Lementünk hí­dba: Alter Bridge, The Treatment - PeCsa, 2014.06.11.

Az van, hogy egy korrekt meg egy szinte kiváló koncertet láttam aznap este. Mindazonáltal igen csalódott vagyok. Meg dühös. Hogy is van ez akkor? Bizony nem az Alter Bridge-en múlott a dolog, még csak nem is az előttük fellépő The Treatmenten… De akkor hol van az a blöki elhantolva?

Nem nehéz kitalálni… Hadd súgjak: azok a fránya körülmények. Már megint. El lett ez kúrva, kérem szépen, ha nem is nagyon, de azért eléggé, na. Hagyjuk most az okokat, hagyjuk, mi vezetett arra a döntésre, hogy június derekán, herevasaló hőségben egy zárt térbe pakolnak be egy olyan bandát, amelyik várhatóan nem kevés embert vonz majd be. Egy olyan zárt helyiségbe, amelynek a klimatizálása konkrétan nem volt megoldva, de sebaj, a mócsingosra izzadt testek összecuppanása oly kellemes dolog ám, hogy igazából a franc se’ vágyott a szabadtéri helyszínre, amely ott kongott üresen, elhagyatva, már-már hívogatón. Lényeg a lényeg, hogy a kedves illetékesek eme ragyogó lépése nagyban befolyásolta az koncertélményt. „Ez gyönyörű volt, haver”, hallom a fejemben a Shop Stop klasszikus egysorosát…

Pedig ez évben talán az Alter Bridge első hazai fellépését vártam a leginkább (igen, még úgy is, hogy másfél hete maga a Nagy Vasszűz tette tiszteletét a finoman előhűtött béesben). Az a véleményem ugyanis, hogy mind a 2010-es ’AB III’, mind a tavaly ősszel napvilágot látott ’Fortress’ a jobb híján heavy rockos post-grunge-nak becézett műfaj megkerülhetetlen alapvetései, de ha úgy tetszik, azt sem túlzás állítani, hogy Myles Kennedyék jelenkorunk egyik legmeghatározóbb zenei tényezői. (Az akut grafomániában szenvedő firkász ilyenkor örömmel húzza elő azt a kissé avíttá vált hasonlatot, hogy „amennyiben a ’90-es évek elejének-közepének nagy MTV-korszakába helyeznénk az Alter Bridge-et, simán Pearl Jam-szintű sikertörténetet futnak be…” Oké, az „előzmény-zenekar”, a Creed tulajdonképpen el is jutott odáig, de az más tészta.) Nagy volt tehát a várakozás, nyilván ezzel nem vagyok egyedül (ehhez képest jó, ha félháznyi közönségről számolhatok be, ami számomra mindenképpen meglepetés), ezért is bosszantó, hogy összességében kissé kesernyés a szájíz.

A The Treatment előzenekari szerepeltetése első blikkre jó ötletnek tűnt, ahogy azonban haladtak előre a rájuk szabott nem túl hosszú műsoridőben, úgy lohadt le az én lelkesedésem is: számomra túlságosan egyformák a szerzeményeik, amelyek csokorba szedve egy nem túl izgalmas, homogén bulit eredményeztek. És hiába a vagány rock & roll-életérzéssel nyakon locsolt, nyers hard rock hangzásvilág, ha bizony a színpadi jelenlétük nem volt túlságosan meggyőző: az egyen fekete bőrszerkóba bújt brit fiatalok látszatra halál laza arcok, ám a viszonylag statikus kiállásukon egy idő után nemigen volt mit nézni. Néha ugyan elmozdultak a posztjukról, a széles terpesz és a bólogatás is megvolt, de én többet vártam e téren is tőlük.

Magyarul a tökösséget. Ja, a hőguta. Nyilván őket sem kímélte. A nemrégiben megjelent második anyagukról, a több méltató kritikát bezsákolt ’Running With The Dogs’-ról négy szerzeményt is előhúztak, köztük az olyan „nomen est omen”-féle darabokat, mint az AC/DC-ízű boogie-s alapokra felhúzott és aréna-rockos kórussal megtámogatott Get The Party On vagy az I Bleed Rock+Roll azzal a kőegyszerű, együtténeklős refrénjével. És természetesen nem maradhatott ki a potenciális slágerbombájuk, a Def Leppard előtt fejet hajtó Emergency sem, talán ez vitte a pálmát mindközül. Annyi bizonyos, hogy a nép imádta őket, legalábbis az első sorok kézerdeje és hangorkánja erről tanúskodott (sokan még a szövegeket is kívülről fújták Matt Jones énekes legnagyobb örömére), én pedig azon filóztam, hogy jó, jó, de inkább az Audrey Horne-t néztem volna meg helyettük. Persze nem szaunában… (Mike)

