Szabadságérzés a lélekben motorosoknak is: Karthago, Sweet, Helloween – Open Road Fest, Alsóörs, 2016.06.09–11.

Open Road Fest. A magyar tenger találkozása az amerikai szabadságérzéssel. A magyar virtusé az amerikai motorokkal. Engem, aki négykerekűvel közlekedem, csupán a szele csapott meg ennek a dolognak. Nekem egész mást jelent a Balaton. Egy kis üdülőfalut, találkozást a családdal, maratoni beszélgetéseket, beúszást a bójáig a néha Hajdúszoboszlót is megszégyenítő hullámfürdőben. Hogy mit keresek akkor én a harley-davidsonosok találkozóján? A rockzenét a nagyszínpadon.

Az esti fesztiválprogramot idén végig a vihar fenyegette. Minden nap ment a fohászkodás, hogy elkerüljük, és végül majdnem sikerült is, csak az Anna And The Barbiesnak jutott ki belőle tisztességesen. Tavaly csupán egy napra mentem le, idén három napon át forgolódtam a mocijaikat büszkén túráztató bőrruhások között. Nekem egy kicsit dedós ez a „farokméregetés”, a hangerőt bírom, de a nagyváros után nem vágytam extra adag benzingőzre. Így hát idén szigorúan csak a nagyszínpad műsoraira mentem oda. Azok viszont minden igényt kielégítettek. A 70-es évek rágógumizenéjének 46 éves óriásai, a Sweet, a dallamos magyar hard rock muzsika 37 éve változatlan felállással dübörgő elefántjai, a Karthago, a 32 éves germán power metal legenda, a Helloween, az idén harmincadik jubileumát ünneplő magyar heavy metal csapat, az Ossian, a 12 esztendős, kezdetben az R’n’B-t a hiphopppal ötvöző, de mára sokkal inkább az indusztriális metal vizein evező Anna And The Barbies, és a még csak 6 éves, de a 60-as évek pszichedelikus rockját idéző Ivan And The Parazol széles spektrumát lefedte a rockzenei palettának.

Csütörtökön kiderült, hogy az Ivan And The Parazol fiataljai fekete-fehérben látják a világot. Fekete-fehér lemezborítók, fekete-fehér videóklipek a háttérben, amikor meg nem, akkor ezek a fekete-fehéren szuggeráló, vibráló formák, a zenekar meg abban a „zizilaboros” fekete-fehér csíkos szerelésben... Még a hangszerek is fekete-fehérek voltak (a piros basszusgitár kivételével), a zene meg olyan, mintha még a fekete-fehér tévék korát élnénk: pszichedelikus rock, persze modern hangzással ötvözve, de a billentyűs hangszert akár Ray Manzarek is használhatta volna a The Doorsban. Tiszta vintázs! A műsorba befért néhány feldolgozás is (Santana, Hobo, Illés) a saját dalok közé.

A Karthago a szokásos elefántdübörgéssel érkezett, hogy 37 éves pályafutása legnagyobb slágereit előadja a motorosok találkozóján. 7 éve jelent meg az utolsó lemezük, az ’Időtörés’, azóta nagyjából sztenderd programmal utaznak az országban. A hangulat remek volt, a műsor impozáns, az idő csodálatos (Gidófalvy meg is köszönte az égieknek, hogy elkerülte a vihar Alsóörsöt). Hogy nekem mégis hiányérzetem volt, az csak azért lehetett, mert a tavalyi PeCsa-búcsún láttam egy még ennél is jobban sikerült koncertet tőlük. Most nem volt Paks, az atomváros, kimaradt a ’ValóságRock’ albumról a Néma asszony, így erről a lemezről egyetlen dallal sem emlékeztek meg, és az utolsó album interpretálása is egy számmal rövidebb volt. Úgy látszik, ők is „fesztiválprogrammal” készültek, pedig főzenekarként nyugodtan játszhattak volna akár 2 órát is.

