Noch ein Bier! - Knock Out Fesztivál: Sabaton, Doro, Saltatio Mortis, Lordi, Pink Cream 69, Kissin' Dynamite - Karlsruhe, Europahalle, 2013.12.14.

A tavalyi évben a kényelmet szem előtt tartva választottunk utazási formát, amiről a cikk végén írok majd; akit a zenei rész érdekel, annak nem kell átvergődnie rajta. Lassan kőbe vésett dátum lesz a társaságunknál a decemberi karlsruhei fesztivál, köszönhetően az igen tetszetős felhozatalnak és a városban uralkodó karácsonyi őrületnek.

Egy kellemes meghívásnak is eleget téve készültünk a szombatra, péntek estére meghívott minket a német Sabaton Fanclub (German Sabotuers) vezetője egy kajával egybekötött sörözésre, a város egyik éttermébe. Hatalmas Wisdom-fanok a srácok, és nem mellesleg minden évben önzetlenül segítenek a Sabaton saját fesztiváljának lebonyolításában is.

A fesztivál napjának délelőttjét rendszerint a város karácsonyi vásárában töltjük, forralt borok, forró csoki és kolbászok társaságában. Ezúttal sem történt máshogy, így remek hangulatban érkeztünk a csarnokhoz, ahol már kígyózó sorok vártak bebocsátásra. A szervezőktől kapott infó alapján ez a rendezvény volt az eddigi legjobb és leglátogatottabb a fesztivál történetében – a VIP jegyek már hónapokkal a fesztivál előtt elkeltek. A több mint 6000 ember szinte teljesen megtöltötte a csarnokot; hogy ez a nagy létszám az erős felhozatalnak, vagy a mostanra már alaposan bejáratott fesztivál nevének volt köszönhető, ezt nem tudnám megmondani. De egy tény: mára Németország legnagyobb téli, fedett fesztiváljává nőtte ki magát a rendezvény. A nagyon baráti áron működő merchpult letarolása után bevetettük magunkat a csarnokba, és nem sokkal később kezdett is a még mindig iszonyúan fiatal Kissin’ Dynamite. 

Szerencsére a srácok az évek előrehaladtával mit sem változnak, ugyanaz a pörgés jellemző rájuk, mint az évekkel korábbi találkozásunkkor. Talán az énekes Hannes felnőtté válása érezhető a számokban, már nem azon a vékony hangon énekel, mint korábban – végül is lassan elmúlt 20 éves. Ami viszont nem változott, az az iszonyatosan energikus koncert, amit a srácok nyomnak; Hannes szerintem egy fél maratonit biztosan leteker a színpad két széle közt. És persze a fotósoknak is kedvező pózok sem maradhatnak el, volt itt scorpionsos piramis-póz, egymás lendületből átugrása, a Welcome to the Jungle alatt az egyik road még a nyakába is kapta a gitáros Jimet, aki így nyomott le egy szólót.

A tavaly megjelent ’Money, Sex and Power’ album adta a buli gerincét, konkrétan csak egyetlen számot nyomtak az első lemezükről. Tökéletes kezdése volt az estének ez a fajta fiatalos, pörgős glames muzsika, remélem, hogy egyszer sikerül őket elcsípnem önállóan is, mert az eddigi fesztiválos találkozásaink kevesek. Sajnos nem szóltak túl jól, viszont azt is baromi halkan tették, ami nem volt eddig jellemző a fesztiválra.

Setlist:

Sleaze Deluxe / Sex is War / Welcome to the Jungle / I Will Be King / Operation Supernova / Money, Sex and Power