Az Alter Bridge-féle melankolikus hangulatú, közérthető modern heavy rock/poszt-grunge műfaj Magyarországon valamiért nem működik annyira, mint tőlünk nyugatabbra. Nem véletlen, hogy a hasonló stílusban mozgó, de lényegesen nagyobb bázissal rendelkező Nickelbacket is csupán tavaly merték bevállalni a hazai koncertszervezők, és gyanítom, hogy például a Stone Sour sem hozna be sokkal nagyobb közönséget, holott világviszonylatban szintén a legnagyobb nevek közé tartozik ezen a vonalon. Ami a nézőszámra vonatkozó előzetes esélyeket illeti, a félháztól a teltházig bármit el lehetett képzelni, végül azok nyertek, akik a kettő mértani határára rakták le a voksukat. Ez pedig lássuk be, hogy nem egy különösebben jó eredmény, hiszen egy milliós lemezeladásokkal büszkélkedő, Európa többi részén nagyságrendekkel nagyobb helyeket megtöltő csapatról beszélünk. A legfontosabb mindenesetre mégiscsak az, hogy a turné elérte Budapestet, és a zenekar végre élőben is bemutatkozhatott a relatíve nem túl népes, de annál lelkesebb magyar közönség előtt.

Mike kollégámmal ellentétben én egy picivel szkeptikusabb vagyok az Alter Bridge jelentőségét illetően. Nem mintha ne tartanám abszolút megérdemeltnek a sikert, és a tagok kvalitásairól is elég nehéz volna vitákat generálni. De az öröm mégsem felhőtlen, és ezen a budapesti fellépés sem sokat változtatott, hiszen a koncert pontosan ugyanazokkal a problémákkal szembesített, mint amelyek a lemezek hallgatásakor is megfogalmazódtak. A magam részéről nagyon bírom azt a műfajt, amiben az Alter Bridge utazik, ráadásul a csapatban különösen tehetséges dalszerzők dolgoznak, így az életmű tele van azonnal fülbe ragadó slágerekkel, megspékelve Mark Tremonti fifikás riffelésével és Myles Kennedyvel, akinek érdemeit már-már közhelyszerű volna itt felsorolni. Az egész produkció hihetetlenül tudatos és precíz, de én azt érzem, hogy – talán éppen az előbbiekből adódóan – egy kicsit steril, ami meggátolja, hogy úgy istenigazából betaláljon. Titkon abban bíztam, hogy élőben előjön majd a zenekarban szunnyadó állat, és az a földbe döngölő erő, amit a lemezekről (beleértve Tremonti 2013-as szólóanyagát is) mindig hiányoltam; ez azonban sajnos nem történt meg. A félreértések elkerülése végett hozzá kell tenni, hogy itt nem minőségbeli kérdésekről, vagyis nem a rossz és a jó, hanem a nagyon jó és a kurva jó közti különbségről beszélgetünk; arról a pluszról, amitől egy zenekart kiemelünk az általunk egyszerűen csak szívesen hallgatottak tömegéből, és a kedvenceink közé soroljuk be őket. Ezen az estén azonban egyértelművé vált, hogy minden nyilvánvaló erénye mellett az Alter Bridge nem egy dögös zenekar, ami nálam személy szerint egy kicsit problémás. Mivel azonban ez egy merőben szubjektív, másfelől pedig valószínűleg sokak számára teljesen irreleváns szempont, ezzel voltaképp le is zárhatjuk a negatívumok sorát. Akik tehát a lemezekben maradéktalanul megtalálták a számításukat – márpedig a közönség nagy része így volt ezzel –, azok a koncerten is pazarul szórakoztak. A már régóta kiéhezett rajongók óriási hangulatot csináltak, amit jól láthatóan a zenekar is nagyra értékelt, Myles többször is hangot adott annak, hogy mennyire meghatja ez a lelkes fogadtatás.