Mindazonáltal a Szigeti-Kocsándi páros által bemutatott gitár-ének párbaj ezúttal is remekül működött, Kocsándi A dob mögül is remekül énekelt, amikor viszont előre jött a mikrofonhoz a Csak a zene szól című dalra, abból az derült ki számomra, hogy Takáts Tamás mennyivel jobb dobos, mint ő frontember. Gidó nem mehetett haza csaszti-lasztizás nélkül, és a motoros találkozó apropóján különösen aktuális volt a fejére húzott bőrsapka. Sajnos a hangulatomat kicsit megrontotta egy közelben álló úriember, aki teveszar illatú szivarjára rágyújtva 5 méteres szabad területet harcolt ki maga körül. Az Apáink útján igazi rockhimnuszként zengett, Az árulóra most is emelkedtek a kezek, a Keleti éjben pedig feltűnt Gidó sejk-énje. Requiem nélkül persze nem múlhat el Karthago-koncert, de megmondom őszintén, nekem a Harminc év után öreguras merengése ma már sokkal jobban tetszik.

Setlist:

Indulj tovább / Barátok nélkül / Ha neked kevés / Kevés a szó / Senki lánya / A pénz / A fények, a hangok, az árnyak / Csak a zene szól / Harminc év után / A dob mögül / Apáink útján / Az áruló / Keleti éj / Requiem /// Lépd át a múltat

Pénteken délelőtt az eső „kieste magát”, így az Ossian-koncertre megint tiszta időben került sor. Az Ossian az Edda mellett az egyik legtermékenyebb magyar zenekar. 30 évük alatt készítettek 21 sorlemezt, és a kiadójuk remek marketinghúzásának köszönhetően (a korábbi albumokat 999 forintért tették elérhetővé, az újakat pedig már eleve ennyiért hozták ki, a „lélektani határ alatt” tartva a lemezárakat) pedig az eladási listákat is vezetik kiadványaikkal. És ha már az Eddát említettem, Pataky Attilához hasonlóan Paksi Endre is megosztó személyiség: sokan imádják, még többen gyűlölik. Vagy fordítva. De az vitathatatlan, hogy élőben nagyon jók, és nekem az utolsó 3 stúdióalbumuk is nagyon tetszett. Így hát alig vártam a produkciót.

A szokásos nyitás (A rock katonái) után rögtön a 10 nap alatt platinalemezzé vált ’Fényárban és félhomályban’ dalaira tértek át, majd némi múltidézést (Acélszív) követően a szintén platina státuszú ’Lélekerő’-t vették elő, eljátszva annak instrumentális szerzeményét, az Üzenetet is. A zenekarnál fiatalabb dobos, Kálozi Gergely dobszólója végén egy kis gitár-dob közös produkció is volt, mielőtt rákapcsoltak a Maximális rock sebességre. A Rocker vagyokba belefért egy kis közönségénekeltetés is, a ráadásban pedig – mire lement a nap – a turnék csavargóéletét megfogalmazó Mire megvirrad hangzott el.

A zenekar 30 éves körforgása során visszajutott a kiindulási állapotba: újra négyen állnak a színpadon. Igaz, nem ugyanaz a négy arc, mint 30 évvel ezelőtt, de a zenekar korai nagy sikereinek felállása visszatért, hogy a régi erővel dobogjon az az acélszív. Ennek megfelelően a kétgitáros korszakból csak a négy legnagyobb sláger maradt a programban. (Bár ezen lehet vitatkozni, hogy kinek a pap, nekem a papné, pláne ha Desdemonának hívják!) Rubcsics Ricsi Chris Bay-kinézete ne tévesszen meg senkit: sokkal kevesebbet ugrál, de sokkal jobban gitározik! Aki pedig Maróthy Zolit hiányolta, még aznap este megnézhette őt is a Sweet után, a Kiss Forever Bandben a Rock Arénában.

