejött nekik. A tömeg imádta a Hungert, a Nexust, és a többi slágert, a setlist gyakorlatilag tökéletes volt, az előadásba meg majd belejönnek.

Két éve még a kutya sem tudta, hogy kik ezek, most meg 5-6000 ember tombol az Afterlife hangjaira... össze fognak ezek az arcok szokni, megszeretik a színpadot, és idővel nem csak a dalok lesznek majd gyilkosak, hanem az előadásmód is. A szerencse nagyon nem kedvezett nekik, de bebizonyították, hogy őket a gubancok nem állíthatják meg, elő is vették az iPhonokat, iPadeket, iMaceket (nyilván ilyen trendi figurák kizárólag Apple termékekkel nyomulnak), hogy megörökítsék a lelkes publikumot. De ez még csak a kezdet! Ha nem cseszik el, és kiadnak még pár erős lemezt, nemsokára már sötétedés után fognak fellépni a MOR-on. Vagy ha máshol nem, legalább a Balaton Soundon.

Setlist:

Invincible / Leave Everything Behind / 1.000.000 Lightyears / Serendipity / Infinity / Afterlife / Burn With Me / Mechanical Illusion / It's All About Me (Rain) / The Nexus / Call Out My Name / Hunger

A nagy tömeg persze az utolsó hangok elillanásával azonnal szertefoszlott, a Brainstorm kezdésére már csak feleannyian maradtunk a küzdőtéren, ami azért szerencsére a vérprofi német power fogat zseniális élő teljesítményére fokozatosan duzzadt fel újra. Emlékszem, két éve a tömeg nem volt hajlandó elengedni Andyékat a fesztiválról, és a hivatalos program után még vissza kellett jönniük egy fények nélkül elnyomott zárószámra, mert a nép nem akart hazamenni. Na, ha ilyen katartikus bulira ezúttal nem is került sor, azért még így is simán zseniális koncertet kaptunk a fiúktól – bár valljuk be, hogy ezen már meg sem lepődni, hisz ők mindig top formában vannak. A nap hőse mondjuk ezúttal is Mr. Franck volt, aki nem csak remek énekteljesítménnyel, de egy őrült show-val is megbolondította a bulit.

Volt itt a színpad oldalán való felmászástól kezdve a közönséghez leugró pacsizásig minden, a program pedig már megint egy brutálisan erős, bár érzésem szerint fájdalmasan rövid best of volt. Andyről elég nehéz az embernek levennie a szemét, de mögötte a többiek is bombabiztosan hozták az alapokat, így egy igazán ütős produkciót kaptunk, a nem túl népes, viszont borzasztó lelkes és hangos közönség pedig gondoskodott arról, hogy a hangulat végig frenetikus legyen. Ez persze nem is lehet csoda, hisz már a nyitásként elcsattintott Worlds Are Coming Through zúzdája akkorát ütött, mint a buszkerék, és a Falling Spiral Down / Fire Walk With Me duó hallatán nem lehetett elkerülni a headbangelést. Persze a legnagyobb ovációt ezúttal is az együtténeklős All Those Words kapta, a lelkes rajongók már a műsor közepén ezt kántálták az átkötők alatt, pedig messze volt még a vége. Mindenesetre énekelni tudott a tömeg, nem is kicsit, így Andyék ezúttal is megfürödhettek a dicsőség mámorában, még hosszú percekkel a záró Highs Without Lows elcsendesedése után is. Számomra rejtély, hogy ez a banda miért nem futott be 2006-2007 környékén, hiszen gyakorlatilag állandó jelleggel adtak/adnak tökéletes koncerteket, a ’Soul Temptation’, ’Liquid Monster’, ’Downburst’ hármas pedig maga a power metal esszencia. Talán a kicsit nehezebben befogadható, durvább power stílus az, ami miatt a tömeg, illetve leginkább a fiatalok végül nem találtak rájuk. Egy hihetetlenül profi csapat fergeteges buliját élvezhettük ismét, bár a Brainstormnak ennél sokkal előrébb kellene már járnia!

