Tobi, a rendőrség szóvivője: Edguy, Van Canto, Amaranthe, Lizzy Borden, Bloodbound, Heavatar - Winter Masters Of Rock, Zlin, Euronics Hall, 2014.11.22.

Két év kihagyás után újra olyan programot hoztak össze a szervezők, amire nem tudtunk nemet mondani – igaz, hogy nem is nagyon akartunk. Hál’ istennek az utolsó Winter MOR-unk színhelyét visszacserélték a régire, így már nem egy hokistadionban kellett fagyoskodni, hanem egy jó kis fűtött sportcsarnokban headbangeltünk.

De a fesztivál koncepciója is teljesen megváltozott: a korábbi gyakorlattal ellentétben (értsd: egybegyúrnak két turnét, plusz hozzácsapnak még egy nagyobb nevet) ezúttal már külön erre az eseményre hívták meg a zenekarokat, ami jelzi a rendezvény ázsiójának emelkedését. Ami most már úgy néz ki, mint a nyári verzió egy napja, csak nem szabadtéren, hanem teremben. 12 órányi programot állítottak össze a szervezők, és mi ebből közel 10 és fél órát töltöttünk a színpad előtt. Mert hát volt mit nézni.

A kezdő Winterstorm utolsó számára értünk be a csarnokba. Sok mindent el kellett még intézni, így sajnos nem értünk oda időben, de utána órákig el sem hagytuk a csarnokot.

A Heavatar első és egyetlen lemeze nekem nagyon tetszett, és kíváncsi voltam, hogy mennyire tudják visszaadni annak hangulatát és minőségét. Nem nagyon sikerült, ezt szögezzük le előre. Nem volt rossz a buli, de nem éreztem akkora örömöt, mint a lemez hallgatása közben. Szerintem használhattak volna több samplert, mert így egy picit pőre volt a hangzásuk. Kezdésként a lemez klipes számát, a Replicát játszották el, sajnos azonban a megszólalás elrontotta a dalt, ami egyébként a zenekar egyik legjobbja. A hangzás később sem lett tökéletes, de azért volt pár dolog, ami feldobta a koncertet: elsősorban Jörg Michael dobos, akit jó volt látni ennyi idő után, játéka még mindig élvezetes és kiváló. Folyamatosan mosolyogva játszott, és ha már nem is bír annyit, mint amennyi a Stratovariushoz kellene, ez a zenekar tökéletesen megfelel neki.

Aki pozitív csalódás volt, az Daniel Wicke basszeros, fazonra olyan, mint egy szakállas Cory Clarke, a Warrior Soul frontembere. Hatalmas rőzséjét folyamatosan rázva basszerozott, és a vokálozás mellett mindig mozgásban volt. Ugyanez már nem mondható el a főnök Stefan Schmidt énekesről, aki – szemben a Van Cantóval – itt a mikrofonhoz kötötten énekel és gitározik. Nem tudom, hogy melyik formációban érzi magát jobban, nekem a másik bandájában nyújtott teljesítménye élvezetesebb. A végén eljátszott Manowar-dal kellemes meglepetés volt, és itt látszódott igazán, hogy a samplerek nélkül megírt számok előadása jobban fekszik nekik. A következő lemezen vagy vegyenek vissza a gazdag kórusokból és a komolyzenei szösszenetekből (amik nélkül viszont elvesztenék az érdekességüket), vagy a koncertekre hozzanak magukkal egy kis technikai segítséget, amivel legalább picit hasonlítana az élő sound a lemezek megszólalására.

Setlist:

Replica / Abracadabra / All My Kingdoms / Luna! Luna! / Born to Fly / Long Way Home / Elysium at Dawn / Metal Daze

Vadiúj lemezzel érkezett a rendezvényre a svéd Bloodbound, de volt annyi eszük, hogy nem tolták az arcunkba a teljes ’Stormborn’-t, hanem csak finoman adagoltak belőle. A biztos slágernek számító Moriával nyitottak. A cucc sajnos nem szólt jól – legalábbis ott, ahol mi álltunk –, a szintiből és a basszusból nem sokat lehetett hallani, de a srácok mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat, és ez sikerült is. Igazi együtténeklős slágerparádét tettek le az asztalra, szinte alig volt olyan szám, ahol a közönség nem mutathatta meg énektudását.