Lokálmatadorok! – ezzel a felkiáltással vezette fel a következő bulit a konferanszié szerepét már tavaly is elvállaló Bernhard Weiss, az Axxis frontembere. A Pink Cream 69 tagjai ugyanis Karlsruhében élnek, így nem kellett sokat utazniuk a bulira, és mintha a saját közönségüknek játszottak volna. Ezen az estén két új dobost is láthattunk az eddig megszokott ütősök helyett, a PC69 volt dobosa, Kosta Zafirou amúgy a fesztivált szervező cég egyik vezetője már csak szemlélője volt az eseményeknek, az új arc, Chris Schmidt amúgy egész jól pótolta őt. Sajnos az igen keskeny fotósároknak és a több mint 40 (!) fotósnak köszönhetően onnan tudtuk megnézni az első 3 számot, ahova be tudtunk férni. Így történt, hogy a koncert alatt nekem az együttes feje és zenei atyaúristene, Dennis Ward jutott, aki folyamatosan vokálozott, közben gyorsan jártak ujjai a húrokon. Ami a setlistet illeti, igen furcsa volt, hogy az egész pofás kis új lemez számai közül egyet sem vettek elő, igazi nosztalgiabuli volt; a ’One Size Fits All’ lemez 4 számmal is képviseltette magát, és a buli közepén jött el az este legjobb és legerősebb része: Talk to the Moon-Do you like it like that-Livin my life for you. Libabőr volt ezen számok alatt, mindhárom nagy kedvencem a németek diszkográfiájából. David Readman lassan teljesen eljornosodik, és ezt nem pejoratív értelemben mondom. Azon kívül, hogy tökéletesen énekel, a színpadi „nem-mozgása” és a mikrofonállvánnyal való kapcsolata a norvég torokistent juttatta eszembe. Persze a közönség a hazaiak minden pillanatát kitörő lelkesedéssel fogadta.

Az ilyen fesztiválokon döbbenek rá, hogy mennyi olyan zenekar van, amit imádok, de eddig szinte csak fesztiválokon találkoztam velük. A PC69-vel is pont így vagyok, meg kéne nézni őket külön bulin is, ahol várhatóan kapunk egy One Step Into Paradise-t is. A zenekar színpadi teljesítménye szöges ellentétben volt az előttük fellépő tini brigáddal, itt szinte semmi mozgással hozták le a bulit, viszont amit és ahogy játszottak, az mennyei volt!

Setlist:

Keep Your Eye on the Twisted / Hell’s Gone Crazy / Special / Lost in Illusions / Talk to the Moon / Do You Like It Like That / Livin’ My Life for You / Wasted Years / Welcome the Night / Shame

A Lordi két nappal későbbi budapesti buliját az oldalon már kivesézték, a németeknél a „monszterek” rövidített programmal rukkoltak elő, persze az adott számokhoz tartozó gegeket megtartva. A fesztiválon nem tolták annyira előtérbe a friss lemezt, mint az önálló bulin, így egy amolyan best of-ot kaptunk egy meglepetéssel megspékelve. A Lordi színpadi produkcióját lehet nevetségesnek, gyerekesnek tartani, de egy dolgot nem lehet elvitatni: iszonyúan fülbemászó dalokat sikerült írniuk a finneknek. A maszkok és a ruhák persze egy keveset megint változtak, végülis új lemez van, és a két friss tag is teljesen új színt hozott a bandába, de a MOR-on már láttuk őket, így az újdonság varázsa már nem volt meg. Viszont ezek a számok a külsőségek nélkül is megállják a helyüket; ha a banda egyszer úgy döntene, hogy álarcok és kosztümök nélkül koncertezne, én akkor is ott lennék.

Ennek a turnénak az egyik különlegessége, hogy egy eddig nem nagyon játszott dal is bekerült a setlistbe, nevezetesen a The Chainsaw Buffet, ami előtt Mr. Lordi szépen megetette a statiszta lányt, majd baltával párszor lekaszabolta, vért fröccsentve szanaszét. A kötelező 3 számos fotózás után a lelátó egy oldalsó részére másztam fel, és onnan láttam, amint a szorgos kezek öltöztetik a főnököt. Szinte minden szám után volt egy kevés performansz, mialatt hárman foglalatoskodtak az énekessel. Az is bebizonyosodott, hogy nem kell pirotechnikai arzenált felvonultatnia a zenekarnak ahhoz, hogy élvezetes bulit nyomjon. A közönség reakcióján egy picit az látszódott, hogy már nincs akkora hype a zenekar körül, mint amikor a Hard Rock Hallelujah-val megnyerték a dalfesztivált, viszont egy biztos magot sikeresen maguk köré gyűjtöttek.

Setlist:

We’re Not Bad for the Kids / Get Heavy / The Riff / Who’s Your Daddy? / Beast Loose in Paradise / The Chainsaw Buffet / It Snows in Hell / Blood Red Sandman / Devil is a Loser / Hard Rock Hallelujah / Sincerely With Love / Would You Love a Monsterman?