„No styles, no limits, freedom in music!” – ezzel az egyszerű mondandóval állt ki a színpadra a Waltari, és hát nem is tudom... engem elég hamar elkergettek a színpad közeléből. Muzsikájuk egy experimentális egyveleg, igazából van benne minden a funktól a punkon át a heavy metalig. A lángvörös hajú frontembert láthatóan az sem zavarta, hogy hangi adottságai jóval korlátoltabbak, mint a zenei stílusuk. Ennek ellenére nyomta, ahogy kifért belőle, akkor is, ha épp hamis volt. Rajta kívül a tarkabarkán pörgő másik gitáros srác volt még érdekes látvány, a fazon láthatólag borzasztóan elvolt magával a buli közben. Ennek ellenére nekem határozottan az volt az érzésem, hogy ez a világegyveleg píszendláv alterzene sokkal inkább kívánkozik a Sziget Fesztiválra, mint ide; ott a multikulti művészlelkeket inkább elkapná, mint engem. Az mondjuk a nyílt ízlésű csehek érdeme, hogy így is sokan kíváncsiak voltak rájuk, az meg a Waltarié, hogy legalább eltoltak egy Anthrax-feldolgozást, a Caught In A Mosh-t. Ez nagyon nem az én világom, a jövőben igyekszem kerülni őket.

A Moonspell-lel való találkozásaimról eddig kizárólag pozitív élményeim vannak, történetesen eddig mindkét korábbi koncertjükön sikerült gyönyörűen és békésen elaludnom. Hogy ez idén nem így történt, az a roppant cselesen megválasztott setlistnek köszönhető, ugyanis egy igazi retrobulit kaptunk, amely az első két lemez sötétebb black/gothic világára épült. Láthatóan a közönség is erre fogékony igazán, jól is érezte magát mindenki, és a portugál banda is kitett magáért. Noha alapjáraton otthon soha nem hallgatom őket, látva barátaim lelkesedését és az remek produkciót, a jövőben mindenképp részletesebben megismerkedem majd a fent nevezett albumokkal. Ha különösebben le nem is taglóztak, erős bulit toltak, így azt hiszem itt az ideje, hogy egy komolyabb esélyt adjak a srácok zenéjének.

A táborban a legmegosztóbb véleményeket azt hiszem, hogy a Lordi koncertjéről hallottam: egyesek imádták, mások szerint vállalhatatlanul gáz volt. Személy szerint én jól szórakoztam, bár az tény, hogy az eddigi négy Lordi bulim közül mindenképp ez volt a „legvisszafogottabb”. Anno nekem nagyon bejött a ’The Arockalypse’ lemez, és a korábbi dalokkal is könnyen megbarátkoztam, de én régóta úgy érzem, hogy a banda csak egy helyben toporog, hiszen az egészségesnél gyakrabban adnak ki új és túlságosan is kiszámítható albumukat. Talán a koncerttel is ez volt a bajom: túlságosan biztonsági, kicsit már rutinszagú volt. Persze egy „elsőlordizónak” tuti nagy élmény lehetett, különösen úgy, hogy a friss billentyűs, Hella, a schizo baba is kapott egy kis önálló horror show-t.