Patrik Johansson tökéletesen vezényelte le a műsort, tartotta a kontaktot a közönséggel, a gitárosok pedig folyamatosan változtatták a helyüket, csak a refréneknél jártak a mikrofonok közelében. A svédek teljesen ráálltak a Manowar által kitaposott útra, kevés zenekar használja ennyiszer a 'metal' szót, a buli közepén lévő hármas tökéletes példája volt ennek (a Metalheads Unite után simán utalhatnak egy kisebb összeget Joey DeMaiónak, de élőben nagyon frankó hangulatot lehetett vele csinálni). És ez igaz szinte mindegyik számukra, remélem, hogy szépen lassan elindulnak felfelé azon a bizonyos létrán, megérdemelnék!

Az új számok közül nekem a Trónok harca sorozatra utaló Iron Throne tetszett a legjobban, de persze a legnagyobb kielégülést a koncertet záró Nosferatu okozta. Überzseniális ez a dal, minden egyes alkalommal libabőrt okoz nálam. A fesztivál nyári verzióján DVD-felvételre kerül sor, kíváncsi leszek, hogy milyen programmal és milyen időpontban fognak játszani.

Setlist:

Moria / Bless the Unholy / When Demons Collide / Stormborn / In the Name of Metal / Metal Monster / Metalheads Unite / Iron Throne / Book of the Dead / Nosferatu

Még kimondani is sok: 30 év a metal szakmában. Jelenleg ennyi ideje koptatja a deszkákat Lizzy Borden, a családját vélhetően kiirtó leányzó nevét viselő banda. Jelenleg két eredeti tagja van a zenekarnak: maga a névadó, és a dobos, Joey Scott. Picit szellősen állt a közönség az amerikai ikon koncertjén (ami meglepő, hiszen még sosem játszottak a cseheknél), pedig igen jó kis bulit nyomtak, igazi amerikai időutazásban volt részünk. Mindenféle kütyüktől mentes, dallamos rockzenét kaptunk, rengeteg látványossággal megspékelve, melyek nagy részét már a hazai közönség is láthatta a Rocktogonban. A koncert előtt a hangszeres szekció kint kolbászolt a közönség között, és mivel pont előttünk álltak meg, szóba elegyedtünk a több év után visszatért Ira Blackkel, akit furcsa volt jellegzetes szakállára fűzött fémdísze nélkül látni. Mint mondta, leszedte, mert már az alvásban is zavarta, konkrétan olyan mintás lett a feje attól, hogy ráfeküdt, és egész éjjel nyomta. De mindezt milyen hangon adta elő… én még életemben nem hallottam valakit ennyire rekedtes hangon megszólalni, tökéletesen passzol a horror metal műfajhoz.

Kezdésnek Lizzy egy olyan maszkban jött be, amiben úgy nézett ki, mintha valami kóros kísérletezésnek köszönhetően még két feje nőtt volna. Közelről elég bizarr látványt nyújtott, annyi szent, majd ezt megspékelte még egy baseballütővel is. A hangszeresek közül Ira volt igazán elemében, jó döntés volt visszavenni a bandába. Magassága, illetve derékig érő sérója alapból is elég impozáns látványt nyújt, hát még amikor elkezdi rázni, és hozzá vicsorogva szólózik! Közben Lizzy folyamatosan váltogatta a maszkokat, majd idővel egy koponya is előkerült. Amúgy a banda folyamatosan gondoskodott arról, hogy egy perc nyugtunk sem legyen: Lizzy alapból olyan, mint a Duracell nyuszi, szinte egy pillanatra sem tud megállni, maximum addig pihen, amíg a paraván mögött felvesz egy újabb maszkot.