Setlist:

A rock katonái / Lendületből / Míg együtt leszünk / Végállomás Motel / Acélszív / A barát / Ahányszor látlak / Soha nem lehet / Tűzkeresztség II. (Rock n' roll, csak rock n' roll) / Üzenet / Dobszóló / Fényárban és félhomályban (Maximális rock) / Élő sakkfigurák / A magam útját járom / Magányos angyal / Nincs menekvés / Rocker vagyok /// Mire megvirrad

Őszinte leszek: a Sweet volt az a húzónév, amiért rászántam magam a háromnapos fesztiválozásra. A 70-es években a 3 S zenéjén nevelkedtem: Sweet – Slade – Smokie volt a rádióban a meghatározó, melyek közül kettőnek a Chinn-Chapman szerzőpáros írta a dalait. Naná, hogy a harmadik, a Slade volt a legkeményebb! De a Sweet is elég hamar a kezébe vette az irányítást. És azok a négyszólamú vokálok…! Amikor 1990-ben láttam őket a Petőfi Csarnokban, még Mick Tucker dobolt, még ketten voltak a zenekarban az eredeti tagok közül. Mára Andy Scott maradt az utolsó fecske (Steve Priestnek Amerikában van egy hasonló Sweet-reinkarnációja), aki hosszú fehér hajával a rágógumizene Mick Boxaként tündökölt a koncerten.

A program pedig egy álomműsor volt. Szinte tökéletes. Szinte. Mert az első lemezről eljátszott 5 dalt kicsit soknak találtam, még akkor is, ha olyan Móricz Zsigmond-típusú „két versszak / két refrén – Ugorgyunk!” egyvelegek formájában prezentálták. Ellenben az utolsó albumukról, a saját stílusukra átgyúrt feldolgozások lemezéről csupán a Hello (majd Ace Frehley) által sikerre vitt New York Groove hangzott el, pedig a „menekülőrókásított” Shapes Of Thingsnek hogy örültem volna! Ugyanígy a saját szerzemények közül is csak a nyitó Actiont, és az alapprogram két záró tételét, a Love Is Like Oxygent és a Fox On The Runt vették elő, a többi mind „Chinnchapmanék” dala volt. (Na jó, a Peppermint Twist nem az övék, az egy – a Beatles Twist And Shoutjához hasonló – kilengés.) És 65 perc elteltével be is fejezték. „Karcsú. Nagyon karcsú!” – gondoltam. „Mint a tavalyi Judas Priest.” Márpedig még egyszer nem lesz olyan szerencsénk, mint tavaly, hogy az egyórás program után félórás ráadást kapjunk, mint Halfordéktól.

Aztán jött a nagy meglepetés. Előzetes kutakodásaim alapján egy-, vagy maximum kétszámos ráadásra számítottam, erre előkerült a semmiből Andy Scott legnagyobb slágere, a Set Me Free, és ha ez még nem lett volna elég, kedvenc dobosom, Cozy Powell örökbecsű darabját, a Dance With The Devilt is előkapták, hogy egy röpke dobszóló keretéül szolgáljon Bruce Bisland dobos számára. Itt kell megemlítenem még Tony O'Hora nevét, akivel Bruce még a Praying Mantisben zenélt együtt, s onnan hozta magával, hogy a Sweet zenekar basszusgitáros-énekeseként folytassa karrierjét. Ekkoriban a mindenkinek zenét szerző Magnus Karlsson még neki is csinált egy szólólemezt. Amolyan multi-instrumentalistaként később billentyűs-ritmusgitárosként folytatta a csapaton belül, amikor csatlakozott hozzájuk jelenlegi énekesük, Pete Lincoln. Tony pedig átvette az annak idején Mick Tucker által énekelt magas szólamokat. És ha nem is négy-, de háromszólamú vokáljukkal most is lenyűgöztek, mint annak idején.

A dobszóló után megérkezett a két záró nóta, a Block Buster és a The Ballroom Blitz, amire minden épkézláb ember még egyszer beindult, és boldogan üvöltöttük együtt, hogy „It's, it's a ballroom blitz!” Mi pedig kedvenc feleségemmel összenevettünk, hogy itt a „Butler William”. Mert úgy kb. 10 évvel ezelőtt a Sláger Rádió egyik játékában, amikor a feladat az volt, hogy egy másodperces részletekből kellett 5 dalt kitalálni, az egyik hallgató a rádióban korábban hallott magyar dalcímet (Báltermi villám) fonetikus angollal „Bátler Viliem”-ként mondta vissza. Azóta nem múlt el bennünk a belső vihogás, és ahányszor meghalljuk ezt a dalt, felszínre is tör a nevetés. Szóval jókedvvel zártuk ezt az estét, mely a hosszított ráadással együtt a 85 percet azért megütötte, és Andy is bevadult a végére, amikor fogatlan oroszlánként egy „kombinéfogó” segítségével tépte szét a húrokat gitárján. Külön piros pont a gyönyörű ballada, a The Six Teens műsorba állításáért, és hogy a ’Sweet Fanny Adams’ két nagy Andy Scott-slágere közül legalább az egyiket eljátszották. Legközelebb talán az Into The Night is előkerül...

