Joe Satriani: Shockwave Supernova

Tizenöt stúdiólemez után bőven megbocsátható egy-egy baklövés még egy olyan rendkívüli művész tekintetében is, mint amilyen Joe Satriani. Long Island szülöttje jószerivel sohasem okoz csalódást a zenekedvelő tömegeknek, ami azért is nagy szó, mert egy olyan korlátok közé szorított műfajban, mint az instrumentális rockzene, csak a legnagyobbak tudnak hosszú távon szórakoztatóak maradni. Joe barátunk pedig képtelen olyan lemezt kiadni, amin ne használná ki maximálisan az istenadta tehetségét. Tizenöt album tanulsága éppen az, hogy Satriani – sok társával ellentétben – sohasem terhelte túl a hallgatóságot. Hibát követ el az, aki egyszerűen besorolja őt a megannyi „shredder” gitáros közé. Az ő játéka mindig alázatos volt az éppen aktuális dalhoz, a hangszert sohasem tekintette a pénisze meghosszabításának, amivel kedvére maszturbálhat a közönség előtt. Szerzeményei nem pusztán asszisztálni hivatottak a hihetetlen képességei fitogtatásához, hanem épp fordítva: Satriani zenéjében mindig is a kompozíció maga, az arányok és árnyalatok játsszák a főszerepet.

A ’Shockwave Supernova’ a mester életműve során kialakított hangzáshoz képest meglehetősen nyersnek hat. Kevesebb a lebegős effekt, de annál több az energiától duzzadó, lecsupaszított, erőteljes megszólalás, ami mellett ki-kitekintgetünk más műfajok felé. A nyitányként berobbanó címadó dal meglehetőse arénarockosra sikeredett, viszont a lírikus Lost in a Memory hamar lehűti a kedélyeket. A ritmusszekció tagjai, azaz Vinnie Colaiuta és Chris Chaney a folytatásban zseniális alapot adnak a Crazy Joey című dalhoz, ami olyan szilárd, hogy arra erődítményeket is bátran lehetne építeni, majd maga Joe veszi a kezébe a négyhúrost a Cataclysmic-ben, a fene gondolta volna, hogy ehhez is ért. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a lemezen összesen négy dobos és ugyanennyi basszusgitáros játéka hallható, így elég nehéz egyenként mindenkiről dícsérő szavakat írni. A lényeg: Satch tudta, hogy kiket kell választania. A Keep on Moving és az All of My Life a briliáns szólók mellett a latinos témákkal hoz némi csavart a történetbe, és mutatja be Satriani művészetének egy merőben más oldalát. Hasonlóan maradandó alkotás az In My Pocket, ami a lemez egyik legemlékezetesebb groove-ját tartalmazza.

Joe Satrianit márcsak azért is érdemes hallgatni, mert a lélegzetelállítóan stílusos kiállások mellett az sem jelent neki problémát, amikor ritmusgitáros szerepbe „kényszerül”. De miért is jelentene, amikor  Michael Keneally alá játszhat. A prog. rock legenda kiválóan beilleszkedett a Satriani által vezényelt csapatba, és általa 2010 óta még jobb lemezekben részesülhettünk. Ráadásul ez a kiadvány meglehetősen sokszínű, mert az olyan tipikusan satrianis tételek mellett, mint az On Peregrine Wings, akadnak vérbeli bluesos hangzású darabok is, mint a Scarborough Stomp és a San Francisco Blue. Satriani értelmezésében ezek a műfajok kiválóan megférnek egymás mellett, és a mester ezt el is tudja adni számunkra. A lemez talán egyetlen gyenge dala az A Phase I’m Going Through, de hála a magasságos Satchnek, az album végére a sodró If There’s No Heaven és a pszichedelikus Goodbye Supernova feltették arra a bizonyos í-re a pontot. Nem csalódhatunk hát Satriani 2015-ös kiadványában (sem), az instrumentális zene rajongói egy újabb gyöngyszemmel gazdagodhattak. Azoknak is ajánlatos megpróbálkozni a ’Shockwave Supernova’-val, akik csak távolról szemlélik ezt a műfajt, hiszen Joe Satriani minden dalában valamilyen módon történetet mesél el, és az ő kezében megszólaló gitár mellé nincs szükség szavakra. Az ilyen játék és az oralitás teljes hiánya csakis a legnagyobbaknak lehet a sajátja.