 Szerencsémre az utolsó lemez egyik húzónótája, a Tomorrow Never Comes is terítékre került, és feldolgozást is kaptunk, rögtön eme gyöngyszem után, a Rainbow-tól a Long Live Rock ’n’ Roll képében, erre a számra jobban be is indult a nép.

A hosszabb átöltözések alatt a zenészek szólóit hallgathattuk, melyek túl nagy örömöt nem okoztak, időhúzásnak viszont tökéletesek voltak. Majd Lizzy egy segítője társaságában lejött az első sor elé, és a There Will Be Blood Tonight alatt a rajongók egy részét „megáldotta” vérrel, konkrétan az első 2-3 sor arcát kente be vele. Volt, aki nem tudta, hogy mi történik, és menekült a véres kéz elől, de voltak, akik hátulról szaladtak előre, hogy őket is megáldja a maszkos gonosz. Így az este hátralévő részén pontosan lehetett tudni, hogy ki volt ott az első sorokban, sok pirosra festett arcú rockerrel találkoztunk a kajáldáknál és a többi helyen. Jó volt újra időutazni Lizzy csapatával, azt a fajta muzsikát nyomják, ami sajnos manapság nem túl divatos, így ritkán lehet belebotlani ilyesmibe.

Én az Amaranthe helyében hanyagolnám a fesztiválokat, vagy csakis rendes, hozzáértő technikai személyzettel lépnék fel. Eddig hibamentesen csak a saját headliner-turnéjukon láttam a bandát, minden más alkalommal azt történt, hogy az első számok alatt az énekesek folyamatosan a keverőshöz rohangáltak, mert nem stimmeltek a dolgok. Most sem volt ez másként: a nyitódal alatt többet voltak a színpad oldalánál, mint az elején, szemben a közönséggel. Pedig baromi erősen kezdtek, az új lemez egyik legerősebb tételével, a Digital Worlddel, ami után a Hunger csak még letaglózóbb volt. Ez a buli volt a ’Massive Addictive’ európai premierje, és ennek megfelelően nem egy szimpla best of műsort kaptunk. A gitárosok a technikai problémák alatt megpróbálták elbűvölni a közönséget, és ebben a basszeros Johan Andreassen járt az élen; még a mélynyomókra is kijött, hogy onnan hergelje az egybegyűlteket. Amúgy a buli alatt ezt társaival együtt többször is megismételte, kellően feldobva ezzel a buli hangulatát.

Végre már nem ciki egy olyan hölgynek is metalbandában énekelni, aki felettébb jól néz ki, és szerencsére a mai énekeslányok ezzel tisztában is vannak, és adnak a külsőségekre. Elize is egy dögös estélyire hajazó cuccban volt, amit néha a latin táncosokhoz hasonlóan rázott is becsülettel – és volt is mire, mert a buli első fele valami iszonyat erősre sikeredett, olyan számok sorjáztak egymás után, hogy minden popmetal rajongó csak csettinthetett. Nagy kedvencem, a Razorblade is elhangzott a ’The Nexus’-ról, és ennél a dalnál már az egész csarnok egy emberként ugrált, és így tett a színpadon álló három énekes is. Amúgy nagy összhangban mozogtak és headbangeltek, Elize sem volt rest pörgetni ekkor még copfba fogott haját. Jake E most kivételesen semmilyen fejfedőt sem hordott, így simán rázta ő is rövid séróját. Ami viszont még engem is meglepett, hogy Henrik Englund, a hörgésfelelős egyre szimpatikusabbá válik számomra. Amikor váltottak a bandában, akkor még picit furcsa volt Andreas Solveström helyett, de mostanra úgy gondolom, hogy tökéletes választás volt: folyamatosan mosolyog, headbangel ezerrel, mindig valami akcióra ösztökéli a banda többi tagját, és nagyon jól dolgozik együtt a másik két énekessel. Egy ízben szinte face to face énekelt Jake-kel, máskor pedig Elize mellett „vicceskedett”.