Setlist:

Action / New York Groove / Hell Raiser / The Six Teens / Peppermint Twist / AC/DC / Bubblegum Medley (Co-Co / Funny Funny / Poppa Joe) / Teenage Rampage / Bubblegum Medley II (Wig-Wam Bam / Little Willy) / Love Is Like Oxygen / Fox On The Run /// Set Me Free / Dance With The Devil / Block Buster / The Ballroom Blitz

Az Anna And The Barbies produkciójától majdnem elvette a kedvünket a szombaton délután leszakadó vihar. Aztán az utolsó pillanatban mégis rászántuk magunkat, és a vizes füvön meg-megcsúszva beparkoltunk a fesztivál melletti rétre. Itt kell elmondanom, hogy az autók most is sorban álltak a „megállni tilos” tábla után az út két szélén, mert úgy gondolták, hogy az úttest fölé kifeszített „Open Road Fest parkoló” molinó felülírja a közlekedési szabályokat. Mi már tavaly megtanultuk a leckét, de az „egy újszülöttnek minden vicc új” elvének jegyében az első fesztiválozók kedvéért nem ártana egy balra mutató nyilat ragasztani a transzparensre. Aki ott volt, az érti, miről beszélek.

Pásztor Anna a megszokott "lédigagás" extravaganciával nyomta műsorát, nem törődve a tradíciókkal, polgárpukkasztó szövegeihez idomuló megjelenéssel hangsúlyozva mondanivalóját. Még utolsó albumának szimbólumát, a gázálarcot is magára öltötte, miközben egy rajongó nyakába ülve vitette magát az oldalt álló Harleyhez. Sajnos a vizes füvön nemcsak a négykerekűnk csúszkált, két keréken még bizonytalanabb a világ! A motor elborult, az extra mutatvány elmaradt, de Anna szerencsére nem sérült meg, mert azonmód visszaszaladt a színpadra és az – ő szavaival – „ezercsöcsű kotonruhájában” folytatta a műsort, mintha mi sem történt volna. Tőlem távol áll ez a hol rhythm and bluesba, hol indusztriális metalba hajló zene, de az élő produkció még az újra feltámadó, és egyre jobban szakadó eső ellenére is le tudott kötni.

Megható közjáték volt a Helloween-koncert előtt megtartott esküvő. Dobai Attila főszervező, aki az előző két nap végén Harley-Davidsonján motorozott be a színpadra, akár Rob Halford, most – talán Anna balesetéből okulva – egy quadon vitte a mennyasszonyt az anyakönyvvezető elé, míg a vőlegény gyalog követte őket, és az óriás kivetítőkön keresztül több ezer ember előtt mondta ki a boldogító igent a két motoros rocker. A „nászút” pedig egyenesen Tökfej Citybe vezetett, ahol a speciális szabadságszobor árnyékában nyomta a bulit a germán metal csapat. Apropó: kivetítő. A vihar ezt is megtépázta kissé, néhány panel behalt az utolsó napra, de ez sem tudta megzavarni az esőben bulizók szórakozását.

Egy Helloween-koncert mindig erősen kétesélyes. Láttam már zseniális bulit a Fezenen, amit a második sorban tomboltam végig, de a Szigeten a Judas Priest előtt végigunatkoztam az illuminált haknijukat. Most szerencsére megint a jobbik formájukat vették elő, és Andi Deris vezetésével rögtön bele is vágtak a közepébe. Mert mivel lehetne jobban felpörgetni egy rajongót, mint egy olyan kezdéssel, amikor az Eagle Fly Free után rögtön a Dr. Stein következik. Két Michael Weikath-sláger! Imádom a fazont! Azt is, ahogy Mick Boxhoz hasonló (már megint ez a Uriah Heep-allegória) érdekes mozdulatokkal, szinte levegőbe írva pengeti hangszerét, azt is, ahogy egész koncert alatt vagy a szája szélén lóg, vagy a gitárnyakba tűzve áll a cigi, de leginkább a szerzeményei miatt szeretem, melyek Kai Hansen távozása óta a legbiztosabb pontjai a zenekar sikerének. De hoppá! Hol a cigi? A háta mögé befújt füstön kívül nem nagyon szívott mást ezen az estén.

