Mintha egy kék álomban repülnél...: Joe Satriani, Dan Patlansky - Kongresszusi Központ, 2015.10.09.

Igazából mindegy, hogy a Sportarénába vagy a Kongresszusi Központba viszed el Joe Satrianit, a show garantált lesz. Megfontolt zenészről beszélünk, aki a gitárnyakon megtervezte az egész estét, viszont van akkora művész, hogy muzsikája mégse hasson görcsösnek vagy hidegnek. Satriani budapesti koncertjéből ismét le lehet vonni azt a következtetést, hogy az ő zenéjének erőteljes üzenete van: megtanít arra, hogy hogyan maradj modern a hagyományok tisztelete mellett, hogyan legyél szórakoztató anélkül, hogy lesüllyedj a kommerszbe, és hogyan elmélkedj úgy, hogy elkerüld a sznobizmust.

Nos, egy koncertet meg kell szervezni. Meg is kell tudni szervezni. A cikkem első néhány sorát arra szánnám tehát, hogy közöljem a kedves olvasóközönséggel, hogy Joe Satriani októberben adott budapesti koncetjén a Kongresszusi Központban a szervezést én rendesen megbuktatnám. A miértekbe nem nagyon mennék bele, mert egy része a dolognak leginkább a sajtó munkatársait érinti, ezért csak annyit árulok el, hogy egy-egy rosszhiszemű egyed jelentős anyagi károkat és kisebb káoszt okozhatott volna a sajtóakkreditációk terén nyújtott tevékenysége miatt. Ami a koncertre látogató közönséget érinti, az az volt, hogy aki személygépjárművel látogatott el az eseményre, az csak jelentős időveszteség árán tudott csak kijutni a parkolóból, ami tekintettel arra, hogy nem csak a fiatalabb generáció tagjai látogattak el az amerikai gitáros előadására, meglehetősen sok kellemetlenséggel járt. A hangzásról is lesz pár megjegyzésem, de mindent a maga idejében.

Az estét egy Dan Patlansky nevű dél-afrikai úriember és csapata nyitotta. Sallangmentes, nyers hangzásű bluest játszottak a srácok. A frontember-énekes-gitáros Dan volt az, aki azonnal középpontba került. Meglehetősen szuggesztív figura, aki hatalmas átéléssel adja elő a dalait, amelyek amellett, hogy megtartják a klasszikus blues alapjait, hangzásban valahol félúton helyezkednek el Jimi Hendrix és a Clutch között. Tehát elég jófajta hallgatnivalóval szolgálta ki Patlansky kis csapata a közönséget, bevallom, én is a hatása alá tudtam kerülni a széthajtott gitársoundnak, és az egyszerűségükben nagyszerű szólóknak.

Viszont nem igazán értettem, hogy mit keres ez a felállás egy Satriani-koncert előtt. Satch biztosan szíve ügyének érezte, hogy felkarolja ezt a néhány tehetséges fiatal zenészt, ami jó dolog is, de ezeknek a srácoknak jobbat tenne, ha egy velük azonos műfajt képviselő zenész előtt lépegetnének fel, ahol a közönség is jobban vevő az ilyen zenére. Bár itt is jókora tapsot gyűjtöttek be, attól még nem hinném, hogy a teljesen más zenében mozgó Satriani publikuma rájuk fog keresni a koncert után a jútúbon.

De a lényeg persze maga a mester volt ezen a péntek estén! Úgy kilenc tájékában indult meg a pszichedelikus space intro a Kongresszusi Központ színpada fölötti hármas kivetítőn, ami után Joe széles vigyorral az arcán kacsázott be a színpadra és kezdett bele új lemeze címadó dalába. Nos, ezen a ponton meg kell állnom, és néhány mondat erejéig a hangzásról szót ejtenem. Nem tudom, hogy a terem akusztikája ilyen, vagy a kedves Satriani-crewnek nem szóltak arról, hogy milyen előadóteremben fognak fellépni, de a koncert olyan kib@$&#tt hangos volt, hogy utána két óráig a hamut is mamunak értettem, úgy be volt dugulva a fülem. Persze a Motörhead óta tudjuk, hogy a hangerő egy végtelen fogalom, de azért van különbség egy fesztiválón tomboló rock ’n roll koncert és egy ülőhelyekkel telirakott színházterem között.

A bömbölő hangerőhöz azért hozzá lehetett szokni, és akkor kihallatszott, hogy a hangzás összességében kristálytiszta. Persze Joe gitárja jóval feljebb volt csavarba, mint a többi hangszer, de aki már járt valamelyik gitárhős buliján, annak ez nem volt újdonság. De erre szükség is van, mert Satch zenéjében az a pláne, hogy ő nem csak végigszólózza a játékidőt (ami két becsületes óra volt), hanem sokszor riffelget és ritmusgitáros pozícióba „kényszeríti vissza” magát. És egy Crystal Planetet nem tudsz eladni anélkül, hogy ne foglalkozz a dörrenő akkordokkal, oda kevés az, hogy izomból végigszólózod a nótát. Ezzel szemben áll, hogy Satch az olyan lírikusabb dalait, mint a klasszikus Flying in a Blue Dream, vagy az új lemez egy rövidebb darabja, a Butterfly an Zebra, érzelmekkel dúsítottan volt képes élőben előadni. A közönség pedig ezért az elszántságért és sokszínűségért rendkívül hálás.

Az egész koncert nagyon jó hangulatban telt. A zenészek kiválóan érezték magukat, látszott, hogy vérprofi, összeszokott társaság, akik legyenek akármekkora géniuszok, nem büdös nekik Satch alatt asszisztálni. A legnagyobb forma természetesen a legendás hírű Michael Keneally volt. Látszott, hogy maga Joe is a legnagyobb tisztelettel viseltetik iránta, és az öreg vidámságával és virtuozitásával néhányszor kicsit el is lopta a show-t. Mert amikor egyik kezével szintizett, a másikkal meg gitározott, ráadásul nem is akárhogy, az azért igen impozáns volt. Sőt, azért nem kis tekintélye lehet a fószernek, ha egy Satriani hagyja, hogy ő maga vigyen egy teljes szólórészt az If I Could Flyban (de azért tegyük hozzá, hogy nem hiszem, hogy lenne a világon még egy olyan ember, aki Frank Zappával és a Dethklokkal is játszott volna karrierje során).

A buli során szépen körbejártuk Satch teljes életművét, beleértve a hajas és a kopasz korszakait is, persze azért jelentős teret adva a mester 2015-ös ’Shockwave Supernova’ című kiadványán szereplő daloknak. Dobszólóval együtt (fél)maratoni, 21 számos előadást hallhattunk, aminek a végén a közönség már olyan lelkessé vált, hogy a Big Bad Moonra nagy részük megelégelte a színházi széksorok korlátait, és színpad elé caplatott tombolni, ezzel végre igazi arénahangulatot varázsolva a színházterembe. A záró Surfing With the Alien meg már orbitális bulihangulatban telt.

Én sokszor, sok helyen hangsúlyoztam, hogy aki ének nélkül, instrumentálisan mer rockot játszani, az nehéz fába vágja a fejszéjét. Satriani koncertjei is kizárólag azért működnek, mert a fickó fejében nem a mindenáron való, elitista önmegvalósítási vágy, hanem a történetmesélés dominál. Annak meg csak örülhetünk, hogy ezt egy nagyszabású csomagban elhozta hozzánk is. Summer Song meg nem volt. Miért is lett volna? Hiszen ősz van...

Szerző: Adamwarlock
Képek: TT