A 1.000.000 Lightyears után viszont valami megtört, pár szám erejéig alaposan leült a buli, ami a balladás Burn With Me alatt még érthető volt, de az új lemez két olyan dalánál is így történt, amelyek eredetileg nem tűntek ennyire laposnak, igaz, hogy a Trinitynek és a címadónak itt a többi lemez telitalálataival kellett felvennie a versenyt. Most nem sikerült, olyan volt, mintha erőt gyűjtöttek volna a buli hátralévő részére, szerintem vagy más számokat kellene elővenni erről a lemezről (pl. Exhale), vagy jobban szét kellene szórni őket a programban, mert így feltűnően gyengébbek. A belassulás után aztán jöttek az újabb adrenalinbombák, és eddigre már Elize is kevesebb ruhában jelent meg, a férfiak legnagyobb örömére. Egyébként az egész buli alatt hozta a formáját, most már kevesebb volt a kislányos „cukiság”, helyette sokkal inkább a dögös nő került előtérbe.

Egy fesztiválprogramba nem nagyon tudom, miért kell betenni egy dobszólót, pláne egy olyan semmilyet, mint amit Morten adott elő, ráadásul ekkor a fénytechnikusok sem álltak a helyzet magaslatán, mert éppen csak maga a dobos nem kapott fényt. Azért a vége felé megmutatták a svédek, hogy azért az új lemezen is van olyan nóta, ami koncerten is jól szól: a Drop Dead Cynical alatt a klipben látható boxmozdulatokkal hergelték a közönséget; élőben iszonyat jó a szám. Búcsúzóul a műsor felét adó lemez címadó tétele, a The Nexus következett, és ekkor már tényleg elszabadult a pokol.

A későbbi dedikáláson egy óra nem is volt elég a zenekarnak, úgy sikerült valamennyire tartani a menetrendet, hogy futószalagszerűen aláírtak minden eléjük tolt tárgyat, és a végén lehetett képeket készíteni. Annyit sikerült kicsalnom belőlük, hogy ha minden igaz, akkor a 2015-ös headliner-turnéval hozzánk is ellátogatnak, amit nagyon remélek, mert nem csak a cseheknél van Amaranthe-láz, hanem nálam is. Ez az új lemez teljes egészében nem üti meg az előzőek színvonalát, de ha kicserélnek pár számot a koncertprogramban, és a technika ördöge sem kavar be, akkor bitang erős bulit fognak adni. Ez most „csak” egy erős koncert volt!

Setlist:

Digital World / Hunger / Invincible / Razorblade / 1.000.000 Lightyears / Burn With Me / Trinity / Massive Addictive / Afterlife / Electroheart / Dobszóló / Leave Everything Behind / Amaranthine / Call Out My Name / Drop Dead Cynical / The Nexus

A Van Canto egyre nagyobb népszerűségnek örvend, és azt gondolom, hogy ez már nem a szokatlan megszólalásnak, hanem a profizmusnak és az erős buliknak köszönhető. Eddig egyszer volt hozzájuk szerencsém, még Pesten, és az is jó buli volt, akárcsak ez. Az új lemez címadójával nyitottak, és a kezdetektől fogva látszott, hogy Stefan Schmidtnek jobban fekszik ez a szabadabb szerep. Nekem legalábbis jobban tetszett, mint a Heavatarban. Inga Scharf személyében pedig egy tündéri leányzó erősíti a bandát, számomra meglepő volt, hogy ennyire jó frontasszony, nem így emlékeztem a pesti buliról. Dennisszel felváltva folyamatosan ő volt a fókuszban, és énektudása is elég meggyőző volt.