A tavalyi album, a ’My God-Given Right’ címadó dala már most közönségénekeltetésre csábít, és Andi nem is tudott ellenállni a csábításnak. De amit a Szigeten felesleges időhúzásnak éreztem, az most működött, a többiekkel együtt én is énekeltem a nem túl bonyolult refrént, míg az énekes karmesterként vezényelt minket. Folytatódott a Weikath-tűzijáték a Steel Tormentorral, már megint ezek a fantasztikus dallamok a fekete zsabós ingében látszólag unottan, fintorogva gitározó zseni tollából! Az újabb lemezekre egyre kevesebbet ír, nem is jönnek át annyira nekem az utóbbi anyagaik. Az utolsó előtti, 2013-as ’Straight Out Of Hell’ lemezről is a két dal valahogy elment a fülem mellett. Szerencse, hogy már csak vékonyan szitált az eső, mert ott hagytam volna az egészet, és elmentem volna hátra sörözni, ahogy a germán hagyományokhoz illik.

Az új album nyitódala ugyan Sascha Gerstner-szerzemény, de ha nem is lesz örökzöld, élőben működött. A hosszú effektekkel felvezetett dobszólóra viszont csak az legelvetemültebb Helloween-rajongók mondhatták, hogy felejthetetlen. De legalább nem 15 perces, mint a Szigeten! Öt perc után visszajöttek a többiek, megvolt a frissítő, talán a dugicigi is, az átöltözéssel viszont nem bajlódtak, Andi cilindert nyomott a fejébe, úgy folytatta. Na de mivel? Naná, hogy megint egy Weikath-dallal! A Where The Rain Grows után visszakanyarodtak az utolsó albumhoz, a Lost In America ugyan Deris szerzeménye, de olyan erősen hajaz a Future Worldre, hogy akár Kai Hansen nevét is odabiggyeszthetnék mellé társszerzőként. A Power már megint Weikath érdeme, majd még több füst közepette jött egy medley, ami 2011-ben még ’Keeper Of The Seven Keys’-egyveleg volt, de mostanra belefúrta magát Deris Are You Metal förmedvénye (csak díjazni tudom a ráaggatott Varjú-metál gúnynevet) is, és ha már ott volt, akkor a többit is lecserélték. De legalább Weikath-dalokra! A Keeper végén egyenként meghajolva távozó zenészeket a közönség lelkes tapsa kísérte, a ráadásban a legnagyobb Kai Hansen-slágerekkel visszatérő csapatot pedig hatalmas ováció fogadta. Most kezdett csak igazán hullámzani a tömeg a Sascha gitárszólójával felvezetett Future World (most már az igazi) dallamaira, majd az I Want Out megint véget nem érő közönségénekeltetésbe fulladt. És a végső meghajlásnál végre ott volt Michaelünk elmaradhatatlan társa, a cigaretta is.

Megint nem bántam meg a kiruccanást a harley-davidsonosok közé. Lélekben én is motoros vagyok, a szabadság érzése bennem is tombol, és igyekszem minden koncerten kitombolni magamból. Ugyan mindhárom napon különböző stílusú, de egyformán kiváló minőségű zenét kaptam, és ha a menetszél nem is, de a hangerő rendesen menetet vágott a hajamba.

Setlist:

Eagle Fly Free / Dr. Stein / My God-Given Right / Steel Tormentor / Waiting For The Thunder / Straight Out Of Hell / Heroes / Dobszóló / Where The Rain Grows / Lost In America / Power / Halloween / Sole Survivor / I Can / Are You Metal? / Keeper Of The Seven Keys /// Before The War / Future World / I Want Out

Szerző: CsiGabiGa
Képek: Savafan, Open Road Fest 
Köszönet az Open Road Fest szervezőinek!
További fotók ITT