A Saltatio Mortis zenekarhoz egyszer már volt szerencsém, a cseh MOR-on az egyik nap elején nyomták középkori metal zenéjüket. Akkor nagyon nem tudtak meggyőzni, pár szám után otthagytam a bulijukat. Nem értettem, hogy a mostani fesztiválon mitől kaptak magasabb besorolást, mint az előttük fellépő zenekarok. Aztán felvilágosítottak, hogy a német lemezeladási listán új lemezük egészen az első helyig repült, ráadásul a banda a környékről származik, így igen nagy rajongói bázisuk van a városban. Ez meg is látszódott, a közönség egy emberként mozgott, ugrált és énekelt, ahogy a zene megkívánta. A „steampunk”-os design igen jól mutatott mind a színpadon, mind a tagok ruháin, és a zenekar saját látványelemeket is hozott magával, az egyedi dobogóktól kezdve a plusz fényekig mindent bedobtak. Gondolom a turnéval utazik minden cucc, és ezen a nagy színpadon minden elfért, ami a kamionokban lapult. És azt kell mondjam, hogy most nagyon pozitív csalódást okoztak. Még mindig nem értek fel nálam az In Extremo szintjére, de igen erős és élvezetes koncertet adtak. Látványosnak is látványos, mivel a kellően őrült 8 zenész alapból is igen impozánsan mutat, ehhez még hozzájön a skótdudások és az kigyúrt énekes sportos mozgása. Alea a buli alatt mintha egy capoeira edzést nyomott volna le, és persze ha kellett, tüzelte is a közönséget becsülettel! A dobok melletti emelvényekre száműzött gitáros és basszeros csak nagy ritkán hagyta el a helyét, a show-t többnyire az énekes és az elmebeteg Luzi das L skótdudás vitte.

A sikert hozó új lemezt majdnem teljes egészében elnyomták, közbeiktatva pár régebbi dalt. A keményebb, metalos témákat is felvonultató számok voltak számomra a legerősebb pillanatok a bulin, néha az autentikus hangszerek belépésével picit erejét vesztette a produkció. Úgy éreztem, hogy a dudák és tekerőlantok megtörték a számok lendületét, bár lehet, hogy csak az említett In Extremo zenéje volt a minta a fejemben, ahol ezek a hangszerek pluszt adnak a zenéhez. Néhány szám előtt egy-egy hosszabb monológot adott elő a dobos Lasterbalk, nem értettük mit mondott, de igen furcsa hatást keltett a dobszerkó mögött álló zenész, amint esti mesét tart. Amúgy az egész produkcióból áradt az energia, egy pillanatig sem hagytak nyugodni minket a zenészek, valaki mindig beindította a közönséget, hergelte a népeket. Úgy készültem, hogy végre lesz egy kis pihenőnk, amikor erőt gyűjthetünk az este hátralevő részére, de nem bánom, hogy nem így történt, mert kifejezetten élvezetes produkciót toltak.

Setlist:

Intro IXI / Früher war alles besser / Idol / Prometheus / Hochzeitstanz / Krieg kennt keine Sieger / Habgier und Tod / Wachstum über alles / Koma / Sandmann / Satans Fall / Nur ein Traum / Eulenspiegel / Spielmannsschwur

Aztán BUMM!! Olyan elementáris erővel kezdett bele a 30 éves jubileumi turnét nyomó „Metal Nagyi” a koncertbe, hogy nem győztem kapkodni a fejemet. Doro nem sokat lacafacázott a kezdéssel, a harangzúgás alatt besomfordált a félhomályos színpadra a banda, és úgy nyomták el az Earthshaker Rockot mintha csak egyetlen számot játszanának az este folyamán, mindenki eszement módon tekert. Szerencsémre úgy torlódott fel a fotósárok, hogy a három szám erejéig éppen Nick Douglas elé kellett állnom. A pali olyan, mintha az ereiben Red Bull folyna, egy pillanatra sem áll meg, az objektívem alig bírja követni, egy idő után fel is adom, megpróbálok statikusabb célt keresni, a dobszerkó mellé és a hangfalakra pakolt hatalmas koponyák pont megfelelő célpontot jelentenek. Majd feltűnik a színen az ünnepelt, aki szintén nem bír egy helyben állni, jellegzetes bólogatásával fel-alá járkál a színpadon, közben folyamatosan dobálja az ördögvillákat. A fotósoknak kedveskedve az első 3 szám nagy részét a mélynyomó ládákon tölti, megénekeltetve a közönség első sorait. Érzi, látja, mikor fotózzák, és figyel az olyan apróságokra, hogy az objektívbe is bemutasson egy-egy ördögvillát, így okozva örömet a fotósoknak. A banda két gitárosa sem unatkozik, fejlerepülős vehemenciával headbangelnek és tolják a riffeket az arcunkba. Az első szám végére Nick inge már csurom vizes, az izzadtságcseppek folyamatosan hullnak a hangszerére az arcáról, de közben megállás nélkül rázza a fejét, és a refréneknél futtából keresi a mikrofonállványát. Húzós kezdés volt, na!