Az első feldolgozás a nyári MOR headlinerének egyik legismertebb dala, a Wishmaster volt, és megint bebizonyosodott, hogy ha jó az alapanyag, akkor nagy valószínűséggel annak feldolgozása is kellően ütős lesz, a csarnok pedig egy emberként ordította a jól ismert refrént. Innentől három dal után mindig beékeltek egy feldolgozást, majd már nem emlékszem melyik számnál, de Bastian Emiget is kihívták a dobok mögül, mondván, hogy náluk még a dobos is jól énekel. És tényleg nem lógott ki a sorból, igaz, hogy elsősorban csak vokálozott. A legnagyobb ovációt a Sabaton Primo Victoriája váltotta ki, mindenki ugrált, aki nem a nézőtéren csücsült. Amúgy ennél a feldolgozásnál is megpróbálták levenni az eredeti énekes hangját. Metal Sztárban sztárba csöppentünk, de nagyon élveztem, mint ahogy az eredeti tévéműsort is.

Második találkozásunk után azt gondolom, hogy ez a nekik szánt 70 perc körüli idő az, ami még szórakoztató, és nem megy át önismétlő erőlködésbe (hasonlót érzek velük kapcsolatban, mint a Deathstarsnál, náluk is a bő egy óra az ideális). A koncert zárótétele a metal színtér egyik legismertebb száma a Fear of the Dark volt, amit a szövegnek megfelelően teljes sötétségben kezdtek el, majd a megszokott pillanatban elkezdődött a nagy rohangálás. Erős zárása volt a bulinak!

Setlist:

Dawn of the Brave / Fight for Your Life / Badaboom / Unholy / Wishmaster / My Voice / One to Ten / To Sing a Metal Song / Rebellion / Steel Breaker / To the Mountains / Last Night of the Kings / Primo Victoria / Neuer Wind / If I Die in Battle / The Mission / Fear of the Dark

A fesztivál előtt már kinéztem magamnak a Morbid Angel buliját, hogy akkor túlesek a kötelező létfenntartó kajáláson, mivel ekkor már több órája nem mozdultunk el a színpad elől, illetve a zenekart már láttam, de ez az iszonyat sebes muzsika egyáltalán nem én világom. Ráadásul az Amaranthe-dedikálás is a végéhez érkezett, és még pont utolsónak sikerült beslisszolnom a zenekar asztalához. Amúgy a merch- és a kajafelhozatal olyan volt, mint a nyári verzión, csak mindenből kevesebb. A szokásos kajákat és csecsebecséket árulták, szerencsénkre nem volt farkasordító hideg, így nyugodtan lehetett a szabad ég alatt kajálni. Morbidék bulijának vége felé sikerült visszajutnunk a csarnokba, és oldalról láthattuk a zenekar utolsó számát. A zene továbbra sem győzött meg, de amit a dobos lenyomott, az nem volt semmi: olyan hévvel és sebességgel verte a cuccot, hogy az valami elképesztő. Fentről nézve azért az kiderült, hogy a fesztiválra elsősorban a dallamokat kedvelők jöttek el, nem véletlen, hogy az amerikaiak alatt sokkal szellősebben álltak a küzdőtéren, és a circle pit is inkább csak köröcske volt.

Véleményem szerint az idei albummal az Edguy elindult a helyes irány felé, de azért még nem éri el a klasszikusok szintjét. Te jó ég, már klasszikusokat emlegetek velük kapcsolatban; első alkalommal a Rock in Alhau fesztiválon láttam őket az akkor friss ’Theater of Salvation’ albummal, mindez majd' 15 évvel ezelőtt történt. Mostanság elkerültük egymást, ha emlékeim nem csalnak, talán a ’The Age of the Joker’ turnéján nem is találkoztam velük (az utóbbi időben főleg Avantasia-bulikon láttam Tobiast). Nem tudom, hogy a maguk által kivett pihenő, vagy a kiéheztetés miatt, de rég élveztem ennyire Edguy-bulit, mint most!