Nyilvánvaló, hogy ezt a zenekart Kennedy és Tremonti viszi el a hátán, ugyanakkor érződött, hogy az Alter Bridge összességében egy hagyományos értelemben vett, egyenrangú tagokból álló zenekar, pontosabban az szeretne lenni. Az pedig, hogy a többiek mégis egyszerű háttérzenészeknek tűntek, inkább saját passzivitásuknak köszönhető, mintsem a mindenféle ilyen-olyan allűröktől mentes főhősöknek (Scott Phillips dobos becsülettel, de különösebb megfejtések nélkül tette a dolgát, a kifejezetten kedvetlenül játszó Brian Marshall basszusgitáros pedig mintha ott sem lett volna; annyira jellegtelen volt a fazon, hogy az valami félelmetes). Nekem egyébként az utóbbi időben egyéb projektjei révén önállóan is egyre nagyobb sztárrá váló Myles Kennedy mentalitása volt különösen szimpatikus: nem nyomakodott előtérbe, nem érezte szükségét, hogy a koncert minden egyes pillanata róla szóljon, így ha kellett, simán visszahúzódott az erősítők elé vagy a színpad szélére. Az énekes-gitáros nem az a kimondott rock ’n roll fenegyerek, inkább egy rendkívül szerény, hétköznapi srác, aki egyébként egy világhírű csapat tagja, és történetesen napjaink egyik legjobb torka ezen a vonalon. És mondani sem kell, hogy akárcsak a tavalyi Slash-bulin, ezúttal is hiba nélkül, lemezminőségben énekelt. Emellett gitározásban sem vallott szégyent, mert bár e tekintetben természetesen Tremonti volt a főszereplő, amikor lehetősége nyílt rá, pokoli jó szólókat nyomott le. Társa a virgák és a védjegyszerű riffelés mellett a vokálozásból vette ki a maga részét, a Waters Risingot pedig egymaga énekelte el, méghozzá nem is akárhogyan. Ez a két ember piszkosul jól működik együtt, mind a kreatív, mind a színpadi munka tekintetében; rettenetesen érzik, hogy mikor kinek kell villantania, vagy magára húznia a bulit.

Annyi a jó dal ebben az életműben, hogy akár több fullos szettet meg lehetne tölteni velük, ilyen alapanyagból pedig nem kellett nagyon megerőltetniük magukat ahhoz, hogy egy veszett erős programot állítsanak össze erre az estére, természetesen a tavaly megjelent, a rajongói és szakmai körökben is teljes joggal agyondicsért ’Fortress’-szel a középpontban. Az első három lemezről is a legjobb darabokat válogatták ki, így egy nagyon kerek és átfogó képet kaptunk mindarról, ami az Alter Bridge zenéjét jellemzi. Nálam a buli elején ellőtt Come to Life, illetve a hármas lemez Isolationje vitte a prímet (édes istenem, az a refrén!), de a Nickelback-slágerek mintájára felépített fél-lírai dalok (Brand New Start, Rise Today) is nagyon-nagyon bejöttek. Az egész bulira jellemző volt az a gyakorlat, hogy a pörgős, riffelős dalok sorát melankolikusabb tételekkel törték meg, ami itt lényegesen jobban működött, mint Chad Kroegerék tavalyi koncertjén. Azért azt meg kell hagyni, hogy a végén egy kicsit sok volt a belassulásból: a Blackbird–Open Your Eyes páros, a ráadást nyitó, egyébként nagyon hatásosra sikerült, egyszálgitáros Watch Over You, valamint a teljesen indokolatlanul elővezetett gitárszóló-blokk kissé leültette a hangulatot, ennek ellenére azt hiszem, hogy a rajongóknak egy rossz szavuk nem lehetett a hallottakra.

A dalok elvégezték a munka nagy részét, így összességében egy roppant szórakoztató előadást kaptunk a csapattól. A színpadi aktivitás, az erő és a lazaság nekem azonban hiányzott egy kicsit, éppen ezért számomra az Alter Bridge megmaradt annak, ami a buli előtt volt: egy rendkívül szép reményekkel kecsegtető, de maximálisan még mindig be nem váltott ígéretnek. (Bazsa)

Setlist:

Addicted to Pain / Come to Life / Bleed it Dry / Cry of Achilles / Brand New Start / Ghost of Days Gone By / Fortress / Ties That Bind / Waters Rising / Isolation / Broken Wings / Farther Than The Sun / Metalingus / Blackbird / Open Your Eyes /// Watch Over You / Gitárszólók / Rise Today

Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a Concertonak!