És nem lassítanak: I Rule the Ruins, szintén egy Warlock-nóta. A fesztiválprogramot úgy állította össze a művésznő, hogy legyen sok Warlock és pár saját szám is, az egy feldolgozáson kívül. A lendületből egy cseppet sem vesznek vissza, Doro hangja nagyon jó formában van, folyamatosan mosolyog, látva a közönség reakcióit. Az eddigi találkozásainkat figyelembe véve most nézett ki a legjobban, ledobott pár kilót, a bőrbe, szegecsbe és láncokba öltöztetett metal Ikon jól mutatott a gyönyörű fényekben. „A” Doro jelenlegi felállása szerintem iszonyúan erős, még ha technikailag nem is virtuóz hangszeresekről van szó, de nagyon érzik a rock and rollt! És igen látványos is, ahogy előadják a számokat, Bas Maas gitáros hatalmas rőzséjét folyamatosan dobálja, és hatalmas terpeszekkel tépi a húrokat. Nickről már tettem említést, a pali nem teljesen százas (23 éve áll Doro mellett, minden mozdulatukon érződik az összeszokottság), intenzitásra a Saxon basszerosa, Nibbs Carter jut róla eszembe, Ő is ennyire brutálisan nyomja a bulikat. A banda legfrissebb tagja, Luca Princiotta mozog talán picit kevesebbet, igaz, hogy rá hárul a szintis témák egy része is  (a maradékot az egyik technikus nyomja a buli alatt, sötétbe burkolózva). Ha emlékeim nem csalnak, a Für Immer alatt Nick vette át a technikus helyét a billentyűknél és csak Bas prezentálta a ballada gitártémáját. Az azt megelőző Raise Your Fist alatt a németek tudták, mit kell csinálni – szemben a cseh koncerttel –, rázzák is az öklüket az égbe becsülettel.

Mostanra a Doro-koncertek kötelező tételévé lett a Judas Priest-feldolgozás, igazából nem nagyon értem, hogy miért, hiszen kellően sok jó szám van a Doro/Warlock-életműben; mondjuk engem nem zavar, szeretem a számot, és ezt a verziót is. Majd az egyik legbugyutább refrénnel megáldott szám következik, az All We Are, amit szintén nem lehet kihagyni a repertoárból, Dorónak alig kell énekelnie, az egész csarnok egy emberként üvölti a nem túl bonyolult sorokat. A buli vége felé egy kis kavarodás és félreértés üti fel fejét a stábban: ráadás gyanánt kapunk még egy Warlock-számot, majd Doro a mikrofonja mögé bújva kérdőn tekint ki a színpad szélére, hogy még mennyit játszhatnak. Így picit sutának tűnő választásként jön két szám, amik alaposan megtörik a lendületet, főleg a záró Love Me in Black. Ha nem lett volna ez a furcsa lezárás, és nem ilyen unalmasan végződött volna, hanem valami frankó, pörgős számmal, akkor magasan a legjobb bulit kaptuk volna az este folyamán. Így is egy nagyon jó Doro-koncertet láttunk, további sok-sok évet a művésznőnek!

Setlist:

Earthshaker Rock / I Rule the Ruins / Rock Till Death / Burning the Witches / The Night of the Warlock / Raise Your Fist in the Air / Für Immer / Burn It Up / Revenge / Breaking the Law / All We Are / Hellbound / Ich Will Alles / Love Me in Black