Koncertjeik sarkalatos pontja Tobi hangja szokott lenni, de most meglepően jó formában és erőben volt, szófosása nem sokat változott, viszont most a szokásosnál sokkal viccesebb volt. Nem a bevett sémákat erőltette, hanem jópofán, lazán vezényelte le a showt. A kezdő Love Tyger egy igazi amerikai arénarock szám, és koncertindítóként nagyon jól működött! Mondjuk kellett ehhez az is, hogy az egész banda hihetetlen nagy vehemenciával ugrott neki a bulinak, Tobias egy pillanatra sem állt le, rohangált, ugrált, nagyon élt a színpadon, és a többiek is rendesen odatették magukat: Tobias Exxel basszeros is folyamatosan változtatta a helyét, közben hatalmas mosolyok közepette vokálozott. Egyedül Dirk Sauer volt kicsit passzívabb a többiekhez képest (főleg az elején), Felix Bohnke játékában most sem kellett csalódni, intenzíven és látványosan adta a biztos alapokat a srácoknak.

Tobi első hosszabb felkonfjában megemlítette, hogy ők meghallgatják a rajongói kéréseket (ennyi év után, végre!), és a ’Mandrake’ album klipes nótája, az amúgy alig játszott All the Clowns ezért került be a műsorba. Nem is értem, miért hanyagolták ezt a számot, mert élőben baromi jó volt, főleg amikor a refrént egy emberként énekeltük a bandával. A dobszerkó melletti dobogókat csak mértékkel használták, de nem mondanám, hogy statikus volt a buli. Ahol mi álltunk, ott jól is szólt, és emellett nagyon szép fényeket rittyentettek a technikusok. A Defenders of the Crown alatt azon tűnődtem, hogy az új lemez számai nem is lógnak ki a régebbi klasszikusok közül, bár én ezt a számot elcseréltem volna a korongot nyitó szerzeményre.

Most, hogy a jövőre érkező film miatt újra Star Wars-őrület kezdődik, még érthető is lett volna Felix dobszólójának aláfestő zenéje, de ezt a poént már évekkel ezelőtt lelőtte, így nem is volt túl érdekes, bár a délutánival ellentétben legalább kellő fényt kapott. Ha már mindenáron dobszólót illesztenek a programba – ráadásul egy igen ügyes dobosról van szó –, akkor igazán lehetne kreatívabb is. A friss lemez címadójának közepén a prüntyögős rész alatt a fényeket ügyesen úgy irányították, hogy elvakítsa a közönséget, miközben a színpad bal oldalán felfújták a borítóról ismert hatalmas méretű űrzsarut. Kicsit retró volt, az utóbbi időben csak az AC/DC-bulikon láttam hasonlót, de igen jól nézett ki. És ha már az új lemez volt terítéken, nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem nagyon tetszik a Falco-feldolgozás, az pedig csak dob az élvezeti értéken, hogy Tobi hasonlóan affektál benne, mint az eredeti előadó.

Az este folyamán egyedül ők adtak ráadást, méghozzá egy különlegességet: Tobi a felkonfban elmondta, hogy mindig is imádta Karel Gott-ot, és belekezdett a csehek ikonikus énekesének egyik számába, teljes őrületet okozva ezzel a közönség soraiban, majd a King of Foolsszal igazi bulizós hangulatot teremtettek. Pár hét múlva hazai terepen, a németeknél lesz alkalmam újra megnézni a bandát, akkor majd kiderül, hogy azért volt-e ennyire jó a buli, mert kiváló formában van a banda, vagy csak a sok Edguy-mentes év miatt voltam ennyire kiéhezve rájuk.

Setlist:

Love Tyger / Out of Vogue / Ministry of Saints / All the Clowns / Superheroes / Defenders of the Crown / Vain Glory Opera / Dobszóló / Space Police / Rock Me Amadeus / Land of the Miracle / Tears of a Mandrake // Biene Maja / Lavatory Love Machine / King of Fools

Az elmúlt évek alatt a Winter Masters of Rock kinőtte a kiscsoportos időszakát, és úgy néz ki, hogy mára Kelet-Európa legjobb téli fesztiváljává nőtte ki magát.

Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet Zdenek Ciknek és a Pragokoncertnek!