Mikor TNT-vel moshnak arcon: Anthrax - Budapest Park, 2013.07.30.

„Holy shit, Hungary!” – így összegezte velősen a koncertet Scott Ian, és ebben minden benne van, ami a Budapest Park színpadán tegnap lezajlott. A faék-egyszerű kifejezésben ott lapul az az irdatlan mennyiségű energia, ami csak az Anthrax csövén tegnap kifért, az az eufóriába hajló, bolondos őrület, ami zenész és rajongó arcára egyaránt odafixálta a fülig húzott mosolyt, és persze az a tucatnyi, az izmos Anthrax-dalok közül is a kigyúrtabbak táborát gyarapító ős- és újsláger, ami a thrash metal mennyországába szublimálta a közönséget.

Speciel nagyon tudtam örülni, mikor az évek óta tartó énekes-szappanopera végére Joey Belladona visszatérése tett pontot. Megértem a Bush-éra elkötelezettjeit, akik szerint John karcosabb orgánumának sokkal jobban fekszik az a fajta fémzene, amit az Anthrax zúzat, de a zabolátlanul kergetőző thrash metallal szemben Belladonna klasszikusabb énekstílusa mégis olyan termékeny kontrasztot szögel, amikért lelkesebben rajongok. Mindez csak azért fontos, mert a néha pohárroppantó sikolyokat is megeresztő Belladonnával turnézó és lemezt is készítő banda érthetően kisöpörte a Bush-éra dalait a szettből, és a korai klasszikusokra, valamint a 2011-es év legjobbjai között magának előnyös helyet bérlő ’Worship Music’-ra koncentrált. Konkrétan két lemezre húzták fel a program tekintélyes részét: az ’Among The Living’-re és a ’Worship Music’-ra, ezzel pedig égbolt-közelbe tornázták egy „k…a erős” buli esélyeit.

A papírforma pedig igazolta magát, ugyanis ilyen hatásosan öklöző, a hosszútávfutás és egy kimerítő bokszmeccs együttes hatásait produkáló, de mégis felhőtlenül szórakoztató bulit csak az Overkilltől láttunk az utóbbi időkben. Rögtön az ömongdölívinges nyitótrióval akkorát bemoshtak, mint Klitschko egy jobb napján: az Among The Living zakatolása, a Caught In A Mosh vaskos csordavokáljai megadták az alapot az elkövetkező másfél órára. Belladonna impresszív hiperaktivitással vetette bele magát a buliba, még Bobby „Vasember” Ellsworth-öt is lefutotta volna, és igaz, hogy nem énekelt és sikoltott lemezminőségben, de 52 évesen ezt már nem is várjuk el tőle. Viszont elképesztő erővel vokalizált, és ugyan elosztotta kettővel a dalokba szuszakolt sikolyok számát, amikor kellett, azért odatette magát (különösen nagyot ütött, mikor az Efilnikufesin előtt „a capella” tolta el a dal refrénjét speciális intro gyanánt). Feltűnt az is, hogy Belladonna milyen jól tud alkalmazkodni a különböző stílusokhoz és műfajokhoz: a ’Worship Music’ legepikusabb tételét, a Dio-nak és Dimebagnek ajánlott In The Endet például egészen diosan vezette fel, a lemezre még anno Neil Turbin által felénekelt Deathridert dickinsonos manírokkal  tarkította, és amikor az idei feldolgozáslemezükről, az ’Anthems’-ről elővezették a T.N.T.-t, akkor Bon Scott szellemét is úgy idézte meg, hogy ha kettőt pislogtunk, láthattuk, ahogy az öreg ott rázza csípőjét és loboncát a backstage-ben.

S ha már T.N.T.-nél tartunk: miután kiderült, hogy Scott Ian éppen sztorizgatós, mesélős, de alapvetően azért standup-comedy-s esteket ad mostanában Nyugaton, azt vártam, hogy a koncerten is humorosabbak lesznek a felkonferálásai. A T.N.T. felvezetője – „aki nem ismeri ezt a számot, az utálja a jó zenét” – viszont inkább hangzott furán, mint keményen, és egyébként is hiányzott az a humor az átkötő szövegekből, ami a banda egész kiállására, zenéjére és attitűdjére amúgy az utolsó hangig és izzadtságcseppig jellemző. Volt helyette viszont Show, amibe nagyjából az összes színpadon durvuló zenész beszállt: a prímet egyértelműen Frank Bello basszeros vitte, akinél valószínűleg elmentek otthonról, hiszen ennyi kilométert és bolondságot csak úgy lehet elnyomni a színpadon. Tornázásban csak Belladonna versenyezhetett vele, akinek viszont még arra is jutott ideje, hogy a Charlie Benantét helyettesítő Jon Dettével és a publikummal is kommunikáljon. Az N.F.L.-ben konkrétan mintha egy marihuánás tranzakciós ügyletet akart volna lebonyolítani (vagy csak arra utalt, hogy ne cigizzenek az első sorban? fene tudja), és az is szimpatikus húzás volt részéről, hogy mindent felvett és meglengetett, amit csak feldobtak a színpadra. A turnégitáros Jonathan Donais viszont láthatóan nem az old-school, hanem a 90-es évek metalsulijában tanulta a koncertpózokat, nála ugyanis az első percnél beindult a pörgettyű, és a show-t az tette ki nála, hogy úgy mozgatta hajzuhatagát, mintha egy death metal koncerten pusztítana. Játéka viszont egészen simulékony volt, feltűnésmentesen illeszkedett az összképbe, és a gitárszólókat kifejezetten ügyesen karcolta a helyükre.