Azt gondolom, pont jókor vonul stúdióba a Sabaton; ez volt ugyanis a csatametalosok utolsó bulija a lemezfelvétel előtt. A koncert pikantériáját az adta, hogy az utóbbi két dobos közül egyik sem tért vissza a banda kötelékébe, így egy új ütős érkezett, méghozzá az Evergreyből. Mivel volt szerencsém mind a három eddigi dobossal is látni a zenekart, kíváncsi voltam, mennyiben lesz más ez a koncert az eddigiekhez képest. A Europe Final Countdownjának első taktusait hatalmas lelkesedés fogadta, a közönség végig énekelte a svédek kultikus számát. Majd a megszokott Ghost Divisionnel színpadra robbantak a csatametalosok. Van, hogy évente 2-4 Sabaton-koncertet látok, így sok újdonsággal nem tudnak szolgálni, a bulin elsősorban az új dobost, Hannes van Dahlt figyeltem, miként illik bele a bandába. A bevonulás olyan, mint Robbannél, csak itt nincs a levegőbe csulázás, viszont utána alaposan belecsapott a lecsóba, nagyon feszes alapot adott a zenekarnak. Olyan helyeken hallottam extra dobokat, ahol eddig nem véltem felfedezni, az amúgy sem lassú kezdőnóta érzetre így még gyorsabbnak, zakatolóbbnak tűnt. A banda többi tagja hozta a szokásos őrült produkciót, egy pillanatra sem álltak le, nem is nagyon lassítottak. De ezért (is) szeretjük a bandát! Mindig megbízható formát nyújtanak, egy bizonyos szint alatt nem tudnak teljesíteni, más banda ennek az „alapnak” is örülne. Viszont nagyrészt kiszámíthatóak a koncertek, pláne ha évente több alkalommal látja őket az ember.

Nagyobb pihenőt megelőző utolsó bulijuk volt, így egy felhőtlen és nagyon jó hangulatú koncertet adtak, pár érdekességgel megspékelve; Joakim meg is említette, hogy olyan bulit szeretnének adni, hogy a közönség reakciója libabőrt eredményezzen a zenekarnak és ezzel a plusz töltettel vonuljanak a stúdióba felvenni az új lemezt. Kíváncsi leszek, ki fogja feljátszani a szintitémákat…! Joakim átkötő szövegei nagyon viccesek, és azért szeretem, mert nem a megszokott sablonos dumákat nyomja. A közönség már az első szám alatt és után is a „Noch ein Bier” rigmust skandálta. Ezt már megszokta a banda, nem is vették fel, de az egyik nagy kedvencem, a Gott Mit Uns előtt már akkora méreteket öltött, hogy Joakim elmondta, annyian és annyiszor skandálják ezt a mondatot, hogy a következő lemezre írnak egy Noch Ein Bier című nótát. Mivel ez még nem készült el, így a Gott Mit Uns refrénje lett átírva; pont megfelelő hosszúságú, így minden döccenő nélkül be lehetett helyettesíteni. A szám után Thobbe-nek – a sok sörfogyasztásra való felszólítást megfogadva – kisdologra kellett sietnie, így gitárját addig Joakim nyakába akasztotta. Hogy ne csöndben várjunk, Joakim belekezdett a Smoke on the Water és a Seek & Destroy riffjeibe. Jó poén volt, majd pár pillanat múlva Thobbe is visszaért, elmesélve, hogy nem akarta a rajongókat nagyon megvárakoztatni, így nem vonult el egy messzebb lévő toiletre, hanem a függöny mögött intézte el. Majd folytatódott a show, pár kötelező tétellel.

Ezek után egy kis csavart tettek a buliba: már megszokott a zenekarnál, hogy az utolsó, angolul és svédül is rögzített lemez számainak nyelvét szinte bulinként váltogatják. Most az egyik kedvencemre, a Poltavára esett ez a változtatás, és svédül énekelték el a dalt, így is baromi jó a szám. A setlist legnagyobb meglepetése is az új tagnak köszönhető: a felvezető szövegben Joakim elmesélte, hogy ezt a számot nagyon régóta nem játszották, mivel az eredeti dobos, Daniel Mullback volt az utolsó, aki ezt a dalt el tudta játszani, majd belekezdtek a Screaming Eagles-be. És tényleg, Hannes kezei úgy pörögtek, hogy simán elnyomta ezt a nem lassú számot. Jó érzéseim vannak az új lemezt illetően, nem lesznek itt gondok a dobtémákkal, és újra írhatnak ennyire pörgős számokat. Amúgy végig azt éreztem, hogy sokkal feszesebb, pörgősebb volt a buli a megszokottnál, Hannes nagyon intenzív és erőteljes alapot adott a zenekar alá. A ráadás tételeire felvonultam a csarnok lelátóira, mert kíváncsi voltam, miként mutat a Primo Victoria alatt az ugráló tömeg. Mit mondjak, impozáns látványt nyújtott a majdnem csordultig telt küzdőtér, miként egy „tömbként” ugrált a banda legnagyobb slágerére. „Jókor vonul stúdióba a zenekar” – írtam a koncertbeszámoló elején, és tényleg azt érzem, hogy kiszámíthatóvá, sablonossá vált a zenekar élő produkciója. Még most is nagyon jó és lehengerlő, amit nyomnak, de nem sok különbséget vélek felfedezni a sok koncertjük között. Most egy kis felüdülést okozott a program egyik tétele, és a friss zenekari tag is újdonsággal szolgált, de szerintem jót tesz a pihenő a zenekarnak is. És majdan az új lemez dalaival megspékelt programmal, az újra turnézó zenekar ereje teljében fog visszatérni a deszkákra! Így legyen!