Ami mindenképp bejött, az a setlist megválasztása volt: kedvenc albumom öt dallal is képviseltette magát, szóval  egy ütős kis best of műsornak is nevezhetjük az estét, melybe jól belesimultak az új lemez legjobb pillanatai is. Persze ha egy koncertet a God of Thunderrel vezetnek fel, akkor arra lehet számítani, hogy egy bulis rock ’n roll-partiba fogunk csöppenni, és ez így is lett. A Devil Is A Loser (micsoda szárnyak!!!), a Blood Red Sandman, a Hard Rock Hallelujah klasszikusai mellett a közönség imádta a meglepetésként elővett, ám nagyot szóló They Only Come Out At Nightot, de a Bringing Back The Balls fogadtatására sem lehetett panasz. A műsort végig profin és hangulatosan konferáló és vezető Mr. Lordinak amúgy végig a tenyeréből evett Vizovice, a többiek mintha ezúttal egy kissé szolidabban  zúztak volna. Ezúttal piróból sem volt olyan orbitális mennyiségű, mint amit vártunk, de ez senkinek nem rontotta el különösebben a kedvét. A záró Would You Love A Monstermant követően nem véletlenül csendült fel hatalmas ováció, a finn szörnyek pedig ha nem is okoztak olyan katarzist, amilyenre némelyek számítottak, de egy abszolút korrekt, ám kissé kiszámítható fellépéssel búcsúztak el Csehországtól.

Setlist:

We're Not Bad For The Kids (We're Worse) / Bringing Back the Balls to Rock / The Riff / Who's Your Daddy? / Blood Red Sandman / It Snows In Hell / I'm The Best / Hard Rock Hallelujah / They Only Come Out At Night / Devil Is A Loser / Sincerely With Love / Would You Love A Monsterman?

Alapvetően nem voltak nagy elvárásaim Malmsteennel kapcsolatban, de még ezeket sem sikerült megugrania a „világ legjobb gitárosának”. Több ének, több klasszikus, és kevesebb szóló: ennyivel lehetett volna megkúrálni a dolgot. Persze a hiba bennem van, minek megyek a világ legjobb gitárosának a koncertjére, ha nem szólókat akarok hallgatni, és valahol van is ebben igazság. Ennek ellenére még így is akadtak kiemelkedő pillanatai a koncertnek: a Dreaminget, a Gates of Babylont, vagy a Heaven Tonight-ot például még a szétszólózás ellenére is örömteli volt élőben hallani, kár, hogy utóbbi két szám közt nyolcvanszor halálra unta magát a gitározáshoz különösebben nem értő egyszeri rockrajongó. A nyitó Rising Force feléről viszont lemaradt, ugyanis gitárt kellett cserélnie, mondjuk utána aztán már semmi sem szabhatott gátat a fickó ujjainak.

Aki minden tiszteletet megérdemel, az a svéd gitárhős billentyűse (elvileg Nick Marinót láttuk-hallottuk); meglepően jó hangja van, szerintem abszolút élvezetesen és jól nyomta nem nevetlen elődeinek témáit. Meglepetés a köbön! A többi zenész pedig becsülettel tűrte, hogy a színpad fele egyedül a gitárosé volt, mondjuk szerencsére rendesen be is mozogta, szaladgálta azt. Egy igazi jelenség a pali, aki jól és látványosan gitározik, de ettől még nekem sok volt itt a magamutogatás. Bűn, hogy aki képes olyan himnuszokat írni, mint a Motherless Child, a Save Our Love, vagy a You Don’t Remember, nem játssza ezeket élőben. Legközelebb tessék gitár workshopra meghívni, a harmadik nap főműsoridejére pedig valaki olyat leszervezni, aki legalább a program felében hajlandó épkézláb dalokat játszani.

Előzetesen abban voltam csak biztos, hogy a megújult Masterplan tuti le fogja játszani a The Game című új dalát, de még ebben az egyetlen elképzelésemben is tévedtem. Azt viszont álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen lehengerlő formában találjuk majd a német fogatot; megkockáztatom, hogy ők adták a nap koncertjét. Méghozzá, wow, mekkora bulit toltak! Ugye már sok-sok éve nem koncertezett a banda, Grapow pedig atomjaiból építette újra a fogatot. A visszatérő ’Novum Initium’ mondjuk engem kevésbé győzött meg, mint Mike barátomat, így eléggé kétkedve indultam el a Dio nagyszínpad felé. De valami eszeveszettül nagyot szóltak, és a setlistet is tökéletesen eltalálták: csaknem a teljes debütalbumot eltolták, és a későbbi korongoknak is sikerült a combosabb pillanataiba belenyúlni. A hangzás a kezdeti bizonytalanság után hamar helyreállt, így igazi power metal gigabuli vette kezdetét kora hajnalban. Úgy tűnik, hogy Masterplanék komolyan be akarják bizonyítani, hogy van keresnivalójuk a színtéren!