Hasonló mondható el Jon Dettéről is, aki szinte feltűnés nélkül pótolta Benantét (egyik nagy álmom lenne, ha végre élőben is hallhatnám a polipkezekkel leütött, komplex dobszólókkal tűzdelt Nobody Knows Anythinget, de ehhez valószínűleg nem csak Benantének, hanem Bush-nak is a színpadon kéne lennie). Scott Ian pedig egyszerűen Scott Ian, mesteri volt az is, amikor erőből, és az is, amikor érzésből gitározott, tanítani kéne, ahogy ez a kopasz szakállas fószer a riffeket facsarja. Frank Belloval viszont jól kicsesztek a hangmérnökök, a klasszikus lemezeken az előtérben duruzsoló-csattogó basszusgitár-játékát sikeresen elnémították, alig lehetett kivenni az elől kifejezetten zajos hangképből. Hátrabotorkálva sem javult sokat az összkép, ez a koncert bizony nem szólt jól, bár azért a Testamenten hallott gyalázattól messze állt a minőség. A buli csak akkor lehetett volna jobb, ha értő fülre bízzák a hangosítást, és talán akkor, ha egy-két merészebb húzást is bevállalnak a setlist összeállításakor. Mert amit így kaptunk, azt messziről áthatotta a jó öreg nosztalgia szelleme, hiszen amolyan „Belladonna best of” került terítékre, és talán a masszív rajongótábor is díjazta volna, ha pár kevésbé egyértelmű darab is bekerül a programba – mondjuk úgy, hogy 90 helyett 100 percet játszanak Scotték.

De ne hasogassunk szét több szőrszálat: ezt a bulit nyugodtan betehetnénk a „Tökéletes koncertek” címszó alá a nagy metallexikonban. Mindegyik elővezetett dal büntetett, mint Blind Myself a Nóta TV-ben, s míg a nyitás a szántás-vetési munkálatokat kedvelő thrashereknek kedvezett, addig az In The End himnikus dallamai alatt az érzékenyebb lelkűek is lengethették az öklüket az ég felé. A ’Worship Music’-ot a The Devil You Know és a Fight ’Em Til You Can’t képviselte, és mit mondjak, a színvonaluk nem lógott ki a korai alapvetések közül sem. Habár előzetesen nem fogadtam volna rá, a T.N.T. is nagyon jól sült el, ráadásul tökéletes helyet foglalt el a szett derekán: az átütő energiákat elszabadító kezdés után nagyot szólt ez a bulizós dal, hogy utána a szögelős riffekkel megvert, US poweres énektémákkal díszített Indians visszahegessze a fémet a zenébe – a második felébe szúrt zúzós résznél például akkora túrás kezdődött, hogy a jelenlevők egy este alatt bevégezték volna a 4-es Metro munkálatait. Aki pedig bírja az Anthrax zenéjében a power metalosabb felhangokat, annak a Medusa is orgazmikus percekkel kedveskedett: a menetelős-húzós dalban Belladonna ugyan nem pucolta ki a Park színpadának legfelsőbb, eldugott sarkait, és itt-ott le is csípett a magasakból, de azért mégis úgy odarakta magát, hogy a koncert legütősebb dalai közé játszotta be a Medusát. Az estét az I Am The Law lazán odamocskolt riffje koronázta meg, hogy a Madhouse és az Antisocial már tényleg tarkóig érő eufóriában menjen le. Az pedig csak hab a sörön, hogy a koncert hatása alatt állva, a Got The Time-nál szórakoztatóbb dalt most hirtelen nem is tudnék megnevezni, ez a pankos vadulás akkorát rúgott, mint a rozsdás bajonettel megcsiklandozott vadszamár. Szóval felesleges mellébeszélni, brutálisan jó koncert volt ez, s továbbra sem tudom Ian mondatánál jobban összegezni ezt a bulit: „Holy shit, Hungary!”

Vagy mégis: Holy shit, Anthrax!

Szerző: Tomka

Képek: Jocke

Köszönet a Budapest Parknak!