Setlist:

Ghost Division / Panzerkampf / White Death / Swedish Pagans / Uprising / Gott Mit Uns / Cliffs of Gallipoli / Attero Dominatus / Poltava / Carolus Rex / Screaming Eagles / 40:1 // The Art of War / Primo Victoria / Metal Crüe

Újra egy hibátlan este a karlsruhei katlanban, mindegyik zenekar igen színvonalas produkciót nyújtott, a rövid átszerelések kivételével végig a színpad elé szegezve minket. A nagyon baráti árakkal dolgozó merchpult, a folyamatosan javuló megszólalás (Doro és a Sabaton bulija már kellően hangos és tiszta volt) és a gyönyörű fények mind hozzájárultak ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. A városi forgatag és a karácsonyi vásár hangulata pedig csak még nagyobbat dob a fesztivál értékén. A jövő évi ’Knock Out’ két fellépőjét már be is jelentették, a decemberi felhozatal biztos szereplője lesz a Gotthard és az Unisonic. Ha nem találunk valami bitang erős kihívót, azt hiszem, hogy egy év múlva újra a karlsruhei karácsonyi vásárban fogunk forralt bort és forró csokit szürcsölni.

Szöveg és képek: Savafan

Külön köszönet a Bottom Row Productionnak és Nikolas Krofta-nak!

Az utazás

A beszámoló elején említettem, hogy az évek óta megszokott utazás helyett most a kényelmesebb, vonatos közlekedést választottuk. Nem vagyunk nagy vonatozók, így ezt is egyfajta kalandnak, jó bulinak fogtuk fel. A magyar, hálókocsinak nevezett vagon olyan volt, mintha egy cellában hűsöltünk volna (nem mintha tudnám, hogy az milyen). A kőkemény priccsre hasonlító ágyon konkrétan faltól falig értem, így kb. bepréseltem magam az út elején, és úgy kellett kikanalazni a hajnali átszálláskor. A végig csikorgó-nyikorgó kocsi nem sok lehetőséget adott az alvásra. Ezzel szemben a német állami vasút szerelvénye egy luxus járgány volt: kényelmes, csöndes és gyors. Ott jobbat tudtunk aludni ülve, mint abban, ami erre van kitalálva. Karlsruhéban ha az embernek van egy hotelfoglalása, akkor azt a pályaudvaron bemutatva ingyen jegyet kap egy időre, hogy költségek nélkül el tudjon jutni a lefoglalt szállásához, ahol az ott-tartózkodás idejére szóló ingyenes helyi BKV jegyet kaptunk, amit ki is használtunk. Fűtött villamoson utazva jutottunk el a csarnokhoz, pár lépést kellett csak megtennünk az Europahalle bejáratáig. Természetesen a hajnali órákban fűtött villamosok várták a rockerhadat, és a város központja felé kanyarodó szerelvény szinte a hotel bejáratáig vitt minket. Hazafelé megint élveztük a német vasutak állapotát, majd Bécsig egy osztrák szerelvényre szálltunk át. Arról is csak szuperlatívuszokban tudok szólni: padlószőnyeges, csöndes, kényelmes és kulturált utasokkal tűzdelt szerelvény volt, ami tartósan hozta a 200 feletti tempót. Bécsben megint magyar járatra szálltunk, ahol a helyünkért szinte veszekedni kellett az ügyeskedőkkel és próbálkozókkal. A kocsiban vagy 50 fok volt, de csak a határig, onnantól elfogyott a fűtés. Végig kiabáló, hangoskodó utasok, majd a kalauznak tett kérdésünk után a fűtést ugyan visszakaptuk (már télikabátban ültünk), cserébe viszont a halovány, pislákoló világítást is levették, így teljes sötétségben tettük meg a Tatabányától Pestig tartó utat. A kijáratot nem lehet megközelíteni, mert valamelyik szimpi utas telehányta, így alig fél óra alatt le is jutottunk az egy szem használható lépcsőn. Nagyon messze van még Európa…