Noha valószínűleg még nem játszott sokat együtt ez a felállás, mégis egy jókedvű, laza, és teljesen profi műsort toltak. A legnagyobb kérdés persze az volt, hogy Rick Altzi miként tudja helyettesíteni Jorn Landét, erről pedig nyilván lehet vitatkozni. Jorn egy különleges talentum, orgánuma gyakorlatilag utánozhatatlan, ugyanakkor meg kell érteni, és el kell fogadni, hogy főállásban (gondolom anyagi okok miatt) a saját unalmas és teljesen középszerű szólókarrierjével szeretne foglalkozni. Kész, nyilván a rajongók könyörgése miatt nem fog visszajönni a Masterplanbe, innentől meg fölösleges keseregni, vagy Altzit bántani. Már csak azért sem, mert baromira jól énekel, remek hangja van, nekem az egész koncert alatt eszembe nem jutott, hogy hiányzik innen Jorn. Emellett pedig egy barátságos, kedves figura, ráadásul láthatóan marha jól kijönnek a többiekkel, látszik, hogy jó hangulat uralkodik a Grapow vezette csapatban. Ennél több pedig nem kell, hisz az ő jókedvük hamar átterjedt a publikumra is, és mindenki együtt énekelte az Enlighten Me, a Spirit Never Die, a Crimson Rider, és a Kind Hearted Light zseniális refrénjeit. Számomra a csúcspont mindenképp a happy metal himnusz Heroes volt, valami zseniálisan működik élőben a szám, de a záró, kicsit meglepetés Crawling From Hell is simán megmozgatott minden nyakat. Ráadásul a srácoknak még arra is volt energiájuk, hogy a felvezetésben viccelődjenek egy kicsit a Lordival.

A színpadképet Altzi és Grapow uralták, de nem ment át fölösleges bohóckodásba a műsor, hanem karizmatikusan és bátran sétálták be a deszkákat, sőt, a Stratovariusban hajdanán még meglehetősen passzív Kainulainen basszer is egész intenzíven bólogatott. Lehetne ezt még ragozni, de minek: a Masterplan visszatért! A SOTE Klub-os buli kötelező minden power metal rajongónak, hiszen ezt a szimpatikus, vidám brigádot a kolosszális dalok, és nem Jorn hangja teszi naggyá!

Setlist:

Enlighten Me / Spirit Never Die / Lost And Gone / Crystal Night / Betrayal / Crimson Rider / Back For My Life / Time To Be King / Keep Your Dream Alive / Heroes / Soulburn / Kind Hearted Light / Crawling From Hell

Ha már a szombat este egy ilyen zseniális Masterplan bulival zárult, nem hagyhattuk ennyiben a dolgot, és a helyi sör-, illetve likőrkülönlegességek kóstolgatása mellett egy bődületes afterpartyt rendeztünk a kempingben, illetve a legközelebbi sörsátorban, ismét bebizonyítva, hogy a buliknak csak egy része zajlik a fesztivál területén belül. No meg hogy a nemzetközi rockerválogatott azért alapvetően egy vidám, barátságos társaság, ahol könnyű új ismeretségeket szerezni, és jópofa szórakozópartnereket találni. Már bőven a reggeli napsugarak birizgálták szembogarainkat, mikor visszatámolyogtunk a sátrainkhoz, hogy egy kis erőt gyűjtsünk a zárónapra...

…mely ha nem is volt a legerősebb, de úgy érzem, hogy méltó zárása volt a fesztiválnak. Ilyenkor persze kicsit azért már lehangoló látni, hogy sokan összepakoltak és cihelődnek hazafelé, és a faluban is feltűnik egy-egy nem fekete pólós figura, emlékeztetve minket, hogy a négynapos fémmennyország csak egy idealizált álomvilág, mely hamarosan tovaszáll. Szomorú volt szembesülni vele, hogy a való életben nem mindenki hord együtteses pólót, az emberek nagy százaléka azt sem tudja, hogy kik azok a bandák, akikért mi olyan sokat utaztunk. Ráadásul vannak nagyobb kérdések és problémák is a világon, mint hogy a két kedvenc zenekarod koncertje között a Jelinek melyik likőrjét kóstold meg. Talán ezért is sikerült olyan jól ez a MOR: az ember stressz nélkül, bátran elszakadhatott egy hétre a mobiljától, a Facebooktól, az e-mailtől, az internettől, a munkától, és nem kellett mással foglalkozni, mint a haverokkal, a bulizással, na meg a jobbnál jobb zenékkel. Mi is lehet ennél kikapcsolóbb egy nyaralásban, nem igaz?

A nap első érdekesebb bandája a Xandria (Szangria, he-he) volt, avagy „a szegény ember Nightwishe”. Igazából ez az egyszerű jelző tökéletesen ki is merít mindent, amit érdemes megemlíteni a fogatról. Valami rettenetesen pofátlanul próbálnak meg felúszni Tuomasék farvízén, kb. úgy tudom szemléltetni őket, mint a Majesty-Manowar párost. Más kérdés, hogy a dalok jóval kevésbé izgalmasak, mint Tuomaséknál, így meg az egész produkció el is vérzett. Az egyetlen dolog, ami megmentette őket attól, hogy visszadőljek a sátramba aludni, az egyrészt a fesztiválhangulat volt, másrészt a lelkes és hangos közönség, akik láthatóan borzasztóan örültek kedvenceik minden rezzenésének. Akadnak amúgy erősebb pillanatai a zenéjüknek (The Lost Elysion), és így napkezdésnek jó is volt ez az egész, hangulatba hozta az embert. De a jövőben a mostaninál azért komolyabb és profibb színpadi munkára, több egyediségre, és sokkal-sokkal több erős dalra lesz szükség ahhoz, hogy előrejussanak.

Az egész fesztivál egyik legnagyobb kuriózuma a seattle-i kult power metal csapat, a Sanctuary felbukkanása volt. Ebből a bandából nőtte ki magát később a Nevermore, Jim Sheppard basszer és Warrel Dane énekes jelen is volt a koncerten. A Sanctuary a metal világ egyik méltatlanul alulértékelt bandája, nem csoda, hogy nagyon kevesen is gyűltek össze megnézni őket. Noha hallhattunk két új számot a készülő lemezről, zeneileg ez egy totális retro buli volt, amely a 80-as évek US power bugyraiba repített vissza. Ez mondjuk értelemszerűen csak kevés ember számára vonzó, de a Sanctuary így is odatette magát. Dane és Shepperd profizmusa persze megkérdőjelezhetetlen, de Lenny Rutledge, és az új srác, Brad Hull is remekül kezelték a hathúrosokat, emellett pedig sokat tettek azért, hogy a zenében és hangulatában full retro buli ne menjen át öregesbe. Ami személy szerint engem egy picit zavart, az a túlságosan sok középtempó, de hát ez már csak az én ízlésem ficamát minősíti.

Ennek ellenére ez egy igazi csemege volt, a retro power metal hívőknek, meg a farmerdzsekis true metalistáknak egy falat fémorgia. Az elhangzott két új nóta pedig bebizonyította, hogy érdemes lesz várni a friss korongot. A srácok jófejségét bizonyítja, hogy a bárdistákkal kicsit később sikerült a küzdőtéren is összefutni és dumálni egy kicsit. Manapság a US power nem a legnépszerűbb fémzenei alműfaj, de még néhány hasonlóan ütős koncert meg jó lemez, és Warrel Dane-ék ismét beverekedhetik magukat az elitbe.

Ha már kuriózumokról beszélünk, akkor Anneke van Giersbergen egykori The Gathering-énekesnő zenekara is mindenképp annak számít. A most éppen vörösben pompázó kisasszony amúgy egy tüneményes, bájos jelenség, ráadásul a hangja is csodaszép, ám zeneileg én továbbra sem vagyok különösebben kibékülve vele. Egyrészt Gatheringet is csak szökőévente egyszer veszek elő a saját örömömre, a szólódolgai meg eddig kifejezetten taszítottak. Gondolva a fesztivál vegyes közönségére, a dalnoklány azért szerencsére szemezgetett korábbi bandája szerzeményeiből, sőt még a Devin Townsend Project-beli tevékenységéről is megemlékezett (Hyperdrive). Ennek ellenére a kőkemény power riffek után számomra kissé megölte a délutánt Anneke szomorkodós művészzenéje. Nyilván érdekes volt látni a hölgyet zenekarával, de bennem ez a produkció a kuriózumjellegből adódó kíváncsiságom kielégítésén túl nem sok pozitívumot hagyott. Nem az én világom, nem az én zeném.

Akárcsak Liv Kristine és kis családja. No Krull úr ezúttal hozta magával az Atrocityt is, így egy amolyan párhuzamos ikerbulit kaptunk, két dobcuccal a színpadon, melybe a death metal legenda, és a gót csinibaba világának legsötétebb pillanatai vegyülhettek. Érdekes egyveleg volt az biztos, bár ezen bandák nekem szintén eléggé szűz terepet jelentenek fémzenei ismereteim terén. A My Destiny slágerrockját mondjuk mindig jó hallgatni, hosszú távon viszont sikerült mindkét csapatra ráunni, így egy kiadós fürdést, és némi felfrissülést választottam inkább, hogy újult erővel vághassak az esti maratonba.

A power metal éjszakát egy vérszomjas farkashorda nyitotta: a Powerwolf élő erejéről már többször volt alkalmam meggyőződni. Noha ezúttal némiképp visszafogottabbak voltak, mint a 2011-es MOR-on, a fekete mise keretein belül celebrált vadkaland még így is óriási hangulatot teremtett, a cseh közönség megőrült a Greywolf tesók bandájáért. Más választásuk persze nem is nagyon lehetett, a Sanctificed By Dynamite, Prayer In The Dark, We Drink Your Blood trió, no meg a brutálisan erős hangzás azonnal feltüzelte a hangulatot. Attila Dorn pedig az utóbbi években profi frontemberré nőtte ki magát, akinek a tenyeréből evett a publikum. Noha a templomos imidzset kihasználva főpapunk talán többet is bohóckodhatna a koncert „celebrálásával”, énekteljesítményben most is a topon volt. Hihetetlen nagy és erőteljes hanggal bír a fazon.

A démoni farkasikrek ezúttal talán kevésbé voltak ordasak, mint szoktak, de grimaszolásból és futkosásból így is kaptunk a Greywolf tesóktól, a pokoli billentyűs Falk Maria Schlagel pedig ezúttal mintha a grimaszolásnál és acsarkodásnál többet klimpírozott volna. Mindenesetre egy igazi esszenciáját kaptuk a korábbi slágereknek, illetve az Amen And Attack mellett a Coleus Sanctus is előkerült az új lemezről. A közönség őrült lelkesedését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy elég volt a refrént egyszer eltolni, hogy a későbbiekben már mindenki együtt énekeljen-kiabáljon-dúdoljon erre a dalra. is. Hallhattuk még a poénsláger Resurrection By Erectiont, hatalmas energiák szabadultak fel a Saturday Satan, valamint a Raise Your Fist, Evangelist alatt, de a záró Lupus Dei is őrületes hangulatot eredményezett. A Powerwolfra érezhetően ki volt már éhezve a tömeg, a koncert pedig bődületes sikert aratott. A zenekar csillaga emelkedőben van, s ha a korábbi gyilkos élő formájuk vissza tudják hozni, az őszi Európa-turné egy masszív parádévá fog válni. Szóval rocktesókák, tessék beállni a vérfarkasok mellé vonyítani, úgy tűnik, hogy ezek most nagyon az ő hónapjaik! Wahúúúúúú!

Setlist:

Sanctified With Dynamite / Prayer In The Dark / We Drink Your Blood / Amen & Attack / Werewolves Of Armenia / Resurrection By Erection / Coleus Sanctus / All We Need Is Blood / Saturday Satan / Raise Your Fist, Evangelist / Lupus Dei

No, és végül jöjjön a lényeg: az Avantasia, ami pedig jött, látott, és győzött. Noha a szervezők szabad kezet adtak a fesztivál főattrakciójának, némiképp megvágták a tavaszi turné programját, és egy ütős, 20 számos kis best of-fal készültek. Ötödjére láttam élőben Tobi rockszínházát, rajongóként pedig minden egyes alkalommal élveztem a bulit. Szerencsére az utóbbi időben tudott pihenni egy kicsit a csapat, így Tobi nem volt olyan dögfáradt, mint Kaufbeurenben, és egy élettel teli, kedvencektől hemzsegő, lenyűgöző hanggal és fényekkel megtámogatott szuperprodukciót kaptunk. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy Ronnie Atkins pár nappal a buli előtt lesérült, így nem tudta elkísérni az avantasiás srácokat. Ennek amúgy megvolt a maga előnye, illetve hátránya is. Nem tudom, hogy előzetesen milyen tervei voltak Tobinak a setlistre nézve, de Atkins hiánya értelemszerűen leszűkítette a ’The Mystery Of Time’ lemezről elővehető dalok számát, így szerencsére sokkal inkább volt ez egy best of koncert, mint – a setlisteket elnézve – a turné többi állomása. Másrészt viszont hiányzott a karizmatikus fémisten és remek hangja, és mivel ő tudta eddig legjobban pótolni Jorn-t, így az ő mellőzöttsége miatt pláne sokakban maradhatott hiányérzet.

Mégis zseniális buli volt ez, végtelenül profi és élvezetes; power metal esszencia, néhány hatalmas kedvenccel. A színpadon lévő zenészek mindegyike teljesen jól szerepelt: Somló Tamás mutogatós kiadása, Bob Catley ezúttal jóval kevésbé ripacskodva adta elő dalait, mint tavasszal, az In Quest For, illetve a The Story Ain’t Over zseniális pillanatai voltak a végig erős show-nak. Oli Hartmann zseniális hangjának Atkins kiválásával jóval nagyobb tér jutott, én ezt nem is bántam, mert noha remek gitáros, a fickó orgánuma egészen kivételes, öröm volt őt hallgatni. Kiskéről mindig szuperlatívuszokban lehet csak nyilatkozni, most mondjuk egy kicsit kevésbé volt topon, de még így is alázza a színtér javát. Aki pedig mindenkit meglepett, az Eric Martin volt. Nekem már az előző koncerten is nagyon szimpatikus volt a figura, igazán jópofán, könnyeden vezeti a műsort, nagyon közvetlen, emellett remek poénokkal és szövegekkel állítja maga mellé a hallgatóságot. Egy végtelenül jófej srác, ráadásul a What’s Left Of Me poprockja tökéletesen is áll neki, a hangjába pedig ezen az estén sem lehetett belekötni. Amanda Somerville hozta a szokásos formáját, Thomas Rettkét pedig szerencsére nem hajszolták bele a Scales of Justice-be, mint néhány hónapja, hiszen hallhatóan nem bírta azokat a témákat; ellenben a Wicked Symphonyban brillírozhatott. Nem szabad elmenni a végtelenül profi hangszeres szekció mellett sem, Felix a doboknál már megint iszonyatosan megdolgozott, de nekem Oli és Sasha gitárszólói/párbajai is nagyon-nagyon tetszettek.

A csúcspontokat számomra persze a felturbózott power himnuszok jelentették: a Shelter From The Rain, a Promised Land, az óriási ovációt kapott Breaking Away, illetve a Reach Out For The Light. Szerencsére Tobi most nem fárasztott minket a Sleepwalkinggal, a Lost In Space pedig kiváló lehetőséget adott arra, hogy villámgyorsan elszaladjak szerezni egy kis kaját. Ekkor volt alkalmam szemrevételezni, hogy micsoda hatalmas tömeg gyűlt össze Tobiék bulijára (bár valaki gyorsan megnyugtatott, hogy tavaly a mindenidőklegjobbzenekara Sabatonra még többen voltak kíváncsiak... nyilván), ami nagyon szívmelengető látvány volt. Egyszer amúgy érdekes lehetne valami olyan Avantasia koncertet megcsinálni, amihez némi színpadi munka, díszletek, urambocsá egy kis színészet is társul, kíváncsi lennék, hogy abból mit tudnának kihozni ezek a srácok.

Egyetlen negatívumot tudok csak felhozni: noha végig jó hangulatban, és lendületesen zajlott a koncert, Tobi nem bírt magával, és a Sign Of The Cross elején egy gigahosszú bemutatkozást tartott... ez a fárasztás szerintem senkinek sem hiányzott volna, ha elmarad. Oké, hogy sokan voltak a színpadon, de akkor minek még azzal is hülyéskedni, hogy Hartmann úr hol nőtt fel? A turnéból épp kiszálló gitártechnikus bemutatása meg aztán tényleg túlzás volt. Értem én, hogy nagyon összeszokott és -barátkozott már ez a csapat, és jól érzik magukat a turnén, de ez borzasztó fölösleges időhúzás volt, igazán megkímélhettek volna tőle minket a srácok. Nem azt mondom, hogy játszhattak volna inkább valamit (hiszen 20 dal azért elég volt), egyszerűen csak 2 percben kellett volna elintézni. Ennek ellenére – mint mindig – egy zseniális, profi és vidám koncertet kaptunk ezúttal is az Avantasiától, nekem most is borzasztóan bejöttek, várom, hogy a következő turnén ismét megnézhessem őket!

Setlist:

Spectres / The Watchmakers' Dream / The Story Ain't Over / The Great Mystery / Prelude / Reach Out For The Light / Breaking Away / What’s Left Of Me / Promised Land / The Scarecrow / Shelter From The Rain / In Quest For / The Wicked Symphony / Lost In Space / Twisted Mind / Dying For An Angel / Farewell / Avantasia / The Seven Angels / Sign Of The Cross

Hát ennyi. Négy nap mennyország, avagy a tökéletes nyaralás ért a végéhez, és egy kis hungarocell csata, meg egy reggelig tartó afterparty után szomorúan tértünk nyugovóra, hogy hétfőn összepakoljunk, indulás előtt még bevásároljunk a szuper finom cseh sörökből és a Jelinek italkülönlegességeiből, majd elindultunk hazafelé. Kicsit szomorú volt kilépni a fémvilágból, és visszatérni a normális életbe, de mivel mindegyikünk remekül szórakozott, nem is lehet kérdés, hogy jövőre is a Masters of Rockot választjuk. Egy profi rendezvény, jó társasággal, király zenékkel, és magyaroknak is elfogadható árakkal – zenében verhetetlen, pazar metal fesztivál.

Szerző: MMarton88

Képek: Savafan

Köszönet a Pragokoncertnek!

Legutóbbi